friss műút

-ról, -ről

Koszta Gabriella

Koszta Gabriella

1970-ben a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett színész szakon. Több erdélyi és magyarországi színházban játszott különböző szerepeket. 2007 óta kortárs román irodalmat fordít.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Koszta Gabriella: Székely himnusz

2015. szeptember 07.

…tessék, hoztam neked ajándékot, bontsad ki, nyissad ki bátran, ne félj, ez nem szar a palacsintában, ez biza a székely himnusz teljes szövege, elejétől végig, a refrénnel, ahogy kell, két székely kapu között, merített papíron, elvégre te is székely vagy, akárcsak én, vagy mi az isten, hogy a pokolvar enné meg ezt az egész kurva életet!, már mindjárt negyven éve nem találkoztunk, jaj mennyi víz lefolyt azóta a Maroson és a Küküllőn, jaj, Istenem, hol is kezdjem?, azt se tudom, hol kapjak belé, hogy szép sorjában előtted is minden világos legyen, hogy lássad, mennyi mindenen mentem keresztül, minden milyen balul sült el azután, hogy megszöktem az urammal és találkoztam veled Temesváron, jaj, Istenem, Istenem, milyen szép az a város, hogy siratom azóta is, hogy vágyom oda vissza, de a sors már csak ilyen, összevissza dobálja az embert kénye-kedve szerint, s ha az ember legalább előre tudná, megkapaszkodna valahogy, de mibe kapaszkodjál, ember, ha előre semmit se lehet kiszámítani, még azt se sejtheted, merről felől sodornak el, pedig én nem hagyom magam, ismersz, sohase hagytam, akkor se, amikor Temesvárra kerültünk és otthon kitagadtak, ha kitagadtak, kitagadtak, pedig még románul se tudtam, és azt se, hogy az miféle város, csak annyit láttam, hogy szép s hogy ott akarunk élni, és mer’ nagyon akartunk, ott is éltünk tizennyolc esztendeig, volt ott gyár elég, volt hová jelentkezni, és nem úgy volt, mint most, hogy egyáltalán nincs munkahely, a kurva életbe, én nem tudom, hogy az istenbe csinálták azok a hülye kommunisták, de munkahely, az volt, igaz, azt mondták, semmi értelme annak, amit gyártunk, de én ezt nem hiszem, hát hogyne lett volna értelme, ha megéltünk belőle, méghozzá urasan, pedig mondom, hiába tanultam az iskolában románul, amikor a mester elém tette a gyárban a protecţia munciit, hogy olvassam el, s ha megértettem, írjam alá, mer’ csak azután tud alkalmazni, azt mondtam neki, már amennyire ki tudtam fejezni magamat románul, hallja, én ezt szépen elolvasom, de hogy meg is értem, azt én magának nem garantálom, mer’ ez nekem túl komplikált, hallja, jópofa sváb-román-magyar ember volt az illető, valami keverék, olyan temesvári fajta, tán még ő maga se tudta, hogy miféle, olyan se ilyen, se olyan, de azért rendes ember, na, valahogy elmagyarázta persze, ő se volt képes rendesen lefordítani, de kézzel-lábbal mutogatta, ott a gyárban mit lehet, mit nem lehet, mit kell, hogy kell, mit szabad, mit nem, mer’ mindenhol kötelező volt, ugye, a protecţia muncii, hát így aztán aláírtuk, a többi papírt is, felvettek, sokan voltunk, magyarok nemigen voltak köztünk, csak egy páran, de a regatból rengetegen, persze mind románok, na, mondtuk, most aztán itt jól összeelegyedünk ezekkel az oláhokkal, és nem is olyanok voltak, mint nálunk felé a románok, hogy jól tudnak magyarul, és ha pökhendiskednek is, hogy a román az államnyelv, azért muszájból csak-csak megszólalnak magyarul is, ha kell, mer’ ezek tényleg nem tudtak semmit, nem voltak pökhendiek, de magyarul se tudtak, akkor már inkább mi tudtunk jobban románul, mondjuk, az uram kicsit még jobban, mint én, mer’ reá a katonaságnál azért sok ragadt, de én, ugye, otthonról csak annyit, amennyit az iskolában tanultam, alig-alig, de szép lassacskán, ha már ezekkel a regátiakkal kollégák lettünk, megtanultunk, ott a gyárban, s a temesváriak között voltak, akik jól beszéltek magyarul is, svábul is, jaj, nagyokat kacagtak, amikor hallották, hogy mi hogy értekezünk a regátiakkal, na szóval jó volt, minden jól ment, találtunk albérletet, kicsi udvari szobát, olcsón, nem messze a gyártól, jaj, Istenem, hányszor eszembe jutott, hogy milyen szép házam van