Pascal: „Az emberek olyannyira szükségképpen bolondok, hogy más módon kellene bolondnak lennie annak, aki nem bolond.” És Dosztojevszkij egyszer ezt írja: „Az ember nem úgy győzi meg önmagát józan eszéről, hogy bezárja a szomszédját.”
A bolondság e más módja történetét kell megírnunk, e más módot, ahogyan az emberek az uralkodó ész gesztusával bezárják szomszédjukat és a nem-bolondság kíméletlen nyelve közvetítésével fölismerik egymást. Meg kell találnunk ennek az összeesküvésnek a pillanatát, mielőtt végérvényesen beépítik az igazság birodalmába, mielőtt föléleszti a lírai tiltakozás. Meg kell találnunk a bolondság történetének ezt a nullfokát, amikor még tagolatlan a tapasztalat, még nem osztotta meg semminemű megosztás. Az eredettől kell leírnunk a „bolondságnak ezt a más módját”, alakulásának görbületét, amely útja során az Ész és a Bolondság külsődleges és minden cserére alkalmatlan, egymás számára halott dolgait elhullatja, leválasztva magáról.
Minden kétséget kizáróan kényelmetlen terület ez. Ha be akarjuk járni, le kell mondanunk a végérvényes igazságok kényelmének megtalálásáról és megengedhetetlen, hogy a bolondságról szóló esetleges tudásunk vezessen minket ezen az úton. A pszichopatológia egyetlen fogalma sem vállalhat e téren organikus szerepet, különösen nem a visszatekintés változatos fordulataiban. A bolondságot létrehozó megosztás gesztusa lényeges csupán, nem pedig a tudomány, amely valamikor e foganatosított megosztás nyomán újból helyreálló nyugvópontra jutott. A cezúra az eredeő, amely távolságot létesít az ész és nem-ész között; a fogás, amellyel az ész körülhatárolja a nem-észt, hogy kiszakítsa belőle a bolondság, a vétek vagy a betegség igazságát, még messzire vezet. Tehát a kezdeti vitáról kell beszélnünk, amely nem feltételez győzelmet, sem a győzelem jogát nem vindikálja magának. Azokról a történelemben ismételgetett gesztusokról, amelyek mindent függőben hagytak, ami befejezettséggé alakulhat, megpihenhet az igazságban, a megszakítás, a távolságteremtés gesztusairól, az űrről, amely az ész és aközött létesülhet, ami nem ész, anélkül, hogy valaha is megpihennénk az önmagát létezőnek tekintő bőségben.
Akkor és csak akkor jelenhet meg az a terület, ahol a bolondság embere és az ész embere még nem váltak szét, de már szétválni készülnek, egy roppant, eredendő, nehézkes és a sokkal kezdetlegesebb nyelvben, mint a tudomány nyelve és párbeszédben kezdenek szétválni, amely alig észlelhető módon arról tanúskodik, hogy még beszélnek egymással. A bolondság és a nem-bolondság, az ész és a nem-ész e ponton keveredik össze egymással: szétválaszthatatlanok, mivel még nem léteznek és már léteznek egymás számára, egymáshoz képest az őket szétválasztó kommunikációban.
Az elmebetegség derűs világának kellős közepén a modern ember már nem kommunikál a bolonddal: egyfelől itt van az ész embere, aki az orvost delegálja a bolondnak, ekképp csupán az elvont egyetemességen keresztül érintkezik a betegséggel; másfelől itt van a bolond ember, aki a másikkal szintén csak az ész elvont közegén keresztül érintkezik, amely rend, fizikai és morális kényszer, bizonyos csoport névtelen nyomása, a konformitás követelménye. Közös nyelv nem létezik, vagy inkább már nem létezik. A bolondság, mint elmebetegség létrehozása a XVIII. század végén egy félbeszakadt párbeszédet állapít meg, a szakadást immár befejezettnek tekintve és a feledésbe száműz minden félbeszakadt szót, kissé dadogó, bizonytalankodó szintaxist, amelyekben lezajlott a bolondság és az ész kommunikációja. A pszichiátria nyelve, amely az ész monológja a bolondságról, csak erre a csendre épülhetett.
Nem ennek a nyelvnek a történetét akartam megírni, hanem e csend archeológiáját.
