1.Merész párhuzam
Képzeljük el, amint felröppen a hír: már évtizedek óta az Oxfordi Egyetem könyvtárában lappang egy ismeretlen Shakespeare-színdarab kézirata (egyébként a Szentivánéji álom folytatásáról van szó). Elzarándokolhatunk a könyvtárba, hogy elolvassuk, de egyéb hozzáférésünk nincsen hozzá. Most pedig — végre, sok év után — kiadják, és a könyvesboltokban világszerte elérhetővé válik.
Nos, a kortárs analitikus filozófiának ehhez fogható jelentőségű eseménye volt 2013-ban Saul Kripke Referencia és létezés című kötetének megjelenése. A szerző 1973-ban előadássorozatot tartott az Oxfordi Egyetemen; ennek a szerkesztett változatát tartalmazza a kötet. Korábban az előadások szövege szamizdat másolatok formájában volt csak elérhető — az Oxfordi Egyetem egyetlen papírpéldányáról lehetett helyben másolatot kérni.
A „Referencia és létezés”-előadások még így is elterjedtek, mondandójukat sokan ismerték, sokan pedig később hosszan lamentáltak azon, bárcsak korábban is ismerhették volna őket. Saját bevallása szerint az utóbbi táborba tartozik például Peter van Inwagen (a ma élő egyik legjelentősebb metafizikus), aki 1977-ben Kripkétől teljesen függetlenül megfogalmazott egy elméletet a szépirodalmi művekben szereplők figurák neveinek referenciájáról, amely igencsak hasonlított a szerzőére. (Kripke és van Inwagen egyetértenek abban, hogy bizonyos fajta mondatok kontextusában a „Sherlock Holmes” névnek van referenciája.) Magam is úgy éltem meg, hogy ünnepi pillanat részese vagyok, amikor (egy Oxfordban járt kollégám jóvoltából) hozzájutva a Kripke-előadások szövegéhez egy fikcióról szóló nyelvfilozófiai kutatószeminárium keretében megoszthattam őket a hallgatóimmal. Mintha egy nagy, globális titokba nyertünk volna bepillantást az ELTE BTK Trefort-kertjében. Pedig a szamizdat filozófiai szövegek kora addigra már rég lejárt: 2011-et írtunk. Egyébként akkoriban az oxfordi Kripke-kéziratot csak emlegették a szakirodalomban, a szövegszerű idézéstől és az alapos elemzéstől tartózkodtak.
A „Referencia és létezés”-előadások fókuszában két — a Kiskáté korábbi írásaiból már ismerős — kérdés áll: Hogyan adhatjuk meg a szépirodalmi művekben szereplő, továbbá a róluk szóló mondatok igazságfeltételeit? Milyen természetű dolgokat jelölnek a szépirodalmi művekben szereplő kifejezések, különös tekintettel a tulajdonnevekre? (E kérdéseket Bárány Tibor is felvezette egy művészetfilozófiai mű, Noël Carroll tanulmánykötetének bemutatásakor.) Az előbbi kérdés a nyelvre — bizonyos mondatok igazságfeltételeire — irányul, például az olyanokéra, hogy Holmes „tökéletes volt, mint okfejtő és oknyomozó masina” (Botrány Csehországban). Az utóbbi kérdés részben a nyelvre (például a „Sherlock Holmes” név referenciájára), részben pedig bizonyos fajta tárgyak — a regényhősök és tágabban a fiktív létezők, vagyis a fiktív karakterek (és tárgyak) — természetére, vagyis metafizikájára. Viszont a fiktív karakterek — ha léteznek (és ez egy fontos „ha”!) — igencsak másfajta tárgyak, mint a kavicsok, állatok, vagyis a térben és időben elhelyezkedő, konkrét tárgyak, amelyek a metafizikai vizsgálódások kiindulópontját adják (ezzel kapcsolatban lásd például Mátyási Róbert írását Timothy Williamson könyvéről ebben a rovatban). A fiktív karakterek (ha léteznek) társadalmi vagy kulturális képződmények/létezők (hasonlatosak azokhoz, amelyekről például Kapelner Zsolt írása szól John R. Searle kötete kapcsán ebben a rovatban). Kézenfekvő azt gondolnunk: akkor is létezhetnének kavicsok, ha soha nem léteztek volna emberi elmék; a Sherlock Holmes nevű fiktív karakter azonban egy emberi elméktől mentes világban nem létezhetett volna.