otthon, a szüleimnél, de ha kitagadtak, mit csináljak, meg kell elégedjek avval a kicsi lyukkal, majd lesz valahogy, gondoltam, de ismersz, büszke székely vagyok, én meg nem hunyászkodom, haza nem megyek, bocsánatot se kérek azért, mer’ az uramat szeretem, megleszünk a rokonság nélkül, nem siránkozok utánuk, máskülönben a mesterünk, az a se román, se német, se magyar ember tisztára olyan volt, mintha rokonunk volna, az úgy gondoskodott rólunk, mint a saját gyermekeiről, mer’ az az igazság, hogy jóformán még mi is gyermekek voltunk, én egy évvel érettségi előtt szöktem meg az urammal, rögtön ahogy leszerelt a katonaságtól, persze gondoltam, katonaviselt ember az uram, hát jó, jó, azért még ő is gyermek volt, de akkor a mesternek valahogy olyan szimpatikusak lettünk, hogy a szárnyai alá vett, összebarátkoztunk vele, a kollégákkal is, és tán észre se vettük, lassacskán megtanultunk románul, jó, persze egy-két év alatt, s akkor már senki meg nem mondta volna, hogy nem vagyunk odavalósiak, alkalmazkodtunk, na, közben kerültek otthoni magyar barátok is, sokan mentek el tőlünk a kollektív miatt Temesvárra dolgozni, aztán az egyetemre tanulni, szóval tartottuk egymással a kapcsolatot, összejártunk, énekeltünk, beültünk egy-egy sörre, a gyáron kívül mindig inkább csak magyarokkal jártunk össze, velük voltunk, mondjuk úgy, közvetlenebb viszonyban, jobb volt elkerülni, hogy az embert italozás közben esetleg lebozgorozzák, jó, mondjuk, az uramat se kellett félteni, mer’ egy-két pohár után ő is tudott oláhozni rendesen, és volt benne is önérzet, nem tűrte, hogy sértegessék, rögtön visszavágott, pedig jóban volt a kollégákkal, szerették, rengeteget hülyéskedtek együtt, csak hát úgy volt, hogy mindenki azért inkább csak a saját fajtájával volt bizalmasabb kapcsolatban, de szerintem ez érthető, na aztán vagy két év múlva szólt a mester, hogy ha már olyan jól meggyökeresedtünk, mit albérletezünk, van lehetőség, hogy részletre lakást vegyünk, két szobás blokkot, a beugróra kölcsönt adnak, és akkor mégiscsak a magunkéban lakhatunk, aztán úgy is lett, az egyik kolléganőm olyan rendes volt, pedig, látod, az is tiszta román, se kutyája, se macskája nem voltunk, csak a gyárból ismert, hogy az urával együtt vállalta a kezességet, mer’ a kölcsönhöz kezes kellett, na mondjuk, ez jól esett egy román család részéről, és nagyon boldogok voltunk, hogy beköltözhettünk egy rendes, fürdőszobás lakásba, pláne olyan gyönyörű városban, mint Temesvár, és persze, akkor már azt se bántam volna, ha az egész Szekélyföld meglátogat, mindenkit megvendégelek, gondoltam, hadd lássák, hogy mégse vagyunk olyan semmirevalók, amilyennek tartottak, amikor megszöktünk, de otthonról nem jöttek, mi se mentünk haza, megszoktuk a nagyvárosi életet, voltak falubeli barátaink is, két fiatal házaspár, összejártunk, jókat énekeltünk, ők otthonról mindig hoztak szilvapálinkát, kolbászt, puliszkalisztet, szóval jó volt, igaz, a boltokban akkor már az égvilágon semmit se lehetett kapni, de jöttek a szerbek, a magyarok, nagy ritkán a németek, de például a sváboknak csomagot is küldtek, így a kávét, kakaót mi is csomagból vettük tőlük, és ügyesen mindent be lehetett szerezni, ha az embernek voltak kapcsolatai, ha volt egy kis protekciója, és mi eredetileg sem voltunk túl igényesek, gyermekkoromban is mindig spórolni kellett, megszoktuk, de a nagyváros azért még mindig különb volt, mint a falu, mi teljesen elkábultunk tőle, azoktól a gyönyörű épületektől, azoktól a szép parkoktól, széles utcáktól, minket Ceauşescu se idegesített, nem törődtünk vele, röhögtünk rajta, ha láttuk a tévében, gondoltuk, mérgelődjenek miatta a románok, ha már olyan hülyék, hogy akkora hatalmat adtak a kezébe, és vigyáztunk a szánkra, a románok előtt nem mocskoltuk, különben se politizáltunk, körülöttünk hiába szaglásztak a szekusok, mer’ mondogatták a gyárban a kollégák, hogy mindenfelé sok a szekus, de honnan lehetett tudni, hogy nem pont az-e a szekus, aki így felhívja erre a figyelmet?, úgyhogy nem avatkoztunk mi semmibe, nyolcvankilencben