A sokfejű fenevad

Weöres Sándor roppant gazdag életműve a jelen horizontjából feltett kérdések, az újabb és újabb megközelítési irányok szempontjából is érdekesnek és fontosnak bizonyul — ezt támasztja alá két, a közelmúltban megjelent tanulmánykötet: Harmath Artemisz 2013-ban kiadott Szüntelen jóvátétel — újraolvasni Weörest, és Bartal Mária idén bemutatott (a költő 1976-os Áthallások kötetére is [áthallásosan] utaló) Áthangzások című tanulmánykötete. A két könyv ugyan meglehetősen eltérő utakat kínál fel egyazon korpusz gyakran egyazon darabjainak értelmezéséhez, ám éppen ezért az együttes olvasás során még jobban láthatóvá válik az általuk is — és ennyiben mindenképpen egyetértenek a tanulmányírók — az életmű legfontosabb jellemzőjének tekintett rétegzettség, és az egymással feszültségben lévő elemek összjátékából adódó jelentésszóródás.

Weöres Sándor roppant gazdag életműve a jelen horizontjából feltett kérdések, az újabb és újabb megközelítési irányok szempontjából is érdekesnek és fontosnak bizonyul — ezt támasztja alá két, a közelmúltban megjelent tanulmánykötet: Harmath Artemisz 2013-ban kiadott Szüntelen jóvátétel — újraolvasni Weörest, és Bartal Mária idén bemutatott (a költő 1976-os Áthallások kötetére is [áthallásosan] utaló) Áthangzások című tanulmánykötete. A két könyv ugyan meglehetősen eltérő utakat kínál fel egyazon korpusz gyakran egyazon darabjainak értelmezéséhez, ám éppen ezért az együttes olvasás során még jobban láthatóvá válik az általuk is — és ennyiben mindenképpen egyetértenek a tanulmányírók — az életmű legfontosabb jellemzőjének tekintett rétegzettség, és az egymással feszültségben lévő elemek összjátékából adódó jelentésszóródás.

Mindkét kötet egyik legfontosabb vállalkozása, hogy valamiféle hagyományba illesszék Weöres költészetét és így egy tágabb kontextusban értelmezzék azt. Míg Harmath a kortárs magyar líra bizonyos alakjai (leghangsúlyosabban Oravecz, Marno, Kovács András Ferenc, továbbá Borbély Szilárd és Kukorelly Endre) felől olvassa vissza a verseket, ami által eddig kevéssé reflektált kapcsolatokra hívja fel a figyelmet, addig Bartal leginkább a szövegeknek a múlthoz való sokféle viszonyát tárja fel: nagy szerep jut így többek között Babitsnak, Füst Milánnak, a régi magyar és a középkori világirodalom egyes darabjainak is — ám munkájának középpontjában Weöres munkásságának az antikvitással való kapcsolata áll.

Könyvének bevezetőjében a világos célkitűzések megfogalmazása mellett az egyes kulcsfogalmak gondos körülírását és történeti áttekintését is olvashatjuk, amely rész leginkább arra keresi a választ, hogy az antik mítoszok és értelmezései miért olyan meghatározóak a nyugati gondolkodás számára egészen napjainkig. A kiolvasható meghatározás későbbi interpretációinak is az alapja lesz: a mítosz a tudományokhoz és a művészetekhez is hasonló (amennyiben célja a világban lévő ember megértése), de azokkal egyúttal szembenálló (e kettősségre a mítosz–logosz ellentétes jelentésű fogalompár kapcsán is felhívja a figyelmet a szerző), egyfajta történetiséget közvetítő, de eredetétől elszakadó, a történetiséget leginkább ebben a távolságban hordozó narrációtípus, amely vizsgálata a különböző módon értett közös emberi mintázatok (eredet, kollektív tudatalatti, a gondolkodás alapformái, a történetmesélés narratív szerkezete stb.) felismerését ígéri. Munkája Hans Blumenberg kutatásához kapcsolódik, amennyiben a mítosz legfontosabb összetevőjének a meghatározásban is látható különbözőségeket és ellentmondásokat tartja; nem az általuk közvetített időtlen igazságok, hanem „a bennük rejlő elementáris kérdések” (Áthangzások, 37.) foglalkoztatják. Ez lesz később a fent említett jelentésszóródás bemutatásának kiindulópontja, valamint annak az elméletnek is, mely szerint Weöres versei az antikvitást folyamatosan értelmező, alakító és újraalkotó munkák. Erre példa a Gilgames fordítása is, amely kapcsán amellett érvvel Bartal, hogy az a korabeli fordítói gyakorlattal szemben nem az eredetiség illúziójának felkeltését célozza, hanem az eposz belső változékonyságát kívánja újra létrehozni.

