„felhő szomorítja arcát az égnek
és nem tudom miért bolondulnak meg a sejtek
betesz az éjszakának az este
feszül a frontok alatt az ember álomba zuhant teste”
nézem a beretválatlan arcú holdat
hittem ezüsttallér
isten pénztárcájából gurult az égre
s kuporgatott gyerekfilléreim mellé képzeltem
az agyagmalacba
minden széttörik millió darabra
s úgy tűnünk el a roppant egészben
ahogy csillagparányok a tejútködökbe
hűl a reggeli nyárfény
csak a pillanat létező
az mindenünk örökje
volt
bölcsnek hittem magam
megvilágosultnak mint fa tövén buddha
de a levelet se értem mi ölembe hull
és nem hiszem el hogy van ki ért
miért volt minden jaj miért
s mit ért az egész ha senki se tudja
fogynak a káromkodások
kamu lesz betlehem a kisdeddel
csillagpor lepi a világot
telnek az árkok a nincsekkel
Megjelent a Műút 2015052-es számában