is inkább behúzódtunk és a tévén néztük végig a forradalmat, hogy mi van, merre lőnek, azt meg pláne nem tudtuk, hogy ugyan biza’ kik és kikre lövöldöznek, mer’ mindenfélét beszéltek a tévében, mindenesetre mindenki úgy be volt rezelve, hogy én az uramat ki se engedtem, nehogy még belekeveredjék valamibe, vagy esetleg véletlenül lelőjék, aztán amikor mindenki a színház elé vonult a főtérre, miután bejelentették, hogy Ceauşescu megbukott és menekül, és olé-olézott ott az egész nép, akkor már mi is kimerészkedtünk, beálltunk a tömegbe a kollégákhoz, de nem lehetett tudni, hogy tulajdonképpen mi van, főleg, hogy mi lesz, még utána dolgoztunk rendesen a gyárban, de akkor már kezdték rebesgetni, hogy hamarosan privatizálnak, és minden másképpen lesz, mint azelőtt, mer’ azokat az alkatrészeket, amiket gyártottunk, úgyse lehet eladni, a kutyának se kell, és a mesterünk is jobbnak látta, ha nyugdíjba megy, megvoltak hozzá az évei, szóval fokozatosan a nagy szabadsággal olyan bizonytalan lett ott minden, és kilencvenben, amikor volt az a nagy verekedés Vásárhelyen, a gyárban egy nacionalista lett a főnök, az mindegyre bozgorozott, és akkor azt mondta az uram, hogy ő nem várja meg, amíg kiprivatizálják alóla a gyárat, se azt, hogy lebozgorozzák ezek a marhák, inkább körülnéz Magyarországon, mer’ akkor már kinyitották a határt, simán át lehetett menni, és sokan mentek át dolgozni, feketén persze, de a román viszonyokhoz képest azért ott jól lehetett keresni, és az uram átment, s mikor hazajött, mesélte, hogy ott milyen szép, milyen tiszta minden és hogy sajnálják az erdélyi magyarokat, ezt a maroknyi székelyt, mer’ már tényleg csak egy maroknyian voltunk, főleg Temesváron, mer’ mindenki elindult szerencsét próbálni, ki merre látott, na, gondoltuk, menjük mi is, nehogy lemaradjunk, és az uram előre ment, mer’ az egyik barátja a farmon, ahol dolgozott, neki is szerzett feketemunkát, és úgy volt, hogy ha tisztul a helyzet, vagyis talál valami lakást vagy szállást olcsón, megyek én is utána, csak éppen a gyerek érettségizzen, mer’ ő éppen utolsó éves volt a líceumban, és mindenáron úgy akartuk, hogy egyetemre menjen, és én addig ott maradtam, aztán ahogy a gyerek végzett a líceumban, otthagytuk egy barátunk családjánál, és én is mentem az uram után, de már az első utamon megkaptam a feketelevest, a szép fogadtatást a magyaroktól, mer’ mi történt?, Temesváron vettem meg a vonatjegyet Szarvasig, valahol át kellett szállni, soha életemben nem voltam még Magyarországon, mit tudtam én, milyen jegy kell, és hogy hol van Szarvas, de nyugodt voltam, hogy az uram vár az állomáson, pénzem persze semmi, csak valamennyi román lej, de nem érdekelt, mentem nagy boldogan Békéscsabán keresztül Magyarországra, csak ámuldoztam, hogy minden milyen más, mint nálunk, milyen tiszta, milyen szép, amikor egyszer csak jön a kalauz, nézi a jegyet, és azt mondja nekem, hogy a jegyem nem érvényes, nem is arra a vonatra szól, és hogy engem most ő jól megbüntet, mondom neki, maga engem ugyan meg nem büntet, mer’ én most jövök az uramhoz az anyaországba, nekem egy forintom sincs, ezt a jegyet adták a temesvári állomáson, mikor megmondtam, hová akarok menni, és oda is megyek, maga engem ebben nem akadályoz meg, mer’ én székely vagyok, a kutyaúristenit!, pont olyan magyar, mint maga vagy akárki, de erre a kalauz rögtön pattogni kezdett, hogy köteles megbüntetni, mer’ a jegyem nem érvényes… erre már én is felemeltem a hangomat, hogy én se voltam ott, amikor Erdélyt elcsatolták, a kurva életbe!, ne ugráljon nekem, értse meg, hogy csak lej van nálam, mire az a mocsok kalauz még jobban hangoskodott, már mindenki engem nézett, szégyelltem magam, azt mondja, de így a képembe, már torkig vagyok a székelyekkel, érti, maguk mindjárt többen vannak, mint a cigányok, na hát, ilyen sértést!, akkor én majdnem nekimentem, ha nem fognak le, nekimegyek, szégyellje magát, hogy mer engem székely létemre a cigányokhoz hasonlítani, azért cigány még nem vagyok, a kutyaúristenit!, kiabáltam, és román se!, vegye