Harmath Artemisz könyve is foglalkozik a mítosz életműbeli szerepével, ám kevésbé kidolgozott módon. Számára igazán nem is a szövegek a múlthoz, az eredethez való viszonya a fontos, hiszen a mítoszok legfőbb tulajdonságának azt tartja (Bartal koncepciójával bizonyos szinten összeegyeztethető módon), hogy egy jelen idejű, éppen keletkező, azaz nem lezárható alkotást eredményeznek. Ennek megfelelően Lévi Strauss mítoszelméletéhez fordul (miközben Blumenberggel szemben pozícionálja magát), és a jelölők többféleképpen kialakuló kapcsolatát hangoztatja. Lényegében tehát ugyanarról a jelenségről, nevezetesen a versek állandó szemantikai mozgékonyságáról ír, akárcsak Bartal — csupán a szövegek posztstrukturalista elemzésén keresztül. Ehhez kapcsolódva vezeti be a kockázat fogalmát, amely a jelentés rögzíthetetlenségének, az írói (és olvasói) intenciók kudarcának leírására szolgál — ám ez a fogalomhasználat meglátásom szerint nem sokat tesz hozzá a felhasznált elméleti kerethez. Fontosabbnak tűnik, hogy a vizsgált retorikai mozgásokat a különböző médiumok (az írás, a vizualitás, a zene/hangzás, a mozgás/tánc) egymásra és egymásba íródásának következményeként értelmezi, ahogyan Weöres megkísérli „az egyik dolog [médium] nyelvén kifejezni a másikat” (Szüntelen…, 58). A médiumok versbeli szerepével Bartal is sokat foglalkozik (ha nem is Harmathoz hasonló médiaelméleti keretben): ő is a ritmus és a metrum önálló jelentéséről beszél, amire (az eddigiekkel szoros összefüggésben) a találó mozgásművészet megjelölést alkalmazza.

Harmath szerint a teljesség elérését célzó weöresi program sikertelenségét láthatjuk e rögzíthetetlenségben (hiszen az mindig töredezettséget, valami távollevő hiányát is jelenti), amihez a lírai alany decentralizálásának folyamatát kapcsolja. A Médeia című hosszúvers kapcsán a különböző szólamok keveredésére, valamint a megfigyelt és a megfigyelő én közti távolságra hívja fel a figyelmet, a Két zsoltár vizsgálatakor pedig az Én a metaforalánc következtében való kiüresedéséről ír. Ez utóbbi meglátást érdemes összevetni Bartal ugyanerről a versről szóló interpretációjával, hiszen nála is központi téma a lírai hang destabilizációja. Értelmezése nyomán akár azt is mondhatjuk, hogy a Két zsoltárban a weöresi énfelfogás emblémáját olvashatjuk: ahogyan az önazonosságát kutató, azt elérő és önmagát kiteljesítő Én elveszti körvonalait, és a létezés egy elhatárolt személyiség nélküli univerzalitásba oldódik fel. A belső megtalálása így a belső mint megjelölés értelmetlenségét jelenti, sőt talán ebben láthatjuk a szövegek alapparadoxonát: a teljesség a különböző, gyakran ellentétes elemeken keresztül, a személyiség határainak lebontásával érhető el. Ugyanez a vers metaforikájával: az Én lényegének megragadását célzó irányok a „mag” megtalálásakor megfordulnak, ugyanis onnantól ez a „mag” világít át mindent maga körül, a megszólított csillagok fényéhez hasonlóan. (Fontos azonban Harmath megjegyzése, hogy a Grádicsok éneke című kötetben, ahol az elemzett vers is található, a csillag motívum különböző szerepekben többféle értelmezést is mozgósít, miközben „egyidejűleg alanya és tárgya is a tekintetnek” (Szüntelen…, 172). Ebből kiindulva a szerző ügyes elemzői leleménnyel a csillagok mozgását a szemnek a papíron történő mozgásával rokonítja). Az így meghatározott énfelfogás hasonló Kulcsár Szabó Ernő nagy hatású irodalomtörténetének vonatkozó részletéhez: „a személyiséghatárok elmozdítása ugyanis azért nem jár együtt az individualitás megbomlásával, mert ez a költészet — távol-keleti ihletésre — éppen a személyiséghatárok felnagyításában látja a létezés univerzumával való egybeolvadás lehetőségét.”[1]