*
A görögöknek kapcsolatuk volt valamivel, amit hübrisznek neveztek. E viszony nem csak pejoratív volt; Trazimakhosz léte vagy Kalliklészé rámutat erre, még akkor is, ha diskurzusuk már csak Szokratész meggyőző dialektikája kereteiben maradt ránk. Ám a görög logosznak nem volt ellentéte.
Az európai embernek a korai középkor óta kapcsolata van valamivel, amit némiképp zavarosan bolondságnak, őrületnek, esztelenségnek nevez. A nyugati Ész talán éppen ennek a zavaros valaminek is köszönheti bizonyos mélységét, amint a szokratészi beszélők szophroszünéje köszönheti e mélységet a hübrisznek. Mindenesetre az Ész–Esztelenség-viszony a nyugati kultúra egyik eredeti dimenziója. Már Hieronymus Bosch előtt is jelen volt és vele lesz még jóval Nietzsche és Artaud után is.
Mit jelent tehát ez a szembenállás az ész nyelve alatt? Merre vezethet minket az olyan kérdésfeltevés, amely nem követi az észt annak vízszintes kibontakozásában, hanem igyekszik fölvázolni az időben azt az állandó függőlegességet, amely az egész európai kultúra folyamán szembeállítja az észt azzal, ami nem ő, vagyis a mértéket tulajdon mértéktelenségével? Miféle terület felé tartanánk, amely nem a megismerés története és nem is egyszerűen történelem, amelyet nem ural az igazság teleológiája, sem az okok racionális kapcsolódása. Kétségkívül olyan tartomány felé, ahol inkább egy kultúra azonosságának határairól van szó.
Megírható a határok története — ezen zavaros gesztusok története, amelyek mindjárt feledésbe merülnek, mihelyt foganatosítják őket, amelyek útján valamely kultúra elvet valamit, ami már Külsődleges számára. És történetének teljes hosszában ez az űr, ez a fehér folt, amely elszigeteli, pontosan úgy jelöli őt, mint értékei. Mert ezeket az értékeket a történelem folyamán veszi föl. Ám e terület, amelyről beszélni szándékozunk, elvégzi lényegi választásait. Végrehajtja a megosztást, amely meghatározza pozitivitása arculatát. Ebben van eredendő terjedelme, amelyben formálódik. Valamely kultúrát tapasztalati határai felől faggatni annyit tesz, mint a történelem határain kérdést intézni hozzá tagolódásáról, amely történelmének születésével azonos. Akkor kerül szembe egymással a mindig oldódni kész feszültségben egy dialektikus elemzés időbeli folytonossága és — az idő kapuiban — egy tragikus struktúra feltárulása.
A nyugati világ e határtapasztalatainak központjában találkozunk természetesen a tragikus minőség tapasztalatával. Nietzsche mutatott rá a tragikus struktúrájára, amelyre a Nyugat történelme épül és amely nem egyéb, mint a tragédia elutasítása, elfeledése és csöndes elvetése. Ez utóbbi körül, mivel ez központi jelentőségű, számos egyéb tapasztalat sűrűsödik össze, mert a tragikus a történelem dialektikájához kapcsolódik magában a tragédia történelmi elutasításában. Kultúránk határain minden tapasztalat határvonalat rajzol ki, amely ugyanakkor eredendő megosztást is jelent.
A nyugati ráció egyetemességében jelen van a Kelet — mint megosztás. A Kelet, amelyet eredetnek álmodtak meg, abszolút központnak, amelyből a nosztalgiák, a honvágy és a visszatérés ígéretei származnak, a Kelet, amely felkínálkozik a Nyugat gyarmatosító gondolkodásmódjának, ám teljességgel elérhetetlen, mivel örökké határ marad: a kezdet éjszakája, amelyben a Nyugat formálódott, ám amelyben megvont egy választóvonalat. A Kelet a Nyugatnak mindaz, ami nem ő, bár a Keletben kell keresnie a Nyugat eredendő igazságát. E határozott választóvonal történetét kell megírnunk a Nyugat fejlődésében és folytonosságában, ennek kell nyomon követnünk változásait, ugyanakkor meg kell jelenítenünk tragikus hagyományában is.