tudomásul, vigyázzon, mer’ mindjárt kikérdezem magától itt az egész magyar történelmet, az Árpád-házi királyoktól kezdve, de fogadni mernék, hogy még a székely himnuszt se tudja, ezt ordítottam neki, és biztos nem is tudta, mer’ fülét-farkát behúzva továbbállt, de én akkor már úgy sírtam, mint a záporeső, egy idősebb házaspár alig tudott megvigasztalni, na, szép fogadtatás az anyaországban, mondhatom, csak mind ezt hajtogattam, ők pedig mind mondták, hogy nem kell komolyan venni, a kalauznak kötelessége büntetni, és ők jártak Erdélyben, látták, hogy ott vannak az igazi magyarok, evvel vigasztaltak, na, így valahogy nagy nehezen megérkeztem, várt az uram az állomáson, neki is csak mind azt mondtam, hogy ezek itten minket cigányoknak néznek, hallod!, hát kinek képzelik magukat!?, azért éppen cigányok mégse vagyunk, az anyjuk úristenit!, mit képzelnek, ilyen nyíltan még a románok se mertek engem bozgorozni, és nemcsak mer’ tiltva volt, hiszen nem is volt tiltva!, hanem jó érzésből, vagy tudom is én, tán mer’ gyávábbak, vagy csak nem olyan gőgösök, mint a magyarok, mer’ ugye más a büszkeség és megint más a gőg, mer’ én is büszke székely vagyok, ez a magyar kalauz viszont csak pökhendi és gőgös magyar volt, a fene a pofáját!, de az uram csak hajtogatta, hogy ne izgassam magam, minden jó lesz, van munka, igaz, feketemunka, de még mindig jobban keresünk majd, mint Temesváron, úgyse lehet tudni, mi lesz a gyárral, és inkább itt cigányozzanak, ha jómódban élhetünk, mint a kiprivatizált gyárban bozgorozzanak és minket rúgjanak ki elsőnek, mer’ az új főnökség már olyan nacionalista, hogy egy kanál vízben megfojtaná a magyarokat, és gondoltam, ebben igaza van, de mégis már a vonaton azért egy vastag tövis került a szívembe, megmondom őszintén, úgy, ahogy van, de gondoltam, miért ne próbálnánk szerencsét, amíg még fiatalok vagyunk, aztán valahogy csak lesz, és én olyan vagyok, hogy ha egyszer valamerre elindultam, akármi van, nem fordulok vissza, azért se!, ez nálam az alap, de mondjuk már nem is igen lehetett visszafordulni, mer’ a lakást eladtuk, persze, a hátralévő részlettel együtt, vagyis nagyon olcsón, már nem is volt hová visszafordulni, úgyhogy mentünk előre, a saját fejünk után, és nem tudom, szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nem láttam a jövőbe, mer’ ha én akkor a jövőbe látok, így utólag azt hiszem, még ott az állomáson inkább a sínre fekszem, hogy inkább rajtam menjen keresztül a vonat, mint én mindazokon, amiken azután keresztülmentem, mer’ úgy képzeld el, hogy három hónapig dolgozott az uram, persze feketén, de három-négy ember helyett, én közben takarítani jártam házakhoz, hét-nyolc családhoz, de elég keveset kerestünk, papírok nélkül, ugye, nem ugrálhattunk, kellett volna keresni valakit, aki befogad, hivatalosan szállást ad, jelentkezni kellett volna a KEOKH-nál, a fene ott ette volna meg, hogy megadják a letelepedési és a munkavállalói engedélyt, el is mentem a KEOKH-hoz, összeszedtem azt a temérdek nyomtatványt, amit követeltek, hogy na, töltsük ki mi is, rendezzük a sorsunkat, de akkor láttam, hogy mennyi pénzbe kerül, és ki az isten adna ott egy vadidegennek állandó szálláshelyet és garantálná neki írásban, hogy az ellátásáról is teljes mértékben gondoskodik, de mondtam az uramnak, egy kicsit meghúzzuk magunkat, dolgozunk, ahogy csak tudunk, és ha összegyűjtjük a pénzt a papírokhoz, utána pénzért csak találunk valakit, aki a befogadónkat is aláírja, és mi dolgoztunk, mint a barmok, látástól vakulásig, csak letelepedhessünk Magyarországon, elvégre magyarok vagyunk, hiába tartottak az odavalósiak minket románnak, jaj, az uram emiatt is annyit emésztette magát, de összeszorított szájjal tűrte és dolgozott, csak aztán az lett, hogy egy hónap se telt el és erősen kezdett fájni a lába, egy darabig még titkolta, de amikor már nem bírta, éjjelente is csak jajgatott, én lökdöstem, kérdeztem, mi baja, nem akarta megmondani, és Uramisten, egyszer nézem a lábát, teljesen el volt feketedve és itt-ott már kisebesedett, hát én akkor