Mire leérünk

És lehet, hogy épp most utoljára.
Túl könnyen, nem is hinnéd.
Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt,
aminek sosem láttuk a végét.
Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében
sarokba támasztott tartalék parketták.

És lehet, hogy épp most utoljára.
Túl könnyen, nem is hinnéd.
Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt,
aminek sosem láttuk a végét.
Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében
sarokba támasztott tartalék parketták.
Biztosan ez is jó lesz valamire.
Aztán, lehet, hogy épp most.
Mint akkor, mikor láttam a kabinfelvonók gépházát,
amit csak télen használnak, a szezon végén lekapcsolják,
úgy képzelem, hogy a hatalmas villanymotorok utána
még sokáig forognak saját lendületüktől.
És talán épp most, csak most állnak meg végleg,
a nyár közepén. Így történik minden. Hogy nem is tudsz róla.
Valami lendületre várva, és ez lehet, hogy nem
megy majd önmagunktól. Mert én is csak annyit eszem, és
te is csak annyit adsz, hogy pont jól legyek.
Ezt az éhséget nem lehet beosztani, lépcsőházak
hideg csempéihez támaszkodva, végiggondolva, milyen lehetett,
mikor még nem én, és nem épp most. Minden lépcsőfordulóban
egyre erősebben csapok a villanykapcsolókra, nehogy sötétben
kelljen keresgélni az ügyesen titkolt mondatokat, mire leérünk,
legalsó szintjeinkhez. Ahol lehet, hogy utoljára.
Ahol rá kell kérdezni. Ahol válaszolni kell.
Amiért végül is nem lehet haragudni.
Amit majd végül nem tudok megbocsátani.