Beszélnünk kell egyéb választóvonalakról is: a látszat fénylő egységében itt van például az álom abszolút választóvonala, amelytől az ember szakadatlanul igyekszik megtudni tulajdon igazságát, akár sorsáról vagy szívéről van is szó, de amelyet csupán tulajdonképpeni elutasításán túl fog vallatóra, amely jellemzője és visszalöki őt az álomfejtés nevetségességébe. Szintén meg kell írnunk a szexuális tilalmak történetét és nem csak az etnológia fogalmai szerint: magában kultúránkban kell beszélnünk az elnyomás állandóan mozgó és makacs formáiról és nem azért, hogy megírjuk a moralitás és a türelem krónikáját a nyugati világ határvonalaként és a morál eredeteként, hanem hogy napvilágra hozzuk a vágy boldog világának tragikus választóvonalát. Végül és elsősorban beszélnünk kell a bolondság tapasztalatáról.
Ez a tanulmány egy hosszú vizsgálódásnak csupán az első és kétségkívül a legkönnyebb része, amely a nagy nietzschei kutatás napja alatt szembeállítja majd a történelmi dialektikákat a tragikum mozdulatlan struktúráival.
*
Mi tehát legáltalánosabb, de legkonkrétebb formájában a bolondság annak, aki a kezdet kezdetétől a tudás [savoir] és a bolondság minden kapcsolatát elutasítja? Valószínűleg semmi egyéb, mint a Mű hiánya.
Milyen helyet foglalhat el a bolondság léte a levésben [devenir]? Milyen nyomot hagy? Minden bizonnyal roppant elmosódó barázdát. Talán inkább csak néhány redőt, amelyek senkit sem érdekelnek, nemigen változtatják meg a történelem ésszerű, nagy nyugalmát. Milyen súlya van annak a néhány jelentéktelen szónak, szótöredéknek meg érthetetlen félrebeszéléseknek, amelyeket dossziékba rögzített és rendezett egymás mellé a börtönök és a könyvtárak véletlene a nyugati ész történelmet meghatározó néhány döntő szavával szemben? Van-e hely milliárd oldalból álló beszédünk világegyetemében Thorinnak, a majdnem analfabéta lakájnak, ennek a „dühöngő őrültnek”, aki a XVII. század végén üldözési vízióit és rettegése tagolatlan vonítását átírta? Mindez csak afféle holtidő, szánalmas, futólagos esemény, amelyet a jövő megtagad, valami, ami a levésben kevesebb a történelemnél.
Ám pont ezt a „kevesebbet” kell vallatóra fognunk, eleve megszabadítva minden pejoratív felhangjától. A történelmi idő már kialakulásának kezdetétől fogva csendet parancsol mindenre, amit csak az űr, a semmisség, a semmi fogalmai szerint közelíthetünk meg. A történelem csak a történelem hiányának hátterén lehetséges, a moraj tágas terének kellős közepén, amelyet a csend hivatásaként és igazságaként figyel: „Sivatagnak nevezem e kastélyt, ami voltál, éjnek e hangot, nemlétnek arcodat.” E sötét tartomány kétértelmű: tiszta eredet, mert belőle fog megszületni a történelem nyelve, apránként, annyi zűrzavaron túl meghódítva szintaxisának formáit, megalkotva szótára konzisztenciáját — és végső maradék, szavak terméketlen partja, bejárt és azonnal elfeledett homokpad, passzivitásában csupán az előzőleg kikristályosodott alakzatok üres lenyomatát őrizve meg.
A történelem nagy műve óhatatlanul egy minden pillanatban megújuló mű hiánya, ám
elkerülhetetlen ürességével áthatja az egész történelmet: ez már a történelem előtt kezdődött, mivel e hiány már megvan a kezdeti döntésben és meglesz utána is, mert diadalmaskodik majd a történelem utolsó szavában. A történelem bősége csak az üres térben lehetséges, amelyet ugyanakkor mégis benépesít a nyelv nélküli összes szó és a figyelő fül számára hallatja a történelem tompa háttérzaját, egy teljesen egyedül, alany és megszólított nélkül beszélő nyelv makacs mormolását, a nyelvét, melynek részei önmagukra halmozódnak, önmagukhoz tapadnak és megsemmisülnek még a lehetséges megfogalmazódás előtt és szürkén visszatérnek a csendbe, amelyből sosem szabadultak ki. Az értelem [sens] elmeszesedett gyökerei ezek.