úgy megijedtem, szidtam, hogy miért nem mondta nekem, hogy ilyen nagy fájdalma van, de ő, ugye, azon volt, hogy előbb valahogy rendeződjön el a sorsunk, mer’ hiszen orvosi ellátás se járt neki papírok nélkül, csak ideiglenesen voltunk egy tanyára behúzódva, ahol én a Parkinson-kóros öregasszonyt ápoltam a takarítás mellett, a szállásért, ez mondjuk jó volt, kényelmesen éltünk, csakhogy teljesen illegálisan, és közben az uram lába már úgy fájt, hogy egész éjjel le se hunyta a szemét, de reggel ment dolgozni a földekre, utána még az építkezésre, hordta a maltert, de esett össze, aztán amikor piszkálni kezdték, hogy nem tölti meg rendesen a talicskát, megmutatta az egyik kollégájának a lábát, az szerencsétlen majdnem elájult, ez már szinte vérmérgezés, ember, orvos nélkül elpatkolsz, mondta az a kollégája, aztán nekem is szólt, hogy csinálni kéne valamit az uram lábával, orvosnak kéne megmutatni, mer’ ez nem tréfadolog, de az orvoshoz ugyanúgy kell a papír, mondtam annak az embernek, és akkor ő szólt egy nagyon rendes orvosnak, aki vállalta, hogy papírok nélkül is megvizsgálja, közben az orosz piacon eladtam a gyűrűmet, a fülbevalómat és a láncomat, hogy fizessek az orvosnak, de mondom, az olyan rendes volt, hogy nem fogadott el semmit, pedig egyre hajtogattam, hogy nem kívánom ingyen a segítséget, mer’ akkor már megszoktam Magyarországon, hogy nemigen várhat az ember segítséget, nem szeretnék senkit megsérteni, de valahogy az anyaországban azért csak nem olyanok, mint nálunk, hogy ha valami bajod van, elpanaszolod, és mindig akadnak, akik segítő kezet nyújtanak, de ez az orvos mégiscsak rendes volt velünk, mer’ rögtön mondta, hogy nagy a baj, még rám is szólt, ne avval törődjek, hogy hálálom meg, mer’ itt gyors beavatkozásra lesz szükség, különben elveszítem az uramat, sürgősen intézkedni kell, és tényleg intézkedett, azonnal telefonált az orosházi kórházba egy érsebész kollégájának, hogy né, itt van egy ilyen s ilyen eset, azonnal küldöm a mentővel és sürgősségi ellátással meg kell oldani ezt az esetet, légy szíves, kérlek, oldd meg feltétlenül, úgyhogy mentünk a mentővel Orosházára, az uram akkor már nagyon oda volt, a mentőben végig jajgatott, ahogy megérkeztünk, megvizsgálták, mindjárt vitték is a műtőbe, és sajnos akkor jött az igazi csapás, mer’ tőből levágták a jobb lábát, nincs más megoldás, mondta az ottani orvos, és az is elég rendes volt, mer’ ő se fogadta el a pénzt, pedig, gondolhatod, milyen nehéz műtét lehetett, tőből levágni az egész lábát, és ettől nekem valahogy teljesen elment az életkedvem, drága jó Istenem, mi lesz velünk, gondoltam, de azért muszáj volt tartani az uramban a lelket, mer’ mindenáron végezni akart magával, hogy ő fél lábbal csak fél ember, jobb lesz nekem nélküle, mind ezt hajtogatta, hogy már megőrültem tőle, a fél lábával már tényleg nem tudott semmilyen munkát vállalni, lőttek a befogadásnak, fél lábbal még úgy se lehetett számítani befogadónyilatkozatra, mint épen, egészségesen, úgyhogy nekem kellett mindkettőnkről gondoskodni és a fiamnak is pénzt küldeni, hogy járhasson az egyetemre, na, hát így, az öregasszony gondozása, a takarítás mellett éjszakánként mosogattam még két vendéglőben és egy diszkóban, fárasztó volt, nem mondom, hogy nem, körülbelül két órát aludtam naponta, de egyenesbe akartam jönni, és én olyan vagyok, hogy ha van valami célom, nem félek a munkától, és az volt a célom, hogy ha fél lábbal is, de egyenesbe jöjjünk és ne essen szét a család, viszont nem minden úgy alakul, ahogy az ember eltervezi, úgy látszik, a sors mégis erősebb az embernél, mer’ három hónap múlva le kellett vágni tőből az uram másik lábát is, és akkor már tényleg olyan lett szegény, mint egy fél ember, mer’ az uramnak csak fele maradt meg, én kötöztem a sebeit végig, mondjuk szépen be is gyógyultak, de aztán jöttek, ugye, a fantomfájások, éjjelenként azt álmodta, hogy van lába, és elindult, a szoba közepén a földről szedtem össze, ebbe sehogy se tudott beletörődni, hiába vigasztaltam, hogy lesz valahogy, hogy lehetne