„A gonosznak nem lehet részletben fizetni
— mégis ezzel próbálkozunk szüntelenül.”
(Franz Kafka, Halasi Zoltán fordítása)
Az első emlékem magamról egy fekete-fehér fénykép. Kétéves lehetek. Egy cekkerrel a kezemben szaladok a járdán. Göndör, szőke haj, kantáros rövidnadrág, világos ingecske, térdzokni, fehér szandál. Gondtalan vagyok, mint egy angyal. A kamerába nevetek. Nyár van, a lakótelepnek és nekem is jól áll a verőfényes délelőtt. Mindkét szemem tágra nyitva, a nevetéstől apró gödrök az arcomon.
Állítólag kétéves múltam, mikor apám először kivitt meccsre. Állítólag végig szakadt az eső. Állítólag vigasztalhatatlan voltam aznap este, s ezen még az sem változtatott, hogy állítólag nyert a csapatunk. Valószínűleg éreztem, hogy mindannak vége, ami azon a bizonyos képen lényeges. Azóta sincs más emlékem az azelőttről.
A városunkban három csapat működött: a Spartacus, az Energia és a Zalka. Az egyik mindenképp otthon játszott hétvégén, s mi minden hétvégén mentünk meccsre. Leggyakrabban a Szpari-pályára, legritkábban a Zalkára.
Eleinte annyit foghattam fel egy focimeccsből, amennyit például egy, a civilizációtól távol élő dél-amerikai törzs tagja fogna fel, ha hirtelen egy focimeccs szélére hurcolnák. Sok ember egy körbekerített, szabályos alakzatot formázó füves térség körül. Két embercsoport küzd egy golyószerű, pattogó tárggyal és egymással, s ez a kétféle küzdelem valahogy összefügg. A két csoport eltérő ruhát visel, ráadásul van két ember, akinek az öltözéke mindenki másétól különbözik. Ők a legkevésbé aktívak. Többnyire csak ácsorognak egy faszerkezetre szerelt háló előtt. És azt a három embert még nem is említettem, akik láthatóan ügyelnek arra, hogy semelyik testrészükkel ne érintsék a guruló és pattogó izét, pedig ők is futnak, kettejük kezében zászló, a harmadiknál egy síp. Kiszámíthatatlan, mikor lengetik a zászlót, mikor fújnak a sípba. Ráadásul feketében vannak, ami komoran ünnepélyessé teszi megjelenésüket.
Szóval volt mit tanulnom. Mert az nem volt kérdés, megyünk-e meccsre. Mentünk. És én megtanultam, ki a balbekk, ki a centerhalf, mi az a les, mikor rúgunk kornert, mikor dobunk taccsot, mikor szólal meg egy borízű hang a tribünről, legközelebb nyúlj alá.
Az érdektelenségemet és csalódottságomat nyafogással próbáltam apám tudomására hozni, de őt nem érdekelte, hogy én inkább otthon, egyedül játszanék indiánosdit a műanyag indiánjaimmal és cowboyaimmal.
És ahogy elmúlt az első két-három év, megtanultam még valamit, ami fontosabb lett, mint a szabályok és az elnevezések. Megtanultam szorongani és gyűlölni.
Hogy igazoljam gyávaságom, amiért nem merek nem menni apámmal a meccsre, szurkoló lettem. És egyrészt elkezdtem a csapatunkért aggódni, másrészt elkezdtem gyűlölni az ellenfelet és a szurkolóikat. Már a meccsek reggelén hevesebben dobogott a szívem az izgatottságtól és aggodalomtól, a meccs alatt pedig ellenségnek, így gyűlölendőnek tekintettem mindenkit és mindent, aki és ami az én csapatom győzelmét akadályozhatta. Folyton az ellenfél és a bírók alacsonyabbrendűségét bizonygattam, egy ellenfélnek ítélt bedobásért a pokol kínjait kívántam a bírónak, s ha végképp nem lehetett kire fogni csapatom kudarcát, hát megtettem bűnbaknak saját magamat. Ilyenkor azt képzeltem, ha nem mentem volna ki a meccsre, lehet, nyertünk volna. Vagy ha máshová állok, mint szoktam, ha más irányba köpködöm a Népszabadságba mért szotyit…
Később már próbáltam titkolni mások előtt érzéseimet, de legfeljebb Winnetou aljas gyilkosát tudtam annyira gyűlölni, mint mindenkit, aki nem a mi csapatunk.
Amikor végre rájöttem, hogy gyűlöletemet végig rossz irányokba sugároztam, s elkezdtem gyűlölni azt, ami az olthatatlan gyűlöletet belém plántálta, vagyis magát a focit, már késő volt. Fociedző lettem.