Amiről nem lehet

Az első néhány alkalommal úgy tűnt, mintha a másik, aki beszélt, elmondta volna, amit akart. De eljött az idő, amikor újra ugyanazt a történetet hallottam ugyanattól az embertől. Eleinte, mert tapasztalatlan voltam, közbevetettem, hogy ezt már mondta — és akkor furán néztek rám, kissé hátradőlve, vagy hőkölve, mintha hátralépne az ember, mert valami túl közel került hozzá. Aztán valahogy mindig folytatták, egyesek pont onnan, ahol beleszóltam, mások kihagytak valami keveset, vagy egy másik történetbe kezdtek, amit már szintén hallottam.

Ha mindent elbeszélünk másoknak, ami elbeszélhető, akkor semmi sem marad a miénk, csupán az elbeszélhetetlen. Csak reménykedhetünk, hogy mindennap kerül valami elbeszélhető, mert ha nem, akkor elnémulunk.

Néha sikerült — többnyire értelmetlenül és fölöslegesen — a legkevésbé kimondhatókat, sőt igen ritkán az utolsó kimondhatókat is kimondani, azokat, amelyek már a kimondhatatlanba ágyazódnak, ezért kimondásuk után üresség és némaság marad. Nem lehet kisöpörni az embert, mint egy szobát.

Talán erre gondolt Wittgenstein, amikor azt mondta, hogy aki túl sokat tud, annak nehéz nem hazudnia, hiszen nem arról van szó, hogy minél többet tud, annál inkább hazudik, hanem annál világosabban látja, hogy képtelen a kimondhatatlan kimondására, a többi pedig hazugság.

Aki kínlódik, annak nem morálra van szüksége, hanem segítségre, a morál pedig nem segítség. Úgy is mondhatnám, irgalomra, a morál pedig a legkevésbé sem irgalom. Azt, hogy mi segít, mindenki maga tapasztalja ki. Azt, hogy segítséget kapott, onnan tudja meg, hogy el bírja viselni az elviselhetetlent: hogy képtelen kimondani a kimondhatatlant.

Egy darabig elvan azzal az ember, hogy leírja, amit nem bírt elmondani. Leírja, jól vagy rosszul, már nem is érdekli, van, amikor már mindegy, már nem érdekes az sem, hogy elolvassák-e, vagy megértik-e, hogy érthető-e, vagy még előbb, hogy egyáltalán az van-e a papíron, aminek lennie kell, kifejezi-e egyáltalán azt, amit nem bírt elmondani, hogy legalább azt írta-e le?

Egy darabig elvan ezzel az ember, mert elmondani nem csak azért nem bírta, mert nem bírt megszólalni, hanem azért is, mert elmondani konkrét személynek lehet. Abban az időben hosszú órákon át ültem kocsmákban, már majdnem törzsvendégszámba mentem. Jártam a kiskorsóba meg a pilsenibe, meg a nemesgulácsiba, meg a delikátba, délutánonként meg a tabdiba, meg még máshová is. Hallgattam eleget ezeket a hosszú monológokat, és éreztem, hogy egy hajszál választ el csupán.

Az első néhány alkalommal úgy tűnt, mintha a másik, aki beszélt, elmondta volna, amit akart. De eljött az idő, amikor újra ugyanazt a történetet hallottam ugyanattól az embertől. Eleinte, mert tapasztalatlan voltam, közbevetettem, hogy ezt már mondta — és akkor furán néztek rám, kissé hátradőlve, vagy hőkölve, mintha hátralépne az ember, mert valami túl közel került hozzá. Aztán valahogy mindig folytatták, egyesek pont onnan, ahol beleszóltam, mások kihagytak valami keveset, vagy egy másik történetbe kezdtek, amit már szintén hallottam.

Aztán már nem szóltam bele, csak végighallgattam újra meg újra, mígnem eljött az az idő, amikor kerülni kezdtem ezeket az embereket, ezért kénytelen voltam kerülni ezeket a helyeket is, mert ha megláttak, felismertek, odajöttek, mert tudták, hogy én meghallgatom őket, de én már nem akartam meghallgatni őket, mert tudtam, hogy hiába beszélnek hozzám, úgysem tudják elmondani nekem, és nem lesz nekik annyival könnyebb, mint amennyivel nekem nehezebb lesz, mert nekem is irgalomra van szükségem, még ha nem is látszik.