Mielőtt megvizsgáljuk Kripke válaszait e két kérdésre, érdemes szemügyre vennünk a „Referencia és létezés”-előadások néhány előzményét. A továbbiak alapján remélhetőleg kirajzolódik, miért találó a lappangó Shakespeare-művel vont párhuzam, és a Referencia és létezés 2013-as megjelenése miért egyszerre filozófiatörténeti és szakfilozófiai mérföldkő az analitikus nyelvfilozófia, a metafizika és a művészetfilozófia területén.
2.Szupersztár
Ki is az idén 75 éves, Nebraska államból származó Saul Kripke? A szükségszerűségről és lehetőségről szóló úgynevezett modális állítások (például: „Shakespeare orvos is lehetett volna”) logikájával a modális logika, jelentésével pedig a modális logika szemantikája foglalkozik. Ez utóbbinak Kripke volt a legjelentősebb és egyben legifjabb alapító atyja: első bizonyításaival és eredményeivel még gimnazistaként állt elő az ötvenes években. Vagyis 1970-ben az egyetemi körökben ismert logikusnak, filozófusnak számított már, amikor a Princetoni Egyetemen mindenféle jegyzet és írott szöveg nélkül megtartotta a „Megnevezés és szükségszerűség” című előadássorozatát, amely aztán hamarosan nyomtatásban is megjelent. Hatása elsöprő volt. Peter van Inwagen így emlékezett vissza rá a Times Literary Supplement hasábjain 2014-ben (Elementary or not, 2014. március 14.): „A Megnevezés és szükségszerűség megjelenése Kripkét az elismert (»sztár«) kutató pozíciójából a meghatározó jelentőségű (»szupersztár«) tudósok közé röpítette. Nem túlzás azt állítani, hogy a Megnevezés és szükségszerűség alapvetően megváltoztatta a filozófusok gondolkodását a nyelvről és a metafizikáról, valamint e kettő egymáshoz való viszonyáról.”
Kripke ezt követően kevesebb mint 10 írást publikált csak a XX. században; ezek legtöbbje, beleértve a Wittgensteinről szóló könyvét (Wittgenstein on Rules and Private Language, Cambridge, Harvard UP, 1982), rögvest klasszikussá vált. A nevéhez fűződő publikációk számában komoly változást hozott, amikor (huszonöt év után, amelyet a Princetoni Egyetemen töltött) 2002-ben a CUNY Graduate Centerben vállalt professzori állást. (Az állami finanszírozással működő City University of New York egyetemcsoporton belül a Graduate Center doktori képzéseket kínál; B.A. vagy M.A. programokat nem is indít.) 2007-ben aztán ugyanitt megalapították a Saul Kripke Centert, amely Kripke publikálatlan kéziratainak, jegyzeteinek (beleértve az előadásai hangfelvételeit, azok legépelt változatait) a rendszerezését, digitalizálását, szerkesztését és publikálását tűzte ki célul. A Center munkájának eredményeként jelent meg számos tanulmány mellett két Kripke-kötet is: egy 2011-es esszégyűjtemény (Philosophical Troubles: Collected Papers, Vol. 1., New York, OUP, 2011.), majd pedig 2013-ban a Referencia és létezés. Ezzel Kripke könyveinek száma megduplázódott: addig ugyanis csupán a Megnevezés és szükségszerűséget és a Wittgenstein-kötetet jegyezte.