már!?, kérdezte, aztán olyan depressziós lett, hogy egyáltalán nem szólt semmit, csak nézett maga elé, és én nem ülhettem mellette egész nap, hogy én is a semmit nézzem, mer’ valamiből meg kellett élni, de még mindig reménykedtem, hogy szerzek valakitől befogadó nyilatkozatot, mer’ sokfelé jártam dolgozni, és ahol dolgoztam, mindenhol énekeltem, kiénekeltem magamból azt a sok keserűséget, valahogy az énekléstől megkönnyebbültem, de mivel az uram depresszióját nem kezelték ki rendesen, az csak mind súlyosbodott, és egyszer csak elkezdett őrjöngeni, olyanokat mondott nekem, hogy jaj!, hogy én mégis hány példányban vagyok meg neki, mer’ többet is látott belőlem, és ez nagyon idegesítette, minden példányommal külön veszekedett szerencsétlen, ordibált, féltékenykedett, hadonászott, összevissza beszélt, és én tényleg, mintha klónozva lettem volna, ebben mondjuk igaza volt, mer’ annyi felé dolgoztam, hogy valahogy megéljünk, de mit csináljak, ha szerettem és megszöktem vele, ő most már lábatlanul is az én terhem, gondoltam, mer’ amikor megesküdtünk, azt mondtuk, hogy jóban-rosszban, hát most a rossz következett, mit tehettem, pedig még nem volt negyven éves se, és az uram mégse egy lábtörlő, hogy kidobom, ha már nem kell, akkor már inkább olyan, mint a púpom, ha egyszer a hátamra nőtt, nem lehet onnan többet lefaragni, esetleg vele együtt én is kidőlök, ezt neki is megmondtam, de akkor elkezdte, hogy kéne nekem valaki, egy igazi férfi, és hogy biztos van is, neki megmondhatom, megérti, evvel idegesített, aztán őrjöngve féltékenykedett, már nem számítottam arra, hogy jobbra fordul a sorsunk, a rengeteg munkában úgy teltek egymás után az évek, hogy észre se vettem, miközben az uram mind jobban becsavarodott, hiába szereztem neki egy használt tolókocsit és tologattam ide-oda, hogy felvidítsam, ő csak összevissza beszélt, őrjöngött, teljesen beszámíthatatlan volt már, na de nem engedhettem el magamat, és nekem, úgy látszik, a Jóisten adott annyi erőt, hogy még róla is én gondoskodtam, engem még a depresszió se környékezett meg, mer’ én bánatomban is mindig-mindig énekeltem, de őt az éneklésem is idegesítette, és hogy jobb legyen, a tanyáról is el kellett költözzünk, mer’ a Parkinsonos öregasszony meghalt sajnos, a tanyát, mivel az építkezési vállalkozó fia nevén volt, aki oda vitt minket lakni, a körbetartozás miatt egyszer csak elárverezték, na, kereshettem albérletet, jaj, milyen nehezen találtam egy lábatlan emberrel, aki ráadásul beszámíthatatlan volt, ugye, mint skizofrén, és akkor már nem is tudom, hány év telt el, de papírjaink még mindig nem voltak, nem volt rá pénz, igaz, már nem is számítottam arra, hogy engem még valaha az életben annak rendje-módja szerint valahol nyilvántartsanak, és még nagyobb baj volt, hogy közben a román személyi igazolványunk és útlevelünk is lejárt otthon, vagyis akkor már se kinn, se benn, akkor már hiába akartunk volna, semmiképpen se mehettünk haza, de szerencsére akkor már jó pár éve ott voltunk, és engem már sokan ismertek, ahol dolgoztam, megszerettek, úgyhogy végül sikerült albérleti szobát kapni a városban, hát egy kicsi, vacak, udvari szobát, amilyent meg tudtam fizetni, de a sok rettegéstől, hogy egy igazoltatásnál elkapnak, mivel nincsenek irataim, ami igaz, igaz, a végén én is kikészültem, és azután úgy megkönnyebbültem, amikor Magyarország belépett az Unióba és megszüntették azt az istenverte KEOKH-ot, pedig kár volt előre örvendezni, mer’ avval együtt, hogy megszüntették, a feketemunkát jól megszigorították, papírok, személyi, adókártya nélkül már az atyaúristennek se akartak nekem sehol munkát adni, úgyhogy én már tiszta gyomorideg voltam, mer’ azért a betevő falatot csak meg kellett valahogy keresni, és amellett a skizofrén, lábatlan uram mellett se volt egy perc nyugtom, egyetlen örömöm csak a fiamban lett volna, de ő messze volt, közben elvégezte az egyetemet, róla is én gondoskodtam, ahogy tudtam, de nem akartam, hogy odajöjjön és lássa a nyomorúságunkat, örültem, hogy olyan jó messze került tőlünk, Bukarestbe, kitanulta