Az akár nemzedékregénynek is nevezhető mű főszereplője egyetemi hallgató, pszichológiát tanul. Ez utóbbi szó erősen eufemisztikusan értendő, hisz órákra alig-alig jár (s ez csak fokozódik a későbbi történések során), ugyanakkor arra igencsak alkalmasnak látszanak a választott tanulmányok, hogy permanens önmegfigyelése, önelemzései már-már szakmai relevanciával bíró szövegekké formálódjanak. Ezt nyilvánvalóan csak fokozza, hogy ő maga a narrátor, azaz a narratológiai pozíció, s az ezzel szoros összefüggésben lévő egyes szám első személyűség adekvát a felvezetett szüzsével: a minél pontosabb énbemutatással, önfeltárással, illetve a személyiség helyzetének és körülményeinek (re)prezentációjával. A választott pozíció (s ezáltal persze a leírás, az önjellemzés) hatékonyságát fokozza, hogy az individuum nemcsak hogy abszolút reálisan szemléli önnön személyét és szituáltságát, de szinte megkettőzve alakját, kívülről, a külső szemlélő aspektusából (is) képes magára tekinteni. Így a szubjektivitás és objektivitás igen termékeny, helyenként reveláló erejű szintézise valósul meg, mely narrációs technika révén egyszerre látjuk kívülről és belülről a centrális figurát, láttatja velünk ilyképpen magát az elbeszélő. Itt nincs szépítés, nincsenek eufemisztikus megfogalmazások, elhallgatások, (ön)felmentő próbálkozások, (ön)megértéssel kísérletező törekvések, csak kegyetlenül szigorú, reális helyzetfelmérés és ‑elemzés, metszően éles (ön)kritika! A pszichológusi díványon fekvő páciens, a kikérdezett médium és kezelője/kérdezője egy és ugyanaz. Olyannyira, hogy végső soron szerepeik és feladataik folyamatosan felcserélőd(het)nek, így lesznek egymás permanens vallatói. Mindezt fokozza az a tipográfiai megoldás, hogy a narrációs és a párbeszédes részek nem különülnek el egymástól bekezdésekre (csak az utóbbiak kurzívval szedettek), sőt a függő és szabad függő beszéd állandó alkalmazása folytán még szintaktikailag is egybefolynak a mondatok. Egy végeérhetetlennek tűnő viviszekciónak vagyunk tanúi mi, olvasók. E kettősségek, a narrátori pozicionáltság és a figura fentebbi specifikumai a regény értékességének zálogaként képesek funkcionálni. Ehhez járulnak a már a Nappá lett lámpafény (2013) című novelláskötetben is megtapasztalható pontos, találó, képiességükben egyszerre kifejező és sok jelentésű Potozky-féle mondatok, melyek a nyelv síkján erősítik fel és teszik szuggesztívvé mindazt, amit a narratológiai megoldások, a figura pozicionáltsága illetve a szüzsé elénk tár. E mondatok viszonylag rövidek (vagy rövid tagmondatokra tagolódnak), ám tömörségük illetőleg képi vonatkozásrendszereik révén nemegyszer szinte fejbe kólintják az olvasót. Egy halál előtt álló fiatal lány kapcsán olvashatjuk: „A villámlások fénye átütött a hálóingeden, és felvillantotta tested egyre szögletesedő körvonalait.” (Csendélet a bányatónál — 19) Vagy mennyire megkapó, magával ragadó, figyelemfelkeltő, ugyanakkor megrázó, felkavaró, már-már sokkoló, épp ezért sokat ígérő/sejtető e novellakezdés: „A beteg galamb egy pinceablakban várta a halált” (A csirke — 36). Egy másik nyitó mondat: „Aznap isten szabadnapos volt, vagy talán nem is létezett soha. De a vastag felhőrétegen amúgy sem láthatott volna le rám […]” (Repülés hazafelé — 149) A regényből: „Soha nem láttam még akkora ürességet, mintha a levegőt is kiszivattyúzták volna a lakásból, faltól falig feszült a semmi.” (192) „Azon a hajnalon megtaláltam a földkerekség legszomorúbb táját. Az a fajta hajnal volt ez, amelyiken a kazánházfüsttel egyszerre oszlik szét a fény is az égen.” (221)
A 2013-as kötet kapcsán többen is kiemelték, hogy a novellák világa ürességet, cselekvésképtelenséget áraszt, a leszorított, tehetetlenségbe fulladó létet tárja elénk, amelyből nincs, vagy alig van kiút. Emellett tragikum, drámaiság és melankolikusság keveredik egymással az írások egyébként jobbára definiálhatatlan, behatárolhatatlan idejében és térében. Több esetben enyhén az abszurditás vagy a groteszk felé tolódik el akár a történéssor, akár a szüzsé (Az akvárium lakói; Repülés hazafelé), de valamiféle megnevezhetetlen tragikumérzet ekkor is ott bujkál a szöveg mögött. Tarján Tamás nem véletlenül említi Bodor Ádám, Tar Sándor, Krasznahorkai László nevét, világát és írásmódját. Természetesen csak párhuzamokról, (lehetséges) közvetett hatásokról, előzményekről, rokon vonásokról van szó, nem bántó reminiszcenciákról, legkevésbé epigonizmusról. Potozky autonóm, külön világot megalkotó, szuverén módon író szerző — ettől persze még létezhetnek egybeesések, érintkezési pontok más epikai világokkal.