Zárójelben: Kripke karrierútja és kis számban publikált írásainak komoly hatástörténete nagyon impozáns benyomást tesz. Bár Kripke korántsem volt az egyetlen olyan meghatározó filozófusa a XX. század második felének, aki nagyon keveset publikált; gondoljunk például a beszédaktus-elmélet alapítójára, J. L. Austinra, vagy a pragmatika és a kommunikációelmélet egyik legfontosabb alakjára, H. P. Grice-ra. Persze a doktorandusz hallgatóknak azért hangsúlyozni szoktuk, hogy a kripkei mintát ne tekintsék követendőnek (a médiából ismert figyelmeztetéssel élve: „don’t try this at home”, „ezt ne próbáld ki otthon”). Egyrészt a publikálatlan kéziratok alapján szerzett hírnév lehetősége a Kripkénél fiatalabbak számára már nemigen adatik meg. Másrészt még egy géniusz esetén is nagyon sok tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy alig-alig publikálva is sikeres, ismert filozófussá váljon, ahogyan Kripkével történt. Harmadrészt érdemes szem előtt tartanunk, hogy ez a fajta karrierút a XX. században is kizárólag egy kiemelten privilegizált csoport — top anglo-amerikai egyetemeken képzett fehér férfiak — tagjai számára volt csak elérhető. A zárójelnek itt a vége.
Kripke filozófián kívüli szupersztár státuszára egyetlen példát említek: a 2007-ben indított, világszerte népszerű amerikai sorozat, a Big Bang Theory (Agymenők) egyik visszatérő szereplőjét, a plazmafizikával (és robotkészítéssel) foglalkozó, nehéz természetű Barry Kripkét a sorozat megalkotói Saul Kripkéről nevezték el.
3. Korszakalkotó mű
Az 1973-as „Referencia és létezés”-előadásokban Kripke a három évvel korábbi „Megnevezés és szükségszerűség”-előadások gondolatmenetét folytatja, terjeszti ki a fiktív karakterek és a róluk szóló mondatok esetére. Érdemes tehát megvizsgálnunk, összefoglalnunk az 1970-ben megfogalmazott érveket, javaslatokat. A Megnevezés és szükségszerűség önálló kötetként 1980-ban jelent meg, a magyar változatra 2007-ig kellett várni. fordítását Bárány Tiborral 2007-ben készítettük el (Akadémiai Kiadó); ő fordította a kötetet, én szerkesztettem, kontrollszerkesztettem, kísérőtanulmányt, glosszáriumot írtam hozzá. Túlzás nélkül állíthatom: a fordítás minden mondatát átbeszéltük; némelyiket csak kétszer, némelyiket tizenkétszer. Az előadások kötetlen, közérthető, élőbeszédszerű stílusa többszörös kihívás elé állított minket. Egyrészt tükröznünk kellett a megtévesztően egyszerű megfogalmazásokon, szemléletes példákon keresztül felvezetett, valójában igen összetett filozófia érvrendszert, összefüggéseket. Másrészt a felszínre kellett hoznunk Kripkének és princetoni hallgatóságának közös kontextusát, háttértudását is, amely számukra evidens, így szinte észrevétlenül hivatkozható volt, azonban negyven évvel később Magyarországon nem, vagy alig akadt volna olyan olvasó, aki (a magyar kiadás magyarázatai nélkül) fel tudta volna mérni a háttérben húzódó kapcsolódási pontokat, vitákat. (A fordítás kihívásairól lásd közös tanulmányunkat a BUKSZ 2013-as nyári számában: „Szükségszerűség és megnevezés: Kripke fordítva”.)
A XX. század meghatározó névelmélete, a Russell és Frege nevéhez köthető leíró jelentéselmélet szerint a tulajdonnevek szinonimak egy-egy olyan határozott leírással, amelyet az egyes beszélők, akik sikerrel használják a nevet, a névvel társítanak. Például: a „Rubik Ernő” név szinonim azzal a határozott leírással, hogy „a bűvös kocka feltalálója”. A leíró jelentéselmélet egyben leíró referenciaelméletként is működik: kimondja, hogy a tulajdonnév jelentésének feladatkörébe tartozik a név referenciájának meghatározása. A név azt az illetőt jelöli, arra referál, akire illik a társított határozott leírás, vagyis aki egyedüliként feltalálta a bűvös kockát.
