Gyerekkoromban nekem arról szólt a halottak napja, hogy számomra ismeretlen emberekre gondoltunk. Nagyon szép volt mindig. A temető. Ahova családilag kivonultunk. Mindenki a legszebb ruhájában ment, a felnőttek minden évben ugyanabban. Külön családi vitahelyzet volt, hogy ki, mikor akar kimenni. A nagyszülők minél előbb, hogy ne sötétben kelljen, mi meg majd akkor, ha apu végre hazaér a maszekból. Így aztán sose mentünk együtt. Egész évben ez volt az egyetlen nap, amikor annak örültem, ha apu későn ér haza, mert engem a gyertyák érdekeltek, nem a halottak. Azok meg csak sötétben szépek.
A temető tíz perc nagyon lassú sétára volt tőlünk, egész évben ez volt az egyetlen nap, amikor sötétedés után is volt élő ember az utcán. Télen. Falun. Tömegek haladtak családilag. Nem beszéltek. De ha beszéltek is, csak halkan. Olykor egy-egy köszönés vált ki a ködből és a visszafojtott mormogásból, vagy az idősek jól ismert hangsúllyal kimondott visszakérdezése: mentek, Gyurikám? Soha nem értettem, miért kérdezik, hogy megyünk-e, amikor megyünk, vagy más alkalommal azt, hogy: söprögetsz, Margitkám?, amikor épp söpröget.
Elöl mentek a felnőttek, utánuk a gyerekek. Az idősek főleg egymagukban vagy valakivel, ha élt még valaki a családban. Aki szerette őket. Elkísérni. A temetőbe. Akkor együtt. Én már az oda vezető úton is csak az új cipőmre tudtam gondolni, amit két hete kaptam, de még egyszer sem volt rajtam. Azt figyeltem, milyen a lépés az új cipőben, amit persze rajtam kívül senki sem látott, mert akkor mentünk, amikor sötét volt.
Aztán amikor átléptük a temető bejáratát, ott feltorlódtak az emberek, és elkezdődtek a komolyabb köszöngetések. Évek óta nem látott sokadik unokatestvérek és távoli rokonok ismertek a félhomályban egymásra, a gyerekekre — akik milyen nagyra nőttek — alig. Ilyenkor mindenki valakinek a valakije volt, például a Blüttyöm anyósának a szomszédja, vagy a sánta Tóték vejének az előző felesége stb., akik kivétel nélkül mind összecsippentették az arcomon azt a jó húst, és kivétel nélkül mindenkinek reszelős volt az ujján a bőr a kétkezi munkától. De főleg a tesóm arcán csippentették össze azt a „drága húsomat”, mert ő sokkal kisebb és édesebb is volt nálam. Szegény. Ilyenkor mosolyogni is szoktak, mert szegről-végről, ott a temetőben, voltaképpen mindenki rokona volt egymásnak. Valahogy ezen a ponton mindig megbicsaklott az úton begyakorolt áhitat, előkerültek a „megvagytok?”-ok, a „hallottad, hogy?”-ok, meg a „te tudtad, hogy nagy beteg volt?”-ok, némi politika, és a „mindnyájan itt kötünk ki egyszer”-ek. Ezek a kérdések és a válaszok is a tartalmuk és kényességük mértékétől függően, más-más hangerővel, legyintéssel vagy anélkül hangzottak el.
Végül mindig odaértünk valahogy a mi sírjainkhoz, ahol a számomra ismeretlen rokonok feküdtek. A gyertyák általában apunál voltak, a kabátzsebében. Nagyjából kiszámoltuk, hány sírra hány darab kell. Eleve ennyit vittünk magunkkal. Úgyhogy elővettük az első adagot. És attól függően, volt-e szél vagy sem, esett-e az eső vagy sem, hideg volt-e vagy sem, szar volt-e a gyufa vagy sem, különböző sebességgel gyújtottuk meg a kikészített gyertyákat. Apu száján néha kiszaladt egy „rohadjál meg”, de csak akkor, ha már harmadszorra is elaludt a láng, pont amikor lerakta volna a gyertyát a helyére. Akkor még nem színes, kupakos üvegmécsesekkel dolgoztunk, hanem egyszerű kis ujjnyi vastagságú gyertyákkal, amik nem csonkig, hanem porig égtek, és abszolút nem voltak cseppmentesek. De ez mindegy is volt, mert nem fekete márvány borította a családunkat, amire roppant módon ügyelni kellett volna, hanem maximum föld.
