KH — orosz (2015. november 23.)

Legutóbbi jelentkezésem óta irodalmi Nobel-díjat kapott egy oroszul író szerző! Mint bizonyára mindannyian hallották, akik e sorokat olvassák (a Nobel arra jó, hogy fókuszba állítson írót, jelenséget, országot), meglehetősen vegyes, ambivalens reakciókat váltott ki a döntés az érintett országokból. Belarusz (amit a rendszerváltozás előtt iskolába járók Belorussziaként ismernek) vezetői enyhén szólva nem örülnek a renitens Szvetlana Alekszijevics tényfeltáró munkásságának, s hogy most éles fénynyaláb vetül rájuk, azaz a rendszerre, amit ő szívósan és sokrétűen kutat és bírál. Nem a belorusz népet, hangsúlyozta most is az írónő, amikor szóváltásba keveredett az elnökkel, aki, amíg külföldiek figyelték, jó képet vágott a nagy dicsőséghez, aztán viszont rossz honleánynak nevezte a díjazottat, aki árulkodik az országára.
Szvetlana Alekszejevics
Szvetlana Alekszejevics

Legutóbbi jelentkezésem óta irodalmi Nobel-díjat kapott egy oroszul író szerző! Mint bizonyára mindannyian hallották, akik e sorokat olvassák (a Nobel arra jó, hogy fókuszba állítson írót, jelenséget, országot), meglehetősen vegyes, ambivalens reakciókat váltott ki a döntés az érintett országokból. Belarusz (amit a rendszerváltozás előtt iskolába járók Belorussziaként ismernek) vezetői enyhén szólva nem örülnek a renitens Szvetlana Alekszijevics tényfeltáró munkásságának, s hogy most éles fénynyaláb vetül rájuk, azaz a rendszerre, amit ő szívósan és sokrétűen kutat és bírál. Nem a belorusz népet, hangsúlyozta most is az írónő, amikor szóváltásba keveredett az elnökkel, aki, amíg külföldiek figyelték, jó képet vágott a nagy dicsőséghez, aztán viszont rossz honleánynak nevezte a díjazottat, aki árulkodik az országára.

S hogy Putyin Oroszországa ugyancsak zokon veszi Csernobil és Afganisztán tematizálását, nem meglepő. Ám ez eddig a politika averziója: mivel dokumentumregényekről van szó, kevesebb áttétellel juthat így a világ tudomására megannyi bűne, visszássága, társadalmi traumája a posztszovjet régiónak, a „közeli külföld”-nek.  (Így nevezik az oroszok előszeretettel a szatelit államokat, volt köztársaságaikat, s a szlávok különösen közel állnak hozzájuk. Forró a helyzet, ha a szűk család: kisoroszok, fehéroroszok ellenük fordulnak, a példát sajnos nem kell megneveznem.) Legalább ennyire izgalmas és lüktető — lehetne — az esztétikai, szakmai szemszögből feltáruló narratíva. Ám ahhoz lassan jutunk el, akárcsak ahhoz, hogy az orosz író- és kritikustársadalom megütközzön: nocsak, újságíró kapja — tényirodalomért — a vágyott díjat, s eltűnődjön: ez mennyiben is (szép)irodalom. A dokumentumműfajok felértékeléséhez, emancipálásához, de legalábbis esztétikai diskurzusba vonásához fog hozzájárulni előbb-utóbb ez az esemény.

Egyelőre azonban még a Lityeraturnaja Gazeta (az ottani ÉS) és más értelmiségi-kulturális lapok is az 1970-es évek Szolzsenyicin elleni támadásait ismétlik, amely ugyanezeken az oldalakon zajlott. A dühödt publicisták szerint hazaáruló volt, aki kiadta hazáját A Gulag szigetcsoportban három évvel a Nobel után (amiből utólag látszik, hogy eleve szovjetellenes tevékenységéért kapta a díjat). Bármilyen hajmeresztő, most is az hangzik el, hogy Alekszejevicsnek az irodalmi Nobelt szovjet- és Putyin-ellenes írásaiért ítélték, melyek most sem jönnek be a nagy többségben Putyin mellett álló orosz népnek. Nobel-díja, mint sokan vélik és leírják, külföldi megtorló, megalázó akció Putyin és annak országa ellen (s mint ma hallom a médiában, már sporttéren is elindult a támadás ellenük. Ejnye, hogy mik vannak).