A „Megnevezés és szükségszerűség” című előadássorozat a legtöbb filozófust és nyelvészt meggyőzte arról, hogy a leíró névelméletek menthetetlenek, és más úton érdemes elindulni. Jelesül: amikor kimondom a „Rubik Ernő” nevet, annak referenciája az a személy, akit a megnyilatkozásomhoz kapcsolódó névhasználatok történeti lánca (vagy inkább hálója) meghatároz. A lánc kezdeténél a név bevezető használata áll, és ezt követik a név továbbadó használatai, amelyek révén a név végül eljutott hozzám. Nagyjából így foglalhatjuk össze a tulajdonnevek történetilánc-referenciaelméletét. Ami a tulajdonnevek jelentését illeti, Kripke szerint a nevek merev jelölők. Hozzávetőleg: a valóságtól eltérő helyzetekhez képest a nevek referenciája ugyanaz marad. Vegyük például a következő modális mondatot: „Alakulhatott volna úgy, hogy Rubik Ernő orvosnak megy, a bűvös kockát pedig egy nebraskai tini találja fel.” Ez a mondat egy olyan lehetőségről (vagyis lehetséges világról) szól, amely több ponton eltér a valóságtól. Kripke szerint a mondat kontextusában a „Rubik Ernő” név merev jelölőként viselkedik: úgy értelmezzük, hogy a benne szereplő név ugyanazt a személyt jelöli, akit a valóságban is jelöl (aki „itt” feltaláló, „ott” meg orvos); róla állítjuk, hogy orvosnak megy. Ezzel szemben „a bűvös kocka feltalálója” határozott leírás nem viselkedik merev jelölőként: a kérdéses lehetséges helyzethez képest e kifejezés egy nebraskai tinit jelöl, míg a valóságban Rubikot.
Immár összegezhetjük Kripke kritikáját a leíró elméletekkel szemben. Egyrészről a névhasználók tulajdonnevekhez társított leírásai gyakran tévesek és/vagy hiányosak. (Nem kell olyan összeesküvés-elméletekre gondolnunk, hogy nem is Rubik találta fel a bűvös kockát, vagy nem is Shakespeare írta a Szentivánéji álmot. Teljesen hétköznapi jelenségről van szó: például sokan nem tudnak egy kifogástalan, határozott leírást megfogalmazni, amely Marie Skłodowska Curie-re és csakis őrá illik, ettől még a „Marie Curie” név az ő használatukban is a Nobel-díjas tudóst jelöli.) Nem a társított leírás (vagy leírások többsége) határozza meg egy név referenciáját, hanem a névhez kapcsolódó történeti lánc. Másrészről nemcsak azon a kérdésen érdemes elgondolkodnunk, hogy a „Rubik Ernő” név a valóságban kire referál, hanem azon is, hogy hétköznapi intuícióink alapján egyéb lehetséges világokhoz képest kire referál (például egy-egy modális mondat kontextusában). Kripke válasza: a név nem arra a személyre referál, akire a kérdéses világban a mi társított leírásunk (vagy leírásaink többsége) illik; hanem ugyanarra a személyre, akit a név a valóságban jelöl.
(Kripke történeti láncról és merev jelölésről szóló javaslatait manapság is meggyőzőnek tartják. Az utóbbi néhány évben azonban többen vitatták, hogy e javaslatok tényleg aláássák-e a leíró elmélet minden variánsát. Számos filozófus és nyelvész — például Delia Graff Fara, Emar Maier, Ora Matushansky — úgy gondolja, hogy a „Rubik Ernő” név jelentésének igenis része ez a leírás: „Rubik Ernőnek hívják”, viszont aki kimondja, hogy „Rubik Ernő Budapesten született”, az csupán előfeltételezi, hogy a név referenciájára illik a leírás, nem pedig állítja. Például ha valaki így válaszol: „Nem, rosszul tudod!”, akkor azzal vitatkozik, amit állítottam, az előfeltevéseket pedig implicit módon elfogadja, azaz nem kérdőjelezi meg, hogy az illetőt Rubiknak hívják.)
Sok szó esett eddig a tulajdonnevekről (megnevezésről), valamint a lehetséges világok szerepéről a tulajdonneveket tartalmazó modális mondatokban (a példák különböző lehetőségekről szóltak, de szólhattak volna akár szükségszerűségről is). A Megnevezés és szükségszerűség címében szereplő fogalmak összefüggéseiről Kripke óta egészen másképpen gondolkodnak a kortárs analitikus filozófiában, mint előtte. Sőt idővel Kripkének a modalitás (így a szükségszerűség) természetéről vallott meglátásait tekintették az előadássorozat lényegesebb részének, amelyek a nyelvfilozófia mellett a metafizikában, az elmefilozófiában és az ismeretelméletben is új korszakot nyitottak.