De ez még nem a bolondság, hanem az első cezúra, amely lehetővé teszi a bolondság létrejöttét, leválását. Ez a leválás ennek a cezúrának az ismétlése, megújítása, szerveződése a jelen sűrített egységében. A nyugati ember észlelésének van egy tere és egy ideje, amely az elutasítás struktúráját jeleníti meg, ennek alapján egy beszédet nem-nyelvként lepleznek le, egy gesztusról azt állítják, hogy nem mű [œuvre], valamely alakzatról [figure] pedig azt, hogy nincs joga a történelmi létezéshez. E struktúra az értelem–nemértelem-meghatározottság lényeges része, vagy inkább az a kölcsönösség, amely egymáshoz kapcsolja őket. Csak ez a struktúra képes számot adni az általános tényről, hogy kultúránkban nem létezik ész bolondság nélkül, még akkor is, ha a bolondságról alkotott racionális tudat redukálja és lefegyverzi a bolondságot és a patológiai eset bizonytalan státuszába utalja. A bolondság szükségszerűsége a Nyugat teljes történetében azon döntés gesztusához kapcsolódik, amely leválaszt a háttérzajról és a folytonos monotóniáról egy jelentéssel bíró nyelvet, amely az időbe tevődik át és ott teljesedik ki. Röviden szólva: a bolondság a történelem lehetőségéhez kapcsolódik.
E tanulmány tárgya: a bolondság tapasztalati struktúrája, amely teljes egészében történeti, ám e történelem határain foglal helyet és ott leszakad e történetiségről.
Vagyis nem egy tudatosság történetéről van szó, hanem egy tapasztalat, élmény szaggatott, töredékes mozgásáról. Nem a pszichiátria történetéről, hanem a bolondságról a maga eleven mivoltában, mielőtt rabul ejtené a tudás. Hegyezni kell tehát fülünket, feszülten figyelni a világ mormolására, érzékelnünk kell a távolról sem csupán költői képeket, a fantazmákat, amelyeket sohasem színezett át az ébrenléti állapot. Ám ez a feladat teljesítése nyilván kétszeresen is lehetetlen: egyfelől mert arra kényszerítene minket, hogy e konkrét fájdalmak porát, ezeket az értelmetlen szavakat rekonstruáljuk, amelyeket semmi sem horgonyoz le az időben. Másfelől pedig különösen azért, mert e fájdalmak és szavak nem önmaguknak és másoknak adottak, hanem már az őket uraló és leleplező szétválasztás gesztusában léteznek. Csak a leválasztásban és annak alapján lehet őket még le nem választott porként elgondolni. A vad állapotban őket megragadni szándékozó észlelés szükségképpen olyan világhoz tartozik, amely már rabul ejtette őket. A bolondság szabadsága csak olyan erőd magasából érthető, amely azt fogságban tartja. Márpedig „ő ott csak a börtön mogorva rendjében, az üldözött néma élményében sínylődik, mi pedig legföljebb szökését hírül adó személyleírásáról értesülünk.”
A bolondság történetének megírása tehát a következőt jelenti: el kell végezni a történelem egészének strukturális tanulmányozását — fogalmakét, intézményekét, jogi és rendőri intézkedésekét, tudományos fogalmakét —, amelyek rabságban tartják a bolondságot, így ennek vad állapota sohasem rekonstruálható önmagában. Ám e kezdeti elérhetetlen tisztaság hiányában a strukturális tanulmánynak el kell jutnia a döntéshez, amely elválasztja az észt a bolondságtól, egyszersmind összekapcsolja őket. Állandóan törekednie kell a folytonos csere, a közös zavaros eredet, az eredendő szembenállás feltárására, amely értelmet ad az egységnek, valamint az értelem és értelmetlenség szembenállásának. Így jelenhet meg újra a villámszerű döntés, amely a történelmi időn belül heterogén, ám ezen kívül megragadhatatlan, amely elválasztja az ész nyelvét és az idő ígéreteit a sötét rovarok mormolásától.