Mint minden díjkiosztás, az Orosz Booker és a Nagy Könyv is ellentmondásos nézeteket hoz napfényre. Ez utóbbiról, az előző év rövid listásairól tanakodott még 2015 februárjában egy a kortárs tematikát tekintve külsős, és a Voproszi Lityeraturi című irodalomtudományi lap egy belső szerzője.  Az első arra jut: „bár csak a lusták nem szapulták a zsűri döntését”, igenis van mit olvasni ma is napjaink orosz irodalmi terméséből. Nem átmeneti, nem hanyatló a korunk, vagy ha igen, nem jobban és nem kevésbé, mint bármely másik. Egységes irodalmi nyelvet miért várnánk, amikor Karamzin óta nincs, s korunk hősét miért kutatjuk, amikor nem létezett már a címadó Lermontovnál sem, aki ironikusan használta a fogalmat, s teremtette meg a messze nem mainstream-kompatibilis Pecsorint? Ami detektálható (Meszkin szerint is): hanyatlik a posztmodern. Néhány éve még Pelevin és Szorokin könyvei taroltak, ma már csak az utóbbi új műve, a Tellúria került fel a listára, s a vélemények mélységesen megoszlanak arról, hogy időtálló irodalom-e ez. A szerző fantáziája mindenesetre kimeríthetetlen, végeérhetetlenül kombinálja-variálja-ismétli-újítja meg témáit, s tapaszt össze régit újjal, anekdotázik és intertextualizál. (A magyar Kapu című folyóirat októberi száma közli egy róla és két másik, közép- és kelet-európai rendszerváltó értelmiségiről, művészről nálunk készült dokumentumfilm szövegkönyvét.) Mindig van mit csavarni még a posztmodernen — a posztmodernben. Így tett tízegynéhány éve Tatyjana Tolsztaja is a Kssz-ben, a mai posztmoderneken ironizálva az elképzelt jövőből. Posztmodern módra természetesen — teszi hozzá Meszkin, a „külső” szemléző. (Az Európa pedig újra kiadja nálunk ezt a klasszikussá váló antiutópiát megváltoztatott címmel, mostantól Macskánynak kell hívnunk a címadó alakot s vele a regényt. Az írónőnek pedig új kötete jelenik meg idén Moszkvában, részben már publikált szövegekből: utazásokról, alkotásról, családról, ifjúságról.)

Az is látszik (így az imént idézett irodalmár, Meszkin, aki régi korokkal foglalkozik hivatásszerűen), hogy a realista vonulat kezd napjaik orosz irodalmában előtérbe kerülni. Nálunk is napvilágot lát rövidesen, ugyancsak az Európánál az orosz újrealizmus emblematikus alakjának, Roman Szencsinnek a falusi mélyszegénységet ábrázoló műve. Lesz mivel összevetni: bőséges hazai termésünk is a tárgyban az utóbbi évekből.

Migránsirodalom, pikareszk- és családregény a Magvetőnél nemrég megjelent Talán Eszter az orosz nevű s részben orosz identitású Katya Petrovszkajától. Kalandok Berlinből — Kelet felé, Ukrajnába, Lengyelországba, Oroszországba. „Oroszul gondolkodtam, a zsidó felmenőimet kerestem, németül írtam” — idézi tőle Szarvas Melinda a KULTer.hu-n. A német szó és nyelv értelemképző potenciállal bír itt az orosz felől (nyemoj: néma), miként számos más többnyelvű szerzőnél ugyancsak megtermékenyítőek a nyelvi kölcsönviszonyok. Terezia Moránál a magyar a néma nyelv A szörnyetegben, ezen a nyelven hangosan soha nem beszél a már Németországban élő magyar lány, aki gyerekkori, elhagyott, elfojtott énjét kódolja magánfeljegyzéseibe ezen a nyelven. Az életmű más pontján a Nema nevű szereplő alakjában is megelevenedik a megszemélyesülő némaság. Folyik az identitáskeresés (országokon át, utazások, kalandok, nyelvek, emlékek, traumák megosztásával) a kortárs világirodalomban.