4. Pofonegyszerű folytatás?
Ha elfogadjuk a Megnevezés és szükségszerűség érveit és állításait az olyan tulajdonnevekre, amelyek térben és időben elhelyezkedő dolgokat jelölnek (például Rubik Ernőt), akkor mit mondhatunk a fiktív nevekről („Sherlock Holmes”, „Titánia”), amelyekre az előadások csak futólag tértek ki? Három évvel későbbi előadássorozatában ezt a szálat veszi fel Kripke. És —gondolhatja az olvasó — így már világos is, hogy miért a „Referencia és létezés” címet viselték az előadások: hogyan beszélhetünk a referencia kérdéseiről nem létező dolgok nevei esetén? De a slusszpoén még hátra van.
A Referencia és létezés című kötetet Kripke 40 év távlatából lábjegyzetekkel, előszóval egészítette ki, az előadások szövegén azonban igen keveset változtatott (ez jó döntés egy ilyen filozófiatörténeti jelentőségű műnél). Felismerhetjük a Kripkére jellemző közérthető, élőbeszédszerű stílust, az egyszerűnek, magától értetődőnek tűnő, ám valójában igen összetett érvelésrendszert. A hat előadás nem mindegyike foglalkozik a fiktív mondatokkal és a fiktív szereplők természetével. A IV. és V. előadásban, valamint a VI. első felében Kripke a megfontolásait két konkrét filozófiai problémára alkalmazza: Austin és Ayer észlelésről szóló vitájára, valamint a beszélői jelentés és a szemantikai jelentés különbségére (ez utóbbi Kripke híres 1977-es tanulmányának, a Speaker’s reference and semantic reference-nek az előfutára). Ezek a részek izgalmasak ugyan, de aktualitásuk már nem ugyanaz, mint negyven éve.
A többi előadás azonban (a csúcspont a III.!) egy olyan álláspontot vázol fel, és olyan érveket mutat be, amelyek ma is igencsak aktuálisak. Eszerint a fiktív karakterek ember alkotta absztrakt tárgyak, vagyis artefaktumok. Például Conan Doyle írói tevékenysége révén létrehozott egy fiktív karaktert, amely a valóságban létezik: Sherlock Holmes-t. Holmes nem helyezhető el térben és időben úgy, mint a kavicsok és a Baker Street valós lakosai (és más konkrét létezők); vagyis nem konkrét tárgy (ergo: absztrakt). E nézet — az artefaktualizmus — szerint bizonyos fikcióról szóló mondatokban a „Sherlock Holmes” név igenis referál, mégpedig egy absztrakt artefaktumra. Ilyen például az, hogy „Sherlock Holmest Doyle találta ki”, vagy: „Holmes fiktív karakter”. De akár: „Holmes híres” — abban az olvasatban, hogy a fiktív karakter híres az olvasók körében (ami akkor is igaz lehet, ha a szépirodalmi mű világában, a történet szerint nem is híres az illető). Hívjuk ezeket az artefaktualista kedvenc példáinak.
Az artefaktualizmus ezek alapján „a létezők körét indokolatlanul szaporító” spekulatív elméletnek tűnhet. Ám gondoljunk csak bele: hogyan másképpen adhatnánk szisztematikusan számot ezekről a mondatokról? A kézenfekvő alternatíva, hogy Sherlock Holmes semmilyen értelemben nem létezik, komoly nehézségekbe ütközik. És vegyük észre: számos érv szól amellett, hogy a novellákat, a színdarabokat, a házasság intézményét és az Alaptörvényt az absztrakt artefaktumok körébe soroljuk — így viszont éppen az tűnik indokolatlannak, hogy a fiktív karaktereket kihagyjuk e csoportból. Így érvel elsősorban Amie Thomasson (az artefaktualizmus számos kortárs képviselőjének egyike; az „artefaktum” címkét e filozófiai vitában egyébként ő használta először a kilencvenes években, Kripke és van Inwagen megfogalmazásaiban nem szerepelt — az ő elméletéről és az ugyancsak artefaktualista Peter van Inwagenéről lásd Forrai Gábor ismeretterjesztő írását a Na, mit gondolsz?-blogon).