*
Csodálkoznunk kell-e azon, hogy e struktúra különösen az elmúlt másfél évszázad folyamán vált láthatóvá és ebből alakult ki bizonyos pszichiátria, amelyet pozitívnak nevezünk? A klasszikus kor — Willis-től Pinelig, Oresztész dühöngésétől Juliette-ig [Sade regényhősnője — a ford.] — azt a periódust fedi, amelyben a bolondság és az ész között a csere radikális mértékben módosítja az ész nyelvét. A bolondság történetében két esemény jelzi abszolút pontossággal ezt a változást: 1657, a közkórház létesítésének időpontja és a szegények „nagy elzárása”; és 1794, a bicetrei leláncoltak felszabadítása. E két különleges és szimmetrikus esemény között történik valami, aminek kétértelműsége zavarba hozta az orvostudomány történészeit: egyesek szerint vak elnyomás tombol egy abszolutista rendszerben, míg mások szerint a tudomány és a filantrópia fokozatosan egyre inkább fölfedezi a bolondság pozitív igazságát. E megfordítható jelentések alatt valóban képződik egy struktúra, amely nem oldja föl ezt a kétértelműséget, de döntést hoz róla. Ez a struktúra ad számot a bolondság középkori és humanista tapasztalatának átmenetéről a mi tapasztalatunkba és a bolondságot az elmebetegség határán helyezi el. A középkorig és a reneszánszig az ember küzdelme az őrülettel drámai volt, amely harc az embert a világ sötét hatalmaival állította szembe. És a bolondság tapasztalata akkor olyan képekbe torzult, amelyeken a Bukásról, a Bűnbeeséséről, az Állatiasságról, az Átváltozásról és a Tudás minden egyéb csodás titkáról volt szó. A mi korunkban a bolondság tapasztalata bizonyos tudás nyugalmában tárul elénk, amely felejti, mert túlságosan is ismeri. De az átmenet egyik ilyen tapasztalásról a másikra egy kép és pozitivitás nélküli világban megy végbe, amolyan csöndes átlátszóságban, amely néma intézményként, kommentár nélküli gesztussal, közvetlen tudással nagy, mozdulatlan struktúrát jelenít meg, amely nem dráma és nem is megismerés. Hanem az a pont, ahol a történelem mozdulatlanná dermed a tragikumban, amely létrehozza, ugyanakkor elveti.
Az arra irányuló kísérlet központjában, hogy érvényesítsük a bolondság klasszikus tapasztalatát a maga jogaiban és folytonos alakulásában, egy mozdulatlan alakzatot találunk: a világosság és a homály, a fény és a sötétség, az álom és az ébrenlét a nap és az éjfél hatalmainak szembenállását. Elemi alakzat, amely az időt csak a határ határtalan visszatéréseként fogadja be.
És ennek az alakzatnak a sajátossága, hogy egy hatalmas feledésbe vezeti be az embert; az ember megtanulta e nagy megosztást uralni és a saját szintjére hozni. Megtanulta, hogyan állítson elő belőle napot és éjszakát, megtanulta, hogyan alakítsa az igazság napfényét a saját igazságának gyér világossága szerint. Az ember számára végül lehetséges lett előállítani azt az önmagához való viszonyt, amelyet „pszichológiának” nevez, azáltal, hogy úrrá lett bolondságán, bezárta bolondságát tekintete és morálja börtönébe, fölszabadítva azzal, hogy lefegyverezte, visszaszorította tulajdon szegletébe. Mindehhez arra volt szükség, hogy a bolondság ne legyen immár éjszaka és tünékeny árnyék a tudatban, hogy az ember kijelenthesse, igenis birtokolja igazságát és áttekinti ismereteivel.
A bolondság tapasztatának e rekonstitúciójával szinte magától íródott meg a feltételek története, amelyek között a pszichológia lehetséges lett.
*
E munka folyamán felhasználtam bizonyos anyagokat, amelyek egyéb szerzőktől származnak. Ám olyan csekély mértékben, amennyire csak lehetséges volt és csak akkor, ha magához a dokumentumhoz nem férhettem hozzá. Azokat a szavakat kellett beszéltetnem, amelyek kívül álltak minden pszichiátriai „igazságon”, amelyek mintegy a nyelv alól jönnek és nem alkalmasak arra, hogy beszéd váljék belőlük. És az én szememben talán e munka legértékesebb része az a hely, amelyet az archívumok szövegének hagytam meg.
