Sorra mennek el a kortárs olasz irodalom nagyjai. A Nobel-díjra jelölt Antonio Tabucchi 2012-es halála után az idén nyáron ismét nagy veszteség érte az olasz és az európai irodalmat: július 26-án súlyos betegségben elhunyt Sebastiano Vassalli (1943–2015). A magyar olvasó Vassalli írásművészetét sajnos csak egyetlen — igaz, főművének számító — regénye, a La chimera alapján ismerheti, amely 2002-ben Szénási Ferenc míves fordításában A látomás címmel jelent meg nálunk. A regény 1990-ben elnyerte a Strega-díjat, azóta számos kiadást megért, és sok nyelvre lefordították, sőt élő klasszikussá, iskolai tananyaggá vált, melyet — kivételesen — szívesen olvasnak a diákok: a XIX. századi első olasz romantikus történelmi regény, Manzoni Jegyesekje mellett A látomás az olasz középiskolások legkedveltebb olvasmánya. A regényt keretbe foglaló, A semmi című fejezet első mondatai a Vassallit kedvelő olvasók fülében cseng, nem véletlen hát, hogy a búcsú szép gesztusaként ezt a művét olvasták fel egymást váltó önkéntesek az író hamvai mellett: „E ház ablakaiból a semmire látni. Főképp télen: a hegyek eltűnnek, az autópálya volt-nincs, szem elől vész minden. Nyári reggeleken és őszi estéken viszont párálló síkság ez a semmi; ködéből itt-ott fák bukkannak elő, meg egy autópálya, amely két másik úton is átível, a távoli felüljárón parányi gépkocsik nyüzsögnek, akkorka teherautók, mint a játékbolti kirakatok modelljei. Nagy ritkán, talán hússzor-harmincszor évente az is előfordul, hogy a semmiből élesen kirajzolódik és színpompás képeslap lesz a táj, leginkább tavasszal szokott ez megtörténni, amikor az égbolt és tükörmása, a rizsföldek tengere egyformán kék, az autópálya szinte karnyújtásnyira fut előttünk, s az Alpok hófödte láncai puszta látványukkal kitágítják a tüdőnket. Ilyenkor kiszélesedik a látóhatár, ötven-száz-százötven kilométerre is ellátni; városok, falvak, hegyoldalakra kúszó ültetvények tárulnak elénk, folyók kígyóznak le a havasokból, utak kanyarognak a messzeségben, láthatatlan autók fénye villan; életek, események, sorsok, álmok keresztútja tűnik föl előttünk: egy országrésznyi színpad, melyen az itteni emberek kis és nagy történetei játszódnak szüntelen.” A regény az 1600-as évek elején játszódik, egy fiatal lány, a zardinói Antonia története, akit boszorkányságért fognak perbe és ítélnek máglyahalálra. A négyszáz évvel ezelőtti igaz történetben a mai kor emberének szégyeneivel, kegyetlenségével, korruptságával szembesül az olvasó. Vassalli regényeinek helyszínét és szereplőit abból a vidékből, abból a tájból meríti, ahol élete legnagyobb részében ő maga is élt: az Alpok lábainál, ez a ködpárában úszó, rizsföldek övezte piemonti táj, Novara környéke. Az embernek az az érzése, mintha Vassalli nem is tenne mást, mint amit A látomás nyitó fejezetében leír: kinéz az ablakon, és képzelete máris elméjébe vetíti az ablakon túli tájban élő emberek évszázadokra visszanyúló történetét.