Az Éles című regényben szintúgy az ürességgel, a kilátástalansággal, az ok- és célnélküli sivár léttel szembesülhetünk. A figurák egyik napról a másikra élnek (időnként vegetálnak), az iváson, a szexen, alkalomadtán a drogon, a pótszerként, pótcselekvésként szolgáló interneten és Facebookon kívül nincs semmi, ami életüket kitöltené, mindennapi céljaikat determinálná. Már a mű nyitó mondata is erre utal a maga leegyszerűsítő durvaságában: „Huszonegyedik születésnapomra úgy döntöttem, meglepem magam egy igazi munkáslánnyal.” (7) E kiüresedett, a primitív és könnyen elérhető/megszerezhető élvezetekre koncentráló/irányuló létforma, életvitel nemcsak a főszereplőre, de szinte teljes környezetére abszolút módon jellemző. (Emiatt is használtam bevezető mondatomban a „nemzedékregény” kifejezést. Bár kétségtelen, itt nem egy egész nemzedék, inkább annak egy jól behatárolható rétege [egyetemisták — lásd később] áll előttünk. Mások írásukban az Y- vagy Z-generáció regényéről beszélnek.) Nincs is igazán személyiségük, habitusuk, emberi énjük, pusztán egyik napról a másikra élő, élvezeteket hajszoló, másnaposságból másnaposságba bukó (vég)lényekként jelennek meg előttünk, amit az is pregnánsan kifejez, hogy legtöbbjük számunkra, olvasók számára semmitmondó becenevükön neveződik meg (Mézga, Basszer, Ikon, Rojál, Kisdeszka, Pip stb.). Az elbeszélő-főszereplő ugyanakkor érzékeli e semmibe, ürességbe futó lét értelmetlenségét. Belső, lelki és érzelmi kiüresedettségéből fakadó fájdalmát egy sajátos öncsonkítással, önsebzéssel próbálja elviselhetőbbé tenni (ahogy mondja: „jó fájdalomcsillapító volt a fájdalom” — 18): egy kisollóval rendszeresen mély, vérző csíkokat karcol a combjába. Természetesen ez is pótszer, pótcselekvés, s ezt ő is pontosan tudja. Ám ez egyszerre teszi számára valamiképp elviselhetővé az elviselhetetlent, lesz ez egy sajátos kábítószer, menekülés, s emellett egyfajta penitencia, egy kissé perverz megtisztulási szertartás. E nihillel teli létből a szülők világa, az otthon sem szolgál számukra sem érvényes ellenpontként, sem potenciális menekülési útvonalként; azt részben képmutatónak, részben más okokból kifolyólag is felvállalhatatlannak, követhetetlennek, ilyképpen értéktelennek érzékelik.
