Gyerekkorom egyik legsokkolóbb
felfedezése a felismerés,
hogy az 1960-as születésem előtt
alig tizenöt évvel
ért véget a II. világháború.
Tehát csak tizenhét évvel korábban
zárták be, például, a lázadás után,
a Treblinka tábort.
Egyes adatok szerint 1960. május 11-én
elkapták Adolf Eichmannt, és repülővel
Izraelbe hurcolták a perre.
Felelősnek tartották hatmillió zsidó haláláért.
Akkoriban alig voltam több tizenegy hónapnál.
Amikor Izraelben felakasztották, kétéves voltam.
És így a végtelenségig…
Jóval később az ún. nyilvánosság
— mindegy, hogy
focis vagy filozófiai
szenzációkra éhes — elé jutottak
az ún. „Fekete füzetek”,
attól a filozófustól, aki többet tudott bárkinél előtte
vagy utána, leszámítva tán Nietzschét,
írni a művészetről,
különösen a költészetről.
A filozófus, amennyiben igaz, a háború után
Paul Celannal levelezett, állítólag Arendt
volt a szeretője.
A szerző a „Fekete füzetekben”
nem érezte fontosnak legalább áthúzni
a notorikus antiszemita mondatokat.
Soha senkinek nem mondta, bocsáss meg.
Néhány évvel a Harmadik Birodalom
kapitulációja után,
akiktől a filozófus még korábban elbúcsúzott,
iszonyatosan sok német kislány,
lány és nő halt meg a nemi erőszak során.
„Húzzál a Hitleredhez”,
mondta a tanítónő édesanyámnak,
mikor a többiekkel együtt belépett az osztályba
a II. világháború után.
A család több mint felét
kivégezték a táborokban,
azokkal a németekkel, akik maradtak,
gondolván, nem eshet bajuk,
mert az egész hisztériához
ténylegesen semmi közük sem volt.
Ma mérhetetlenül sajnálom,
hogy egy szép alkalommal
csak éjjel láttam Drezdát.
Másnap reggel
tovább kellett mennünk
abból a városból, mely szakadékmélyi romhalmaz lett.
Talán ezen a helyen most
idézni kellene valamit W.G. Sebaldtól.
Még egyszer elolvasni valamit azokról,
akik a háború alatt egész életükben
a valódibb önmaguk után bolyongtak.
Tíz perccel a halála előtt
anyám kilépett az udvarra
hogy még egyszer megtekintse az árvácskákat.
Valaki abban a percben
valamelyik füzetébe
feljegyezte az első betűt
az első tiszta, fehér lapra.
És így tovább, a végtelenségig…
1940 őszén, húsz évvel a születésem előtt,
még mindig tisztázatlan körülmények között,
Walter Benjamin végzett magával.
Ugyanazon év tavaszán, szintén feltételezik,
hogy megírta „A történelem fogalmáról” téziseit, köztük
a közismertet is, Klee „Angelus Novus”-áról.
Vajon még mindig tágra nyitottak
Angelus szemei?
Vajon szusszanhat-e valaha is, emlékszik-e az időre,
mikor ő is gyerek volt, mikor még nem lehetett sejteni,
hogy egyszer létezni fognak angyalok, ő pedig az égi szélfúvás
hatására integetni fog szárnyával
a jelen és a múlt romjai fölött;
a jövő romjai fölött,
amelyeken másokkal együtt járt
az ismert filozófus.
Ezek a sziluettek Európa-szerte
Leszedték, majd újra feltették egymásnak
a rögtönzött szemkötéseket,
hogy óvjanak a füsttől és a tűzörvényektől,
melyek egyszerre lángoltak
földön is, égen is.
Orcsik Roland fordítása
Megjelent a Műút 2015054-es számában