A személyiség fenti koncepciójának metaforáját alkalmazhatjuk Bartal könyvének egészére is, amennyiben a szoros olvasás helyett a versek értelmezésekor a líra- és kultúrtörténeti, azaz külső megközelítések dominálnak — ám az irányok itt is megfordíthatók, hiszen Weöres költészete ugyanennyire „bevilágítja”, értelmezi és rendezi az általa mozgósított hagyományokat. Innen nézve Harmath szövegközpontú, néha a grammatikai elemek strukturalista vizsgálatáig elmenő munkája nagyon hasznosan az Áthangzások mellé állítható. A Szüntelen jóvátétel történeti meglátásairól ugyanakkor megállapítható, hogy gyakran meggyőzőnek mutatkoznak az egyes poétikai rokonságok Weöres és a kortárs magyar irodalom között, helyenként azonban felmerül, hogy a közvetlen hatás helyett jóval összetettebb mechanizmusok rejlenek a bemutatott kapcsolatok mögött.

Bartal módszerének egyetlen hátulütője, hogy a folyamatok gondos feltérképezése mellett esetenként nem kínál olvasási javaslatot a problematikusabbnak tetsző kötetekhez. Ilyen a magyar irodalom történetéről egyéni narratívát adó Három veréb hat szemmel című gyűjteményes kötet is, amelyről a megragadó vizsgálat megállapítja, hogy izgalmasan keverednek benne a huszadik század végétől elterjedő, illetve a klasszikus filológiai eljárások, ám nem válik egyértelművé, hogy mennyire tekinthetjük sikeresnek (akár kánonmódosítónak) vagy kudarcnak (akár dilettánsnak) a nagyívű vállalkozást. Míg a Psyché esetében meggyőzőnek tűnik, hogy a kötetnek komoly értéket kölcsönöz létrehozásának egyszerre heroikus és ironikus irodalomtörténeti gesztusa, addig e kettősség zavarónak hat a Három veréb… esetében.

Mindemellett a Psyché kapcsán érdemes visszatérni a szubjektumkép kérdésére. Harmath elemzése ugyanis a gyakorlattól eltérően nem Weöres „szerepjátékát” hangsúlyozza, hanem a megszólaló hang (Psyché) szólamainak, szerepeinek sokaságát. Ezáltal újfent a középpont nélküli szubjektum létrejöttének folyamatát mutatja be új szempontok segítségével.

Végezetül fontos megemlíteni, hogy mindkét gondolatmenet meghatározó része a versek térszerkezetének és ezzel összefüggésben a testképek vizsgálata. Harmath a különböző koncepciók kapcsán a tér folyamatos változását és a változatok összeférhetetlenségét szemlélteti, míg Bartalnál a Mária mennybemenetelében az egymásra írt testek (Jézus és Mária) és képek, a Salve Reginában pedig az oszthatatlan test képzete és a középpont nélküli tér eredményeznek folytonos mozgást és feszültséget — valamint ez utóbbiban tematizálódik legjobban az élet és a halál vissza-visszatérő kérdése. Ez merül fel a Médeia kapcsán is, ahol a szerző bemutatja, hogy a halál gyakran a testtapasztalatokon keresztül kerül leírásra, és legtöbbször az élettel való kölcsönös feltételezettsége domborodik ki. Továbbá a különböző határhelyzetekből építkező és azokat elmosó hosszúvers értelmezésekor szintén a korábbi témákat tárgyalja illetve árnyalja: a lírai alany személytelenné tételét és a hagyomány (többek között a kardalforma) újraírását.

Mindezek alapján is érzékelhető, hogy mindkét kötet hasonló olvasási tapasztalatokat jár körül nagyon sok oldalról; sokszor erősítve vagy kiegészítve egymást — olykor vitatkozva egymással. És ez a helyzet remek kiindulópontja lehet a recepció további alakulásának.

Megjelent a Műút 2015054-es számában

[1] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, 1993, 66.