a számítástechnikát, büszke székely vagyok, nem akartam, hogy a fiam olyan állapotban lássa az apját, de amikor már semmi munka nem volt, és a gázt meg a villanyt is levágták, mer’ nem tudtam kifizetni a számlát, telefonáltam haza az unokatestvéremnek, hogy küldjön kölcsön annyit, hogy legalább a számlákat és az albérletet rendezzem, és elhatároztam, mindent elkövetek, hogy valahogy hazakerüljünk, és az unokatestvérem azonnal küldött is annyi eurót, hogy  bár a számlákat kifizettem, de az még mindig kérdés volt, hogy hogy kerülünk haza, mer’ jó, hogy közben Románia is belépett az Unióba, de a határon legalább egy személyit csak fel kell mutatni, úgyhogy kétségbe voltam esve, itt van, kérem, ez a fene nagy szabadság, már se határ, se semmi, korzózni lehetne a határon, de valami papír még mindig kell, úgyhogy azt se tudtam, hová legyek, és akkor az egyik helyen, ahol takarítottam és megszerettek, mondta az asszony, hogy ismer egy családsegítő szervezetet, oda engem beprotezsál, nagyon rendes a vezetőnő, azok valahogy utánajárnak és elintézik, hogy hazakerüljünk, aztán tényleg úgy is lett, mint a mesében, a segélyszervezet vezetőnőjének elmondtam szépen sorban mindent, azt is, hogy az uram harmincnyolc éves múlt, amikor mind a két lábát tőből levágták, egyszerűen nem volt mivel gyökeret eresszen, mondtam, és a nő nagyon megértő volt, csomagoljak össze, azt mondta, készüljek fel az útra, a többit ők elintézik, aztán hogy hogy intézték, kivel és mit, én már meg nem tudnám mondani, mer’ pár nap múlva jött egy utánfutós kicsi mikrobusszal, felpakoltam rá az összes motyónkat, az uramat is beültettük, szegényt le kellett kötözni, mer’ nem lehetett neki megmagyarázni, hogy mi van, hiába mondtam, megyünk haza, Erdélybe, ő már nem fogta fel, irtózott az autótól, őrjöngött, tán attól tartott, most még a karját is levágják, úgyhogy nem volt könnyű eljutni vele a határig, pedig kapott előtte valami nyugtatókat, de a határnál szerencsére megint csak ez az alapítványos nő szállt ki és intézkedett, beszélt a magyar és a román határőrökkel, valahogy minden el volt intézve, simán átjöttünk a határon és mentünk haza édesanyámhoz, furcsa volt, mer’ huszonegy éve nem jártam a falunkban és tizennyolc éve Romániában se, csak meresztettem a szememet, hogy minden hogy megváltozott, a kurva életbe!, ki gondolta volna, amikor nekivágtunk az új életnek, hogy itt bármi megváltozhat még, de persze otthon nem örültek nekünk, amikor a kis motyónkkal, a lábatlan urammal, pénz, nyugdíj és minden nélkül megérkeztünk, viszont ilyenkor hová menjen az ember, csak haza mehet, ha már semmi nem sikerült ebben a kurva életben, és édesanyámra nem is mondhatok semmit, mer’ ő erősen örvendett, amikor meglátott, csak hát, ugye, Julisunk, a nővérem húzta az orrát, mer’ már nagyon számított az örökségemre, és mikor édesanyám áthívatta őket az urával, huszonegy év után úgy köszönt oda nekem, mintha tíz perce váltunk volna el, csak úgy foghegyről, na, mi van?, azt mondja, hazakerültél?, talán nem érezted jól magadat Magyarországon?, látom, szép karriert futott be ez a derék urad is ottan, az anyaországban, így, ilyen pökhendien, de nem törődtem vele, örvendtem, hogy otthon vagyunk, azt se bántam, ha szidnak, és akkor az unokatestvérem, aki a pénzt küldte, mondta, hogy segít mindent elintézni, új személyit csináltatni és az uramat intézetbe tenni, jaj, azt nem akartam, sehogy se akartam, de olyan állapotban volt, úgy őrjöngött, hogy édesanyámat se kínozhattam vele, mer’ én, ugye, már megszoktam, engem nem idegesített, ha összevissza hangoskodott, de édesanyámék azt se akarták, hogy hozzá menjek, és ha hagyom, hogy megbolondulva ott ordibáljon, az olyan lett volna, mintha bosszúból tartanám ayámmal egy fedél alatt, úgyhogy végül beadtam az intézetbe, ott látogattam, de már egyáltalán nem ismert meg, fogalma se volt, ki vagyok, de valahogy megnyugodtam, mer’ szépen, ügyesen ellátták, nem bántak vele rosszul, kicsit megkönnyebbülhettem, egyszer a fiam is hazajött, kicsit együtt volt a család, ez