Mindezek folytán a recenzensben a mű a hatvanas-hetvenes évek fordulójának egyik epikai vonulatát idézte, jobb híján kissé pontatlan elnevezéssel a magyar beat-irodalom novelláinak, regényeinek világát (Csörsz István, Csaplár Vilmos, Császár István, Kurucz Gyula ekkori írásai). Még akkor is felvetődik ez, ha jól tudjuk, a Potozky-féle regénytechnika, poétikai eljárás- és alakításmód természetesen lényegileg különbözik e szerzők realista metszetregényt lirizáló epikai konstrukcióitól. Itt a világlátás, a létérzékelés, az életvitel, a gondolkodási és cselekvési modellek sajátos párhuzamosságairól, különös egybeeséseiről van elsősorban szó, melyek a figurák habitusában, szokás- és viselkedésrendjében mutatkoznak meg.
A főszereplő (akinek jellemző módon a nevét sem tudjuk meg, ami egyrészt az elszemélytelenítés, másrészt a korábban elemzett önmegkettőzés eszközeként képes funkcionálni) akaratlanul, de megpróbál részlegesen kilépni e kiüresedett létből, amikor — bár ez így véletlenül sem szerepel/hangzik el — szerelmes lesz Katjéba, korábbi alkalmi ismerősébe. Összeköltöznek, együtt „dolgoznak” (rabolják ki a lány által becserkészett fiúkat/férfiakat), ám közös életük alig lesz teljesebb, boldogabb, mint a korábbi. Talán épp azért, mert a múlt jóvátehetetlenül determinálta jelenüket és jövőjüket egyaránt. Ez a konkrét és egyetemesebb, általánosabb értelmű és érvényű determináltság több aspektusból, több szereplőt tekintve is elemi erővel van jelen a műben. Annál is inkább, mert hiába diplomázik le a főszereplő, lesz PhD-hallgatóvá, élete-létezése lényegileg semmiben nem lesz másabb, mint korábban. S ugyanez mondható el a legtöbb figuráról. (E tekintetben modellértékűnek nevezhető Rojál alakja is.) Egyedül Katje, aki valószínűsíthetően kilép e tudat- és léleknyomorító közegből — legalábbis erre utal ahogyan, amilyen módon szakít mind a főszereplővel, mind addigi környezetével. (Talán ezért is fáj egyebek mellett annyira ez főhősünknek. Mintha a lány valamiféle esélyt jelenthetett volna számára, hogy később talán másképp is történhetnének a dolgok, más módon is megélhető lenne a lét, mint eddig.)
Az Élesből elénk táruló világ már-már traumatikusan lehangoló, kiüresedett, vektor-, érték- és célnélküli. Ám mélységében nem éri el az egyébként több ponton is ide kapcsolható Tar- vagy Bodor-írások (lásd fentebb) művészi színvonalát. Ennek oka legelsősorban az, hogy a szövegnek nincs meg az az egyetemesebb, létfilozófiai-ontológiai horizontja, illetőleg a jelentéseket általánosabb síkra átemelni képes aurája/kisugárzása, mint amelyek a két említett író vagy Krasznahorkai műveiben meghúzódnak. A történéseknek kevésbé van önmagukon túlmutató jellege. Ez talán magából a szereplőgárdából fakad. A jobbára egyetemisták körében játszódó történet azt eredményezi, hogy talán túl sok a viselkedésbeli manír, a magatartások, cselekedetek túlzott szándékoltsága, néhol erőltetettsége (berúgni, nőzni, bulizni mindennap, ha törik, ha szakad). Kissé ilyen manírosnak vélem a főszereplő önsebző csíkozását is, ami ráadásul túl szándékoltan, már-már kimódoltan válik centrális motívummá. (Részben még a regény mottójára is rájátszva. [Vagy a mottó lett a motívumhoz kiválasztva? E lehetőség sem nagyon mentené a megoldást!])
Így a mű poétikai-narratológiai bravúrjaival, kitűnő nyelvi-szintaktikai megformáltságával együtt sem több, mint egy egyszerű, ráadásul néhol több elemében kimódoltnak ható látlelet, állapotfelmérés és -bemutatás — lényegi mélységi szemantikai hozadékok nélkül. Ennyiben is rokonítható a korábban említett beat-epika több akkori alkotásával. Ugyanakkor a poétikai eljárás- és alakításmód, az írói tehetség, a nyelvi fantázia gazdagsága és eredetisége összességében jóval többet ígér ettől.
Megjelent a Műút 2015053-as számában