Sokak szerint az artefaktualizmus legnagyobb kihívása: számot adni az olyan mondatokról, hogy „Holmes nem létezik” (erre Kripke is kitér a VI. előadásban). Szerintem hasonlóan nagy kihívás a történetilánc-referenciaelmélet kiterjesztése is a fiktív nevekre. A kapcsolódási pontok szisztematikus feltárásával kirajzolódik: a „Referencia és létezés”-előadások roppant elegánsan továbbgondolják Kripke korábbi érveit.
A „Sherlock Holmes” névvel társított leírásokról is elmondható: nem a társított leírás (vagy leírások többsége) határozza meg egy fiktív név referenciáját. (Például még ha létezik is valaki, aki végrehajtotta Holmes tetteit, ez önmagában nem elégséges ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: Holmes létezett.) Arra is szükség van, hogy a fiktív karakter megfelelő módon kapcsolódjon a szerző fikcióalkotói tevékenységéhez. (Például még ha valaki egy másik bolygón, amellyel semmilyen kommunikációnk nincsen, egy véletlen folytán szóról szóra megírja a Botrány Csehországban című novellát, akkor ez a szerző intuitíve egy, a mi Holmesunktól különböző fiktív karaktert hoz létre; és amikor azt mondja, „Sherlock Holmest én találtam ki”, akkor valami igazat állít arról a fiktív karakterről, nem pedig valami hamisat a Doyle alkotta Holmesról.) Kérdés, hogy pontosan hogyan is fejthető ki a megfelelő kapcsolat a szerző és az általa létrehozott karakter között, és a történetilánc-referenciaelmélet hogyan általánosítható úgy, hogy ezt az esetet is lefedje.
A fiktív karakterek neveinél is érdemes elgondolkodnunk azon a kérdésen, hogy hétköznapi intuícióink alapján a „Sherlock Holmes” név az egyéb lehetséges világokhoz képest kire referál. Kripke korábban adott válasza a merev jelölésről ezen a ponton minden további nélkül általánosítható: a név nem arra a személyre referál, akire a kérdéses világban a mi társított leírásunk (vagy leírásaink többsége) illik, hanem ugyanarra a személyre, akit a név a valóságban jelöl. Így van ez akkor is, amikor a „Watson híres” mondattal egyik olvasatban a fikció világáról állítunk valamit hamisat, meg amikor egy másik olvasatban a valós világról, annak egyik közismert fiktív karakteréről állítunk valami igazat. Kripke szerint az első esetben a „Watson” név referencia nélküli, a második esetben viszont egy absztrakt artefaktumra referál: Watsonra. A két olvasat közötti különbség miatt a fiktív neveket többértelműnek kell gondolnunk. Viszont a merev jelölés tézise mindkét értelemre kiterjeszthető: a referencia nélküli olvasat más lehetséges világokhoz képest is referencia nélkül marad; a fiktív karaktert jelölő olvasat más világokhoz képest is ugyanazt az absztrakt artefaktumot jelöli. Összegezve: Kripke közérthető és meggyőző érveket hoz fel amellett, hogy feladjuk azt a korábban (általa is) evidensnek gondolt álláspontot, amely szerint Holmes nem létezett, de létezhetett volna.
Kripke egyik legfontosabb észrevétele: a nyelv bizonyos kiterjesztett használatai (amelyekkel az artefaktualista kedvenc példáiban találkozhattunk) azt sugallják, hogy ezekben az esetekben a fiktív karaktereket létezőnek tekintjük, referálunk rájuk, kvantifikálunk felettük. Ilyen módon a Referencia és létezés címfogalmainak (és így a nyelvfilozófiának és a metafizikának) egy újabb kapcsolódási pontja is láthatóvá válik: a nyelvünknek részét képezik az artefaktualisták kedvenc példamondatai, és emiatt jó okunk van arra, hogy az ilyen esetekben a „Watson” névre úgy tekintsünk, mint ami referál (mégpedig egy fiktív karakterre), és hogy létezőnek fogadjuk el Watsont, Holmest, Titániát. Kripke előadásaiban mindez pofonegyszerűnek tűnik, pedig egyáltalán nem az.
Megjelent a Műút 2015053-as számában
A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók