friss műút

-ról, -ről

Sebesi Viktória

Sebesi Viktória

(1992) Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakirányon tanul.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Sebesi Viktória: „Ahogy a vége közeledik az elejéhez”
(Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal — a Márk-változat. Magvető, 2014)
2015. szeptember 17.

Az Egyszerű történet Márk-változata látszólag egy család kitelepítés utáni mindennapjait tárja az olvasó elé, ám a tulajdonképpeni történetet mindvégig háttérbe szorítja az Isten–ember, Isten–Írás, írás–beszéd, beszéd–ima újra és újra egymásba szövődő, szétszálazhatatlan kapcsolata. Mindezek ellenére mégis kibomlik egy bizonytalan eredetű, hangfragmentumokból felépülő, összetett narratív struktúrába ágyazott, magát csak sejtetni engedő történet. A szövegek narratív-önreflexív, bensőséges modalitású építkezése és újraolvasásra késztető motívumhálózata teszik igazán izgalmassá Esterházy Péter legutóbbi kötetét, amelyről — a kardozós változattal ellentétben — az eddigi kritikai recepció is elismerően írt.[1]

A kötet performatív nyitánya („Ez a kezdés” — 1) már első mondatával az elbeszélés aktusára, ezáltal a narrátori pozícióra hívja fel a figyelmet, amely „személytelen”, ám minden más szólamot magába olvasztó hang — mint az a kötetből később kiderül — teszi lehetővé az elbeszélés létrejöttét. Hiszen éppen azért válhat külön az első megszólalás az azt követő mondatoktól — és válik eggyé a hang a történettel —, mert már az is kizárólag egy olyan elbeszélő létéről tanúskodik, akinek időbe való ágyazottsága, megszólalásának aktusszerűsége biztosítja a történetet. A kötetben pedig kiemelt szerepe lesz az idő és a történetmondás viszonyának, mert míg az előbbi egy elbeszélés feltétele, addig az utóbbi az idő következménye.

A gyerekeknek mesélő nagymama alakjában fonódik össze írás–beszéd–hallgatás–Isten — a kötetben különbözőképpen tematizált — problémaköre: neki köszönhetően lesz a kisebbik gyerek számára fontosabb az ima a beszédnél, az ő gyászának következményeként válik a kezdetben példaképnek tartott (5) Isten süketnémává, és ő adja a nagyobbik fiúnak a gepárdos ceruzát (45), amellyel a báty jegyzi és folytatja az általa elkezdett evangéliumi történetet. A báty halála után a kisebbik fiú veszi magához a füzetet a ceruzával együtt, onnantól ő írja tovább (és újra) az eseményeket. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha a könyv első lejegyzett mondatának — személytelensége és felkutathatatlan eredete folytán — kizárólag egy (tetszőleges) szövegvilág megnyitása lenne a célja, temporális keretet biztosítva egy elbeszélés létrejöttének, amelynek alapját a különböző beszédmódok és nézőpontok közti mozgás dinamikája képezi. Így a kisfiú sem válhat elsődleges jegyzővé, hiszen mint narrátor, csupán eszköze az elbeszélésnek, hangja és nyelve pusztán egy adott, mindig folyó történet pillanatnyi változatát képes felmutatni: „Fájdalommal, erővel és fájdalommal nyomom a ceruzám. A bátyám ceruzája, a bátyám füzete, de most már az enyém. Mindegy, kié, ceruza, füzet, csak írjon, csak fogadja be az írást.” (98) Ezért lehetséges az, hogy a fiú és a családtagjainak szólama gyakran egy mondaton belül is összeforr: „Anyám dühödten nézi a férjét”; „Nézem a ráncokat nagyanyám arcán, te is képes vagy erre a szeretetre?” (6; 16) De a báty hasonlóan írja tovább és át a nagymama által elkezdett evangéliumot: „Na, pöcsöm, az úgy volt tehát, hogy azonnal kényszerítém az én tanítványaimat hajóba ülni, és elöl elmenni Betszaidába az tulsó partra, míg én elbocsátom az sokaságot. Emlékszel, előtte volt, vala, öregem, a csodálatos kenyérszaporítás, az a rakás morzsa.” (84) A Márk-változatban a történet két módon is kapcsolódik az időhöz: egyszerre jelenik meg az időtlenség, a mindenkoriság értelmében, miközben bizonyos materiális feltételek (az íráshoz szükséges lapok, a ceruza, és az elengedhetetlen emberi tényező) miatt temporálisan mégis kötött: „Van ez a történet, mondja. Nem lemásolni akarom, hanem olyan lapokat alkotni, amelyek megegyeznek az eredetivel.” (36) Tehát történetnek tételeződik egyrészt az, ami megalkotható, másrészt az, ami az emberi cselekvés korlátaival, egy már mindig meglévő (immateriális) idézésével szembesít.

A kötet felajánl egy olvasatot, amely alapján az első és a második szöveg narrátora minden bizonnyal a már felnőtt (kisebbik) fiú, aki harmadik személyben beszél szüleiről és bátyjáról, majd aki a második történetben a felidéző pozícióját veszi fel. Bár néhol megjelennek reflexiók az emlékezés aktusára (2; 25), amelyek a visszatekintést problematizálják, mégis a könyv nagy részében egy beleélő, átélő elbeszélőt „hallani”, akinek az alakjában szimultán él jelen és múlt: „Szavaim nem ismerik az időt, újra meg újra kóvályogva előkerülnek.” (68) Erre utal a feltételezhetően ugyanattól a személytől származó, mégis egy gondolatjellel elválasztott, temporálisan eltérő fokalizátori pozícióban lévő elbeszélői szólam: „Ha most odamehetnék, ha állna még a ház, nehézkes lépteimből olyan kilenc kellene. — Van ablak, mégis mintha nem volna. Mintha be volnék zárva. […] Fölöttem a falon függ a Kisjézus. Hasonlít rám. Pufók, mosolygós, erős. […] [E]z látszik erőnek. Nem anyám bölcső fölé hajló, fáradtan diadalmas arca, nem apámé, ki egy régi fénykép tanúsága szerint csöndes meghatódottsággal figyel valamivel távolabbról, még csak nem is anyám melle, hát az volt az igazán diadalmas, nem ezek az első emlékeim, hanem ez a sugárzó Kisjézus, ki fölöttem függve állandóan jelen van, figyel, mosolyog.” (2) A gondolatjel jelzi a két fokalizátori pozíció közti törést, amely mégis egyetlen narrátori hanggá alakul. Az így jelölt paralepszis figyelembevételével pedig már nem kérhető számon a gyermeki perspektíva „tudatlansága”,[2] sőt még a gyermeki naivitás hitelessége sem, hiszen az is csupán (meg)idézett. A felnőtt fiú beleélő, átélő elbeszélője, és ezáltal felidézője lesz a történeteknek, abból a gyermeki szemszögből, amely a Kisjézussal azonosítható. Ez a Kisjézus, akiben utólagosan felismeri magát a fiú, a mondat alapján „állandóan jelen van, figyel” (ő az, aki lát: „Jó süketnémának lenni. Ha befogom a fülem, jobban látok” — 21), és ez a (tiszta) perspektíva szolgál segítségül ahhoz, hogy a vele való azonosulás révén a felidéző szólama hasonló tisztaságot nyerhessen. Ugyanakkor ez alkotja meg azt az ambivalens narratív szituációt, melyben egy olyan elbeszélő szólal meg, aki valójában csak utánozza a gyermeki megszólalásmódot (egy olyat, amelyről tudjuk, hogy a belehelyezkedés idején még süketnéma volt, és a süketnémasága fokozatos „elvesztésével” az ő elbeszélő-ideje és -technikája válik dominánssá a visszatekintő felnőttével szemben), sőt szavairól nem tudni biztosan, hogy sajátjai-e, hiszen felváltva illeszti be az idegen szólamokat, a hol jelzett, hol nem jelölt intertextusokat a történetekbe, sőt többször azt is hangsúlyozza, hogy bátyja szavait használja („Magamban sokszor használom úgy a szavakat, ahogy ő”; „Sok szót tanulok tőle” — 28; 75). Végül nem csak az válik kérdésessé, hogy a fiú és a báty alakja szétválasztható-e egymástól („Mindig mondom, noha erre mindig belém rúg. Belül mondom, mégis hallja. De kívül rúg” — 21), hanem az is, hogy az a gyermeki alak létezik-e egyáltalán, amelyet számtalan módon felvet a kötet: „Semmi hang, se ki, se be, semmi, és a semmivel szemben olyan nevetséges az aggódás”; „Anyámék félnek tőlem is. Nem tőlem, a némaságomtól. Hol kezdődik a némaságom, és hol én?”; „Mári szereti a hallgatásom, kis sükebókám, nem is tudom, vagy te egyáltalán?” (5; 18; 23) Nem véletlen, hogy ezek a gyermek létezése felől kételyt keltő kijelentések vagy az anyától/az anyával kapcsolatban vagy pedig Máritól hangzanak el, akiknek a szavakhoz és a dolgokhoz fűződő viszonyuk éppen ellentétes a fiúéval. Az azonban, hogy ki beszéltet kit; a felnőtt készteti megszólalásra a süketnéma gyereket vagy pedig a süketnéma gyerek beszélteti a felnőttet, a narratív építkezés komplexitása folytán nyitott marad az egyéni interpretációkra. A mindent látó (süketnéma) gyermek hangját éppen a többi fokalizátor teszi hitelessé, míg azok hangját a pufók Kisjézus arca. Mindezzel a szöveg a prosopografikus olvasat lehetőségét is felveti: a szétfutó hangok időbe ágyazzák a történeteket, amelyek a meg nem szólaló pufók Kisjézus arca által válnak koherenssé és már eleve idézetté.

A regényt átszövő motívumok közül mindenképp kiemelendő a folyó, a víz és a beszédhez hasonlóan elengedhetetlen nyál, amelyek mind az idő, a bűn metaforájaként, (halálokon és a testiség megtapasztalásán keresztül) a történetmondás feltételeként értelmezhetőek: „Az időt úgy képzelem el, mint egy folyót. […] Az időnek két következménye lett. Az Isten hozzánk lett hasonlatos, ez az egyik. […] Pedig az izgalmas, hogy a nagymama Istenről mesél, miközben Istennek nincs is története. Ez a másik. Ha nincs idő, nincs történet. A történet folyik, mint a Jordán.” (15–16) A nagymama rosszulléte előtt a gyerek épp a patakhoz megy vízért (47), majd egy nem sokkal későbbi történetben, a fiú álmában, a nagymama rosszulléte és elhallgatásának lehetősége vezet első szavaihoz (49), míg az első ténylegesen hangos szót („Szentigaz, szuszogom” — 56) akkor mondja ki, amikor bátyja fürdeti. A folyónál veszi el bátyja füzetét a kisebbik fiú, miután testvérét (vélhetőleg) belelöki a vízbe (79; 88), a tragédiát pedig már az oda vezető úton sejteni lehet („Azon az ösvényen megyünk, ahol a vizeskannát húztam föl a nagymamának”), később pedig Mári búcsúzóul a patakhoz viszi a fiút, ahol csókjával nyitja fel a száját: „Óvatosan fölnyitotta a számat a nyelvével. Azt hittem, meghalok, olyan gyönyörű volt. Nem hittem volna, hogy a nyál gyönyörű.” (82)

A nyál a nagymama halálánál is megjelenik, amelynél azonban már egyértelműen a halálhoz kapcsolódik: „De láttam, mi a halál. A nyál még mozog a két ajak közt, de semmi más. Semmi. A lengő, undorító nyál: ez a halál.” (91) A nyál egyszerre a beszéd lehetősége, éltetője, és a már kihalt szóra emlékeztető materialitás. Az is észrevehető, hogy hangsúlyosan nőalakokban összpontosul a beszéd, az írás és a hit problematikája: mind az anya szavaiban („Anyámat érdekli. A bátyám ezt tőle veszi, hogy a szavak” — 59), a nagymama elhallgatásában („Azt magyarázta épp, hogy őt a nagymama hallgatása kényszeríti megírni a történetet” — 56), Mári testiségében (aki ráleheli a képre, hogy „Nincs Isten”, majd később a gyerek úgy gondolkodik, hogy a „gonoszság olyan, mint a lehelet” — 25; 66) vagy a történethez közvetetten kapcsolódó nőben, Róza néni húgában („Belefulladt a saját nyálába”). Mári alakja — aki teljes létében „test” — külön figyelmet érdemel, hiszen nemcsak a gyerek, hanem az anya életében is fontos szerepet kap. (11; 31; 78) Ő vigyáz a gyerekre, akinek ez az egyetlen kapcsolata a testiséggel akár a bensőséges, az anyait pótló szeretet terén („Mári vigyáz ránk. Rám” — 11), akár intimebb, a szexualitáshoz köthető vonatkozásban („Egyszer láttam a mellét. […] Rózsaszínű”; „[…] Mári megmutatta a mellét, és megcsókolt” 12; 82). Mári erőteljes testi jelenléte az imát is megszakítja: „Nyomom magam a nyakához. Zsibong a testem, főleg a hasamnál. […] Jobb embernek lenni, mint Istennek. […] Remegő combokkal Mári forró nyakában nem imádkozom.” 31–32)

A folyó motívuma dinamikus jelleget kölcsönöz beszéd és ima kapcsolatának, amely gyakran a fiú és a báty viszonyában mutatkozik meg: „Nem mintha az Isten és a szó közel volnának. Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd. […] Ne siess semmit el, megvár, aki leszel, mondogatja, nem nekem, nem a bátyámnak, közénk.” (25) Hasonló mozgást idéz meg az egyik Weil-intertextus is: „Az ima nem van, hanem közeledik.” Érthetőbbé válik a közeledés gesztusa egy másik Weil-szöveggel kiegészítve: „»Filozofálni annyi, mint tanulni a halált.« »Imádkozni annyi, mint meghalni.«”[3] Az emberek közti kapcsolatrendszerben a beszéd a racionalitás és a teleologikusság jellegét ölti, miközben a jelentés mindig elcsúszik, a jelölő a dolgok közé érkezik, és ez a köztesség, a csönd helye nyitja meg a beszéd játékterét. A kötetben azonban az ima lesz az, amely áthatja a testeket („A nagymamának mindene imádkozás” — 21), a testi jelenlétet („Beront a bátyám, bokáján a madzag, akár egy bilincs. Tombol. […] Tör-zúz. Zihálva megtorpan, derűsen körbepillant a pusztításon. Kérdő, ijedt pillantásomra mondja: Hogy mit csinálok? Attól tartok, te pöcs, attól tartok, imádkozom” — 34), és amely valóban teleologikusnak tekinthető, hiszen mindig a „helyére” érkezik.

Míg a beszéd a történettel, az idővel és az írással kerül egyazon jelentéskörbe, addig az ima a némasággal, az időtlenséggel és a csönddel: „A bátyámnak szavak kellenek, nekem a csönd. A rossz csönd csak a szavak helyén van.” (36) De a csönd nem csak az ima jelentésével telítődik, összetettebbé válik, akárcsak a süketnéma Isten alakja, hiszen az elbeszélő fiú személyes átéltsége folytán temporalitást nyer. Míg az első mondatban a csönd a szavak ellentéte, addig a második mondat szerint a rossz csönd, amely már nem ima (vagy rossz ima), a szavak helyettesítője. Erre utal a báty halála utáni eseményeket összefoglaló szöveghely is: „Csönd, megint csak a patak csobog.” (88) Mindezt mintegy magyarázandó a fentebb már idézett szövegrész („Csont. Dől bele a vízbe. […] Csönd, megint csak a patak csobog” — 88) zeneisége József Attila Téli éjszakájának egyik ismert sorát eleveníti fel („Hallod-e, csont, a csöndet?”). Ugyanakkor míg a József Attila-verssor akusztikája az emberi magányt idézi meg, addig a „csobogás” (amely hangsúlyosan a beszéddel kerül szemantikai kapcsolatba a kötetben) eltérő asszociációhoz, a fecsegés képzetéhez vezet. A fiú kezdeti némasága, amely mindvégig az imával áll párhuzamban, azonban a hétköznapitól eltérő beszédaktust feltételez Isten és ember között, hiszen ha úgy tekintünk az imádságra, „mint ami a »szív felemelése« (tehát személyiségünk központjának felemelése) Istenhez, akkor az imádság kijelentő esemény.” A gyerek így gondolkodik Istenről: „A titok az Isten. Vagyis titok nélkül nincs Isten.” (14) Az ima kijelentésében mutatkozhat meg, válhat a tapasztalat részévé a gyerek és Isten kapcsolata, a titok, amely még „saját kijelentésében is titok marad.”[4]

A történet írása végül automatizmussá válik, az írás történet általi megelőzöttsége pedig determinálja azt, aki ír: „Egy történet nem tud megállni. […] Folytatom — nem tudom mit. Vagy inkább folytatódik”; „Nincs más, csak a történet. Írva van” (91; 94). Mindez pedig az időt nem ismerő pufók Kisjézus arcával vállalt önazonosság fokozatos elvesztésével jár együtt („Én csak szemtelenkedtem, de hirtelen megértem, milyen kockázatos, ha az ember úgy próbál gondolkodni, mint az Isten” — 69), és ahogy a fiú imája a szavakhoz közeledik, úgy válik a báty példaképpé („Nem, az Isten nem példakép”; „Nekem te vagy a példaképem, mondom a bátyámnak” — 70; 71). Annak ellenére, hogy a báty és a gyerek hozzáállása a szavak és a dolgok viszonyához eltérő, hiszen míg a nagyobbik fiú szerint a nyelv teremti meg az adott valóságot („Amit leírok, az is valóságos”; „Attól függ, mit írsz. Ez nem így van, hiszen nem írhatok bármit. Amit végül is aztán leírok, amit le tudok, le merek írni, az már valóságos”; „Igaz történetet csak kitalálni lehet, fütyikém” — 78; 79; 54) addig testvére épp fordított relációban gondolkodik róluk („Elég hülyeség. Vagy nem hülyeség, hanem fölösleges, vagyis hülyeség. Kosár, garaboly, hiába mondunk más szót, attól nem lesz más a világ. Úgy értve a kosár” — 59).

Az elbeszélő annak érdekében, hogy ne hallja szülei esti vitáit és a feltételezhetően erőszakos aktusokat köztük („Nem akarom hallani, nem hallom, ahogy apám odasziszegi, a kurva anyád. És anyám elröhögi magát, de hisz a tiéd” — 51), vagy az anya és Mári közti beszélgetéseket („Szeretlek, mondja anyám Márinak. Én nem hallom, mert azonnal imádkozni kezdek” — 78), imádkozik, de az ima „belső” hangja nem képes kizárni a külvilág zaját. A probléma kulcsa az eljátszott süketnémaságban keresendő: hiszen a nem beszélés — még ha imitált is — lehetséges, viszont a nem hallás eljátszása közben nem lehet kizárni azt, amit hallunk. Pedig a csönd, a vállalt süketnémaság, a mindenkori történet és történés kizárását célozná meg: „Várok valamit a Kisjézustól. Hogy Jézus csöndje megszólal. Istengyermek. Én is Isten gyermeke vagyok. Ha részeg az apám, ez mindig eszembe jut.” (24) Az írás pedig az isteni szféra kioltódását idézi: „Meg: Hogy ne legyen rossz, Istennek se szabadna léteznie. Úgy kapaszkodom a ceruzámba, mintha az segítene.” (96) Az elbeszélés „színre viszi”, hogy hogyan válik fokozatosan elbeszélővé a (már eleve elbeszélő) süketnéma kisfiú, akinek csöndjébe számtalan módon betör a külvilág (többek között erre lehet példa a kezdettől fogva hangsúlyosan reflektált viszony a különböző szagokhoz — 4; 6; 8; 21; 29; 37; 38; 77).

A századik történet (harmadik változatának) mondatai szerint a történet nem ér véget az utolsó szavakkal: „Nincs vége. Ez a befejezés.” (102) Az utolsó jegyzet pedig ez: „A vég a kezdés.” (118) A nyitány után következő mondatok („Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni. De titokban mindkettőt” — 1) pedig értelmezhetővé teszik az első és az utolsó mondat közti kapcsolatot. Így az „ez a kezdés” performatív kijelentése és az ezt akár magyarázó jegyzet „a vég a kezdés” utalhat arra, hogy a fiú számára az ima ott ér véget, ahol a története elkezdődik: „Tudod mi a legszebb, pöcsös? Ahogy rövidül a ceruza, ahogy a vége közeledik az elejéhez.” (46) A báty által „hagyományozott” elfogyó ceruza, a megkezdett füzet Esterházy szövegalkotásánál felmerülő problémákat aktualizálja újra: hogyan építhető fel, alkotható meg a mindig adott elbeszélés-hagyományból egy újabb változat. Esterházy köteteiben az olykor már végletekig fokozott intertextualitás mint szövegalkotási technika (mind a korábbi kötetekkel, mind az „idegen” szövegekkel) miközben megnyitja az interpretáció lehetőségeit, szöveg-visszatéréseivel olykor épp ellenkező hatást ér el, így a felhalmozódó „feleslegek” ellepik a variatív ismétlés alkotta üres helyeket, a jelentésképzés játékterét. A Márk-változat nyelvi és gondolati gazdagsága, a szövegépítkezés komplexitása azonban mindezt kiküszöbölni látszik, egy jól működő egyszerű történet-variánst alkotva.

_______________________

[1] Szirák Péter: A néma és a beszédes hit tanúsága, Alföld, 2015/4, 97–103.

[2] „Azonban a gyermeki pozíció több szinten is sérül: a kisfiú bonyolult teológiai fejtegetésekbe bocsátkozik Istenről — gonoszságról, jóságról, magányról, az istentelen szóról és a szó nélküli Istenről. Bizonyos pontokon mintha azonosulna is vele.” (Murzsa Tímea: Isten és az Ige, KULTer.hu, 2014. szeptember 24.) És mivel felidézésről van szó, a báty szavain sem feltétlenül kérhető számon megszólalásmódjának, szavainak hitelessége, lásd erről Lengyel Imre Zsolt: Egy a szavak közül — Esterházy Péter új regényéről, Magyar Narancs, 2014. augusztus 7.

[3] Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés, ford.: Pilinszky János, Vigilia, 1994, 80.

[4] Paul Tillich: Rendszeres teológia, ford.: Szabó István, Osiris, 1996, 115, 101.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!