Költözz velem az Ikeába.
Minden bútorunkat
a nevén szólíthatnánk, hogy
egymást sose kelljen.
Levegőt innánk gyönyörű
talpas poharakból
miközben
egy piros fotelből néznénk
minden pár milyen
egyforma.
Sosem dobnának ki, nem
mernének hozzánk érni,
ahogy sokszor
mi sem
egymáshoz.
Sosem ugyanabban a szobában
töltenénk a napot. Folytonos
újrakezdés
számlálhatatlanadik esély
valaminek, amit
sosem neveznénk a nevén.
Lassacskán az összes
berendezésünk elkelne.
Nálunk sokkal boldogabb
emberek fizetnének az
ágyért, ahol először
élveztem el
ajkad alatt.
Aztán mikor már csak
mi maradunk, feltesznek egy
rideg pléh polcra
„végkiárusítás”
felirattal, és ránk aggatnak
egy árcédulát, valami
nevetséges összeggel.
Addigra szívesen
megvennénk egymást, de
már nem lesz semmi pénzünk.
Végül egy fiatal pár a
kosarába helyez téged,
„nézd, a híres költő,
egy igazi hullócsillag,
vegyük meg a dolgozóba.”
Egy utolsót kordul a
gyomrom, majd
rám oltják a villanyt, amely
már rég ott sincsen.