Az út most kezdődik, de az utazásnak már vége

A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor- vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja.

Cső, Roland,
tőled fújhat a szél, mondtad egyszer, én meg napok óta tompa
és bénult vagyok, s reggelre nem tudom, hogyan keljek föl,
amikor rendre azzal ébredek, hogy nem szólhatok hozzád úgy,
ahogy eddig; felkeljek-e egyáltalán.
Rosszkedvű az ördög is,
barátom, és most csak megilletődötten suhognak
azok
a szárnyak, már ha suhognak,
mert
nem kel szél, csak csöndek vannak.
Csönd a feltétel nélküli érdeklődésedről, figyelmedről,
mellyel mindenkit megajándékoztál, s csak nagy nehezen vontad vissza,
ha épp érdemtelent, legendás derűdről, sajátos iróniádról,
mellyel még szorongásaid, démonaid is csapdába csaltad,
és csönd irigylésre méltó fesztelenségedről, az öntörvényűségbe hajló,
olykor az érdekeidet is semmibe vevő
szabadságharcos attitűdjeidről.
Itt rámszólsz, hallom a hangod:
„most már vegyél vissza!”
Ha egy kicsit bátrabb volnék, értelmetlen szavakat szólnék,
és mennyire kevés ez is — mennyire csodáltam ámulataid, amikor,
mint írtad,
soha nem voltál jobban Málik Roland;
s hogy most már megmaradsz örökre annak a mosolygós barátnak,
aki háta mögött a Nappal érkezik meg, mint ama 2006-os fényképen
a füzesabonyi állomásra, de rajtad marad
valami mélységesen mély titoknak a ruhája.
Szép ez a táj, szép vagy, világ, csak milyen kár,
hogy immár
csak másképpen élhet benne az Ámuló,
a Mondó, aki bizonyosan
nem járt itt hiába,
s remélem, oda érkezett, ahová készült, legyen az
néptelen part vagy mennybolt, amiből hullani kezd a hó
— remélem, megtaláltad azt
, ami megtart a magasban és a mélyben,
hogy volt
a semmin út, s nem csak
a vad kékség mindenütt.
Hogy köszönhessek neked mégis mindig, amikor csak kedvem tartja,
úgy, ahogyan csak te köszöntél: cső, Roland.


Ha valaha is úgy tűnt, szerettem volna aluljáróból fölérni, nem tudok elgondolni mást, mint egy vidéki állomást.

A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor- vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja.

Micsoda útjaim voltak nekem, mennyi ostoba utazás ezen a vonalon, és még számtalan vonalon; egynéhány, nem is tudom, milyen vonaton, ahogy emlékezem.

Egyszer, egy különös december tizedik napján (genyó ősz és tél volt) épphogy elértem a délelőtt tíz óra két perckor induló vonatot kedves városomban, és bár ne értem volna el. A monoton kattogásban és zakatolásban, mint pokoli látomás, úgy futott le előttem az előző huszonnégy óra minden történése az alig húszperces út alatt; szörnyű vérebek rémlettek föl a koszos ablakon átnézve a köddel borított, havas tájra (a ködben fekete-fehér kutyák garázdálkodtak) — megvolt minden, mielőtt meglett volna. Fél órával korábban egy akkorra már elcsendesedett lakásból igyekeztem szomorúan és szorongva eltűnni, igen, nő mellől keltem föl, s azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt — csak belebújtattam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból (ne is lássam a saját halálomat) —, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha.

Máskor meg ugyanebbe a városba igyekeztem (vissza?), személyvonaton zötyögve hallgattam a jó öreg Neil Youngot, a Dead Man filmzenéjét, és talán épp magázódva monologizáltam magamnak: Nézzen ki az ablakon! Nem emlékezteti ez magát arra, mikor hajón utazik, és késő éjszaka, mikor a mennyezetet nézve fekszik, a vízre gondol, ami odakinn van, és azt kérdezi magától: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?”

Meg voltak persze sötét utazások jócskán: szorongás a kivilágíthatatlan vasúti kocsiban, különös kékségben derengő és kísértetiesen mozgó alakok (árnyképek?) között; kényszeresen hallgat(tat)ott zajok (antitípiák?) díszletezte mélyrepülés mocskos gyorsvonatokon; holmi ismerősök előli pánikszerű menekülések még kínosabb helyzetekbe; részegen vagy épp emelt gyógyszeradaggal végigaludt utak — minek részletezzem? (Hiába, az ember a mi korunkban már csak egy rakás voltból áll.)

Más: tudni kívülről az állomások sorrendjét, álomból felriasztva, holdrakészen, minden egyes részletet a tájból, felismerni az összes kontúrt, melyekhez egyébként közöm alig is van, de mégis. Egy állomás külső vízcsapját látva mindig a fogmosásra gondolni, de már üres zsebbel és semmiféle ölelést nem érezve. Egy csomópontban elgondolkodni a leszállás esélyein, hogy a másik vonalon az eredeti céltól merőben eltérő végállomásra jussak. Ugyanebben a csomópontban belátni, hogy eredeti célom lehet csak az egyetlen végállomás.

Ki küldtél vonat utasának, engedd, már lelkem riadót ne fújjon; nagyobb csöndben, mint gyertyás fényözönben, csak két szót szóljon: készen állok.

(2007–2012)
Eredeti megjelenése: Bruthalia № 16 (Én már nem vagyok Málik Roland), 2013.