hajnalban szóváltásba keveredem,

a második korsó közepén erős felhangok, igazad van, maradjunk a gyenge hazugságok elkerülőmezőjében, mostan éhes disznókkal álmodom, ennyi az én kis titkom, már csak dühös sem vagyok, legfeljebb hivatalból buta, de hát az én szívem sem habostorta, és ha nem veszed észre, akkor is él, mocorog, válaszol, bár épp nem csattog, aztán majd úgy beszél, tőled tanult, hogy nem mond semmit, „kérem, őrizze meg a hidegvérét — mondják —, és írjon”, valaki ismét holtra váltan baszik egy zuglói bérházban, csak megjátssza, mint az isten unalmában, „alighanem — válaszolom azonnal — épp most hagytam abba”, nincs gáz, és nem gondolhatom, hogy jogom lenne kérdéseket feltenni, és ha nincsenek válaszok, akkor eleve erkölcstelen kérdezni is, sőt megszólalnom sincs, mint ülni a rettenetes, üres, fehér papír előtt, következzen bár akár a rettenetes rákosszentmihályi tél, ahol hajnalban szóváltásba keveredem,