A törzsünk előtt összekulcsolt kezekkel, vagy ha nagyon hideg volt, zsebre dugott kézzel álltunk a sírjaink körül, amelyeket a megelőző napokban már szépen feldíszítettünk, és remélhetőleg eltaláltuk a megfelelő méretű koszorút, amit direkt erre az alkalomra választottunk ki, a direkt erre az alkalomra növesztett nagyfejű krizantémokkal együtt. Általában elmondható, hogy a halk morajlástól eltekintve csend honolt a temetőben. Gyerekkoromban elég zavaró volt, amikor valaki sírdogált, szipogott, sóhajtozott, istenemezett, és elmondta ugyanazt százszor, amit egész évben is mindig elmondott minden egyes családi összejövetelen. Ezek a mozzanatok általában elterelték a figyelmemet arról, amire ilyenkor gondolni illett. Volna. Az ismeretlen halottakra, dédszülőkre, ángyikra, sógorokra, idejekorán elhalálozott — még az elemiből ismert — barátokra. Családi történetekből tudtam róluk. És/vagy fotókról.
Halottak napján mindig megpróbáltam elképzelni, ahogy ott fekszenek közvetlenül alattunk. Azt még el tudtam képzelni, hogy a dédimama a dédipapa mellett feküdt, mert így legalább foghatták egymás kezét, de azt már elég nehéz volt elképzelni, ahogy 3-4 ember is fekszik egymás alatt a családi sírokban. Ezt csak egy ideig firtattam. Pedig a felnőttek minden évben elmagyarázták, hogy ide temették őt, aztán meg a valakijét, később meg a másik valakijét. Ahelyett, hogy meg akartam volna érteni, ahogy elbomlik egy test, inkább úgy képzeltem el, hogy amolyan emeletes rendszerben legalul van a régebbi ember, följebb meg a frissebb. Ezzel a módszerrel az egész temetőt el tudtam képzelni, amint az polcrendszer formájában a föld alatt folytatódik. Még azt a nagyon régi temetőt is polcrendszerré lehetett képzelni, ahol bozótvágó késsel kellett közlekedni az év többi napján, kivéve a halottakét.
Fogalmam sincs, mennyi ideig álltunk a sírjaink körül, de mindig ugyanarról a helyről mentünk a következőre, és mindig ugyanott fejeztük be, az Anti bátya rokonainál. Aki, mint tudjuk, a család fekete báránya volt, mert a téeszesítéskor valami elpattant benne, megharagudott mindenkire és kiköltözött a falu határába, ahol is épített magának egy félig földbe vájt bunkit, és malacokat tenyésztett az erdő szélén. Ridegtartásban. Kéthente, havonta jött be a faluba, de abban sem volt köszönet: sáros, szaros gumicsizmában lépkedett a konyha frissen felmosott metlakiján, egy egész tepsi süteményt megevett egy ültő helyében, mindig piszkos volt a ruhája, úgy zabált, mint egy disznó, olyan vad volt, hogy mindenki tartott tőle — csak hogy néhányat említsek. Én mégis szerettem.
Mindenhol álltunk egy kicsit, mindenhol meggyújtottuk a kiszámolt gyertyákat, és éppen amikor már az egész temető tele volt gyertyalángokkal, és pont érdekes lett volna a látvány, na akkor hazamentünk. Kifelé menet mindig találkoztunk valakivel, akivel nem kellett volna, mert vagy túl harsány volt, vagy csak nem szerettük. Így váltogatták egymást a csöndek és a valamit akaró nagy köszönések. Nehezen értettem a nagy csöndeket követő „Gyurikám, majd ha ráérsz, ugorj be megnézni a tűzhelyt, egy hete nem ég a jobb oldali láng”, vagy egy csőtörés halottak napi bejelentéseit. Apám Gyurikám volt, ha akartak tőle valamit. Anyu pedig Margitkám, ha akartak tőle valamit.