Az egyéb részekben lehetséges volt bizonyos kíméletlen relativitáshoz tartanom magam, nem kellett kiutat keresnem semmiféle erőszakos pszichológiai aktusban, amely a kártyalapokat az asztalra parancsolja és leleplezi a félreismert igazságot. A bolondságról csak a „bolondság másik módja” szerint kellett beszélnem, amely lehetővé teszi az embereknek, hogy ne legyenek bolondok és ezt a másik módot csak kezdeti elevenségében lehetett leírni, amelyből végtelen vita származott a bolondság tekintetében. Tehát egy támpont nélküli nyelvre volt szükség, amely belép a játékba és lehetővé teszi a cserét, olyan nyelvre, amely önmagát ismételve halad előre folytonos mozgással, egészen a dolog velejéig. Mindenáron meg kellett védeni a relatívat, és abszolút érthetőnek kellett lenni.
A kifejezés egyszerű problémájában rejlett és fejeződött ki az egész vállalkozás legfőbb nehézsége: az ész nyelvének felszínére kellett hozni egy megosztást és egy vitát, amelyek szükségképpen belül maradtak, mivel e nyelv csak hozzájuk képest meríti kivülről értelmét. Tehát meglehetősen semleges nyelvre volt szükség (a tudományos terminológiától és a morális-szociális opcióktól távol), hogy a lehető legközelebb kerülhessünk e kezdetlegesen összezagyvált szavakhoz, e távolság pedig semmisüljön meg, amellyel a modern ember védekezik a bolondság ellen. Ugyanakkor meglehetősen nyitott nyelvre volt szükség, hogy a döntő szavak árulás nélkül bukkanhassanak felszínre, amelyek számunkra megalkotják a bolondság és az ész igazságát. Csupán egyetlen módszert tartottam szem előtt, amelyet René Char egy szövegéből kölcsönöztem, amelyben az igazság legnyomatékosabb, ugyanakkor legmérsékeltebb meghatározása olvasható: „Visszavontam a dolgoktól az illúziót, amelyet azért hoznak létre, hogy önmagukat megőrizzék tőlünk és meghagytam nekik azt a részt, amelyet átengednek nekünk.” (René Char: Suzerain. Poemes et prose, 87.)
*
E feladatot illetően, amelyben nem csekély rész jutott a magánynak, mindenkinek joga van hálámra, akik segítettek. Georges Dumnézil az első, aki nélkül ezt a munkát nem vállaltam volna, sem a svéd éjszakákban, sem pedig a lengyel szabadság makacs napfényén. Köszönet illeti Jean Hyppolite-ot és többek között Georges Canguilhemet, aki olvasta e munkát még kialakulatlan változatában, nehezebb pontjain tanácsokkal szolgált, számos hibára rámutatott, ezáltal megkímélt tőlük és jelezte a munka várható fogadtatását. Robert Mauzi barátom a XVIII. századdal kapcsolatban mutatott rá több összefüggésre, amelyek előttem ismeretlenek voltak.
Említenem kellene egyéb neveket is, amelyek látszólag nem jelentősek. Pedig svéd és lengyel barátaim tudják, hogy ők is jelen vannak e lapokon. Bocsássák meg nekem, hogy próbára tettem őket és boldogságukat, olyan munkához közel hozva őket, amelyben nem volt egyéb, mint távoli szenvedés és a fájdalom már kissé poros archívumai.
*
„Patetikus társaim, akik alig hallhatóan mormoltok, oltsátok el a lámpát és tegyétek le ékszereiteket. Új titok énekel csontjaitokban. Finomítsátok törvényes idegenségeteket.”
Romhányi Török Gábor fordítása
____________________
Ez az írás először 1961-ben jelent meg Michel Foucault Folie et déraison című könyvének előszavaként. A szerző egyszer így nyilatkozott: „Ez az egyik legjobb szövegem”. (Roger-Pol Droit: L’Oublie de l’Inde. Une amnésie philosophique, 1992, 26.)