mondjuk jó volt, ezzel pótoltuk azt a sok-sok mindent, ami az életünk jó részéből kimaradt, örvendtem, hogy az uram jó helyen van, és mivel se kereset, se nyugdíj, se semmi, gondoltam, elmegyek dolgozni Németországba, ha már van új román útlevelem és személyim, mer’ szóltak, hogy egy öregasszony mellé odakint gondozót keresnek, na, gondoltam, gondozásban én aztán otthon vagyok, az megy nekem, mint a karikacsapás, úgyhogy bár egy szót se tudtam németül, pedig mondták, hogy a nyelvtudás előny, én biza’ nyelvtudás nélkül is nekivágtam, mer’ Julisunk, a nővérem mindjárt elkezdte, hogy túl sokan vagyunk hárman anyám nyugdíjára, nem gondolom, mer’ ha intézetben van is az uram, azért oda is csak hordani kell ezt-azt, úgyhogy akkor szépen felültem a frankfurti buszra és elmentem ahhoz a német családhoz, amelyiket ajánlották, pedig egy árva szót se tudtam németül, és nem bántam meg, mer’ én soha a büdös életben olyan boldog nem voltam, mint az alatt az idő alatt, amíg Németországban ezt a drága, aranyos öregasszonyt ápoltam, nézd meg, elhoztam a fényképeket, látod, milyen szép öregasszony, ez úgy szeretett engem, mint a saját gyermekeit, de azok is, tényleg, mintha a testvérük volnék, pedig nem tudtam értekezni velük, soha meg nem sértettek, keresztül se léptek előttem, úgy tiszteltek, az öregasszonynak rengeteg betegsége volt, minden héten vitték dialízisre, jöttek hozzá a nővérek, fürösztötték, nekem csak éppen mellette kellett lenni, ha kért valamit, odaadni, zenét hallgatni vele, mer’ azt imádta, ülni mellette a gyönyörű lakásban vagy a kertben, hallgatni a zenét, és énekelni, igen, magyarul, nem érdekelte, csak énekeljek, de közben én egy kicsi román–német szótárból minden bútor, konyhafelszerelés, étel és ilyesmi nevét bevágtam németül, hogy ne csak mutogassak, ha már ő olyan kedvesen kér valamit, és ahogy tudtam, mondtam a néninek, tanítson, mer’ én miatta még németül is hajlandó vagyok megtanulni, olyan boldog voltam, de egy hétre rá, hogy megérkeztem Frankfurt mellé, abba a szép faluba, egy gyönyörű nagy házba, telefonáltak, hogy meghalt az uram, jaj Istenem, mit csináljak, sírtam, mint a záporeső, hetente csak kétszer van busz Frankfurtból, oda se értem volna a temetésre, és honnan vegyem az útiköltséget?, meg ezt a jó helyemet se akartam elveszíteni, úgyhogy hiába húztuk le együtt Magyarországon azt a kemény tizennyolc évet, az uramat sajnos otthon nélkülem temették el, de legalább a sírkövére valót kikeresem, vigasztaltam magam, amíg hallgattuk a zenét az öregasszonnyal, de persze, amilyen peches vagyok, ez a boldogság se tartott hat hónapnál tovább, mer’ egyszer, éppen most három hónapja, miután visszahozták a dialízisről, az öregasszony valahogy olyan kedvetlen lett, nem kérte se a teát, se a kekszet, még a zene se érdekelte, az se, ha énekeltem, pedig még a székely himnuszt is elénekeltem neki, de nem tudta, mi az, mondta, inkább fektessem le, takarjam be, és üljek oda, öleljem át, és láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, mer’ az egyik fele forró volt, mint a tűz, a másik tiszta hideg, simogattam, dörzsölgettem, ölelgettem, láttam, hogy nagy baj van, mondtam neki, ne haljon meg, hallja!, nehogy meghaljon itt nekem!, mihez kezdek maga nélkül?, jaj, nehogy meghaljon, hallja!, pont most, amikor már olyan jól kialakult minden, de hiába könyörögtem és hiába imádkoztam, meghalt a karomban, és evvel az én boldogságomnak is befellegzett, a temetés után megint hazajöttem, de a fia, aki nagyon megszeretett és elégedett volt velem, azt mondta, hamarosan értesít, mer’ az egyik barátja anyjának szintén gondozóra van szüksége, úgyhogy most már megint készülődöm Németországba, jó ott, mit mondjak, emberszámba vesznek, úgyhogy nem vesztegetem itt az időt, két hét múlva megyek… aztán, hogy egyáltalán visszajövök-e még, azt nem tudhatom…

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Székely Ferenc
Ideje: 2018-04-11, 09:18

Koszta Gabriella, ha nem lett volna színművésznő, akkor író lett volna… A legjobbak közül való!

Szólj hozzá!