A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét,
a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina.
Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek.
Fokozottan fehér, szanatóriumszínű, szép az arca.
Martina is beleszeret. Körhintaként pörög körötte,
minden tiszta porcukor, minden színes fény,
vad fruttik, konfettihó, s tűznyaláb.
Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt.
Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr.
Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul.
Nincs a hátában felhúzható kulcs.
Más havát ő nem őrzi meg.
Megjelent a Műút 2015054-es számában