Apunak volt egy rövid meg egy hosszú bőrkabátja. Ha jó idő volt, akkor a rövidet vette fel, ha fagy, akkor a hosszút. Halottak napján. Minden évben vita volt arról, vegyen-e fel öltönyt, vagy ne. Anyu minden évben öltönyt akart ráadni, apu meg minden évben farmert vett fel inggel, pulcsival. A felnőttek inkább többévente, mi, gyerekek, évente kb. háromszor kaptunk egy-egy darab új ruhát vagy cipőt. Vagy ruhát vagy cipőt. Születésnapomra, az nyáron van. Akkor nyári ruhát vagy cipőt. Ősszel, iskolakezdéskor, téli holmit. És karácsonykor azt, amire még szükség volt. Az új cipő azt jelentette, hogy meleg, inkább kényelmes, mint jól néz ki és nagyon kell rá vigyázni. Halottak napja kiemelt időpont volt számomra, mert egyrészt nyilván nem csináltam meg a leckét, másrészt felvehettem az új kabátot vagy új cipőt. Ami meleg, kényelmes és hiába kell rá nagyon vigyázni, tuti, hogy vagy én, vagy az öcsém az új cipőt vagy az új kabátot összegyertyáztuk. Pedig elmondták minden újabb gyertya meggyújtásakor, hogy vigyázz, ne gyertyázd össze magad. Nekem biztos a gyertyázd össze magad ragadt meg jobban az elmémben, az eleve hosszabb is, mint a ne, és ezt jobban is hangsúlyozták — szerintem. Vagy csak a mondat dallamából következett, hogy végül a vasalóval kezeltük a gyertyás helyzeteket. Rögtön, ahogy hazaértünk a temetőből, még a híradó előtt.
Snitt.
Aztán eltelt pár évtized, és most már nekem is „vannak” halottaim. Az összes nagyszülő, egyetlen apa és pár ember, akit nagyon szerettem. Gyerekkoromban nem tudtam, hogyan kell a halottakra emlékezni, mert mindig az élőkre bírtam csak gondolni. Különös, hogy az emlékezés helyei hogyan váltak nem fizikai helyekké körülöttem és bennem. Ma a halottak napi temető gyerekkorom díszlete csupán, de a díszletek mögé idővel hús-vér emberek kúsztak be. Milyen észrevétlenül tették! Én a temetőben mégsem tudok emlékezni. Nekem az egy olyan hely, ahol mindig fázik a talpam, és amikor körülnézek, csupán korunk emlékezet-tárgykultúrájának silány giccsfelhozatalát, fantáziátlan, csúnya kőbe vésett sírfeliratokat, és az évtizedekre előre kibérelt ágyásokat látom. Számomra az emlékezésnek nincs konkrét helye, se eseménye, se ideje: „talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú…”.
Például kimersz egy tányér levest, meleg, finom, ízletes, négy órája főzöd, fűszerek, zöldségek, velős csont is van benne — minden a legjobb fajtából. Ma meg még pluszban a szívedet is beletetted. Beugrik egy reflex, ahogy odanyújtanád apádnak. Gyere, egyél! Ez csúszik ki a szádon, ahogy ő is minden nap így hívott az asztalhoz. Nem is ez a két szó, hanem a gondviselés kedves hangja, ahogy mondta, roppant meg hat év után is téged. Nézed, ahogy gőzölög, és nem azért nem nyújtod oda neki ezt a tányér levest, mert apád már nem él, hanem azért, mert rájössz, hogy ő mindig is utálta a marhahúst. És akkor eszedbe jut Csontó Lajos négy képből álló fotósorozatának a címe, Mindent értek Apa (1999). Végigveszed szépen Csontó képekre írott szavait: Hamis hűség, Jót teszek, Türelem, Istenem. És nem akarod megtudni, hány kiló egy hattyú.
Forrás: Fotografus.hu