Vassalli írói pályája a ’60-as, ’70-es években, a neoavantgárd szellemében indult, először folyóiratalapítóként és festő-illusztrátorként működött, majd a ’80-as években kísérletező prózával folytatta. A ’80-as évek pamfletjeivel aztán eltávolodott az experimentalista kezdetektől, új utat keresett, a tiszta irodalom útját, és ebben emblematikusnak bizonyult számára a XX. százd elején élt „őrült” költő, Dino Campana alakja, akit Vassalli szellemi atyjaként emleget, és aki első igazi, a történetmondáson alapuló regényének, a Notte della cometa (Az üstökös éjszakája, 1984) hőse lett. A látomás sikere után sorra következtek a regények, melyek szinte kronologikusan követik végig Itália történelmét: a XVIII. században játszódik a Marco e Mattio (Marco és Mattio) a sors által megalázottak és megnyomorítottak története; az 1993-as, a szicíliai maffiát témájául választó Il Cigno (A hattyú) a XIX. század végén és a XX. század elején; a Cuore di pietra (Kőszív, 1996) pedig az egységes Olaszország megszületésének eposza, amely egy nagy novarai ház, a Casa Bossi és lakóinak történetén keresztül tárul az olvasó elé. Vassalli nem hagyta el Novara környkét, ez a táj elegendő múltban és jelenben megélt életanyagot jelentett számára, a Cuore di pietra is annak a háznak a története, amelyben ő maga is lakott másfél évtizeden keresztül. Az 1998-ban megjelent La notte del lupo (A farkas éjszakája) főhőse Yoshua, egy minden istenitől és természetfölöttitől megfosztott Jézus, míg a 2003-as Stella avvelenata (Mérgezett csillag) ismét a középkorban játszódik, hőse egy fiatal pap, aki 1441-ben útra kel Párizsba abból a Novara környéki kis faluból, Casale Monferratóból, melyet Vassalli utóbb lakhelyéül választott, mégpedig egy régi, használaton kívüli paplakot alakítva át lakássá, melyben talán regényhőse is élt egykoron. A visszahúzódó, csendes alkotómunkát előnyben részesítő Vassallit egész pályája során foglalkoztatta az „olaszság” kérdése mind nyelvi, mind kultúrantropológiai szempontból, az olaszok „nemzeti karaktere” után kutatott. 1989-ben a neves szótár- és lexikonkiadó, a bolognai Zanichelli jelentette meg Il neoitaliano (Újolasz) című rendhagyó szótárát, amelyben Vassalli az általa gyűjtött szavakon, jellemző szófordulatokon, a média által felkapott kifejezéseken keresztül meséli el saját korát, a ’80-as éveket. A Gli italiani sono gli altri (Az olaszok mások) című kötetében a napilapokban megjelent tárcáit gyűjtötte egybe, a 2007-es L’italiano (Az olasz) című kötet tizenkét történetet, afféle exemplumot tartalmaz az olaszok gyarlóságairól, kicsinyességükről.
Utolsó regénye, a Terre selvagge (Vad vidék, 2014) ismét a régmúlt történelmi eseményhez nyúlik vissza: a Róma alapítása utáni 652. eszetndőben járunk, vagyis Kr. e. 101-ben, amikor két nép, két civilizáció vívott meg egymással a Novara és Vercelli közötti csatamezőn: a protogermán kimberek Róma lerohanására készültek, ám a köztársaság kori Róma egyik legsikeresebb hadvezére, Caius Marius serege döntő csapást mért a Délnyugat-Európában kalandozó hódítókra, az ütközet után száznegyvenezer kimber harcos holtteste hevert a vercelli mezőn, ezzel gyakorlatilag egy egész nép semmisült meg. Vassalli témaválasztásában ezúttal is az az érdekes, hogy egy szinte teljesen feledésbe merült, ugyanakkor döntő történemi momentumot állít elénk: a homályból a fényre hoz valamit és azzal, hogy ismét elbeszéli, halhatatlanná teszi. Nem egyszerűen Caius Marius győzelmét meséli el újra, bár a könyv lapjain folytonosan szembesíti önmagát és az olvasót Plutarkhosz, Tacitus, Livius és más ókori történetírók nézőpontjaival, hanem A csata története az ókoriak szerint című fejezet mellé odailleszti annak tükörpárját A csata története miszerintünk címmel. Ez utóbbiban — és az egész regényben — mindaz benne van, mindaz a semmi, aminek nem maradt nyoma máshol, a kimberek éneke, ami volt, de mára elveszett, a sólymok röpte, a katonai tábort megvilágító éjszakai hold, a virágok illata és a holttestekkel borított csatamező szaga — mindaz, amit csak az írói képzelet képes megragadni. Vassalli különféle írásaiban többször is hivatkozik Homéroszra — e könyv lapjain is —, és azt mondja, hogy miképpen Homérosz, ő is inkább a múltat szereti elbeszélni, olyan eseményt, amelytől akár civilizációs szakadék választ el, mert a jelenről mesélni veszélyes dolog volt Homérosz korában is, és talán az ma is, és különben is, „az emberek, akárhogyan is, de mindig ugyanúgy cselekszenek”, és mert ahhoz, hogy előre nézzünk, „előbb hátra kell fordulni”. Ez a gondolat fogalmazódik meg a Terre selvagge utolsó soraiban, a Búcsú — Holnap című zárófejezetben, mintegy üzenetként a mai Európa számára: „Most, hogy minden csatáját megvívták; minden termékeny földjét felosztották és megművelték és az Alpoktól délre minden erdejét felégették, hogy szenet csináljanak belőle, Európa ismét a világ középpontja lehet, ha sikerül összehangolnia azt a sok lelket, akik lakják, miképpen egy zenekar hangszereit is össze kell hangolni ahhoz, hogy mindannyian egyazon zenét játsszanak. A jövő zenéjét.”
Sebastiano Vassallit idén májusban az olasz Pen Club Nobel-díjra jelölte, szeptember 12-én Velencében ő kapja az életművéért már korábban neki ítélt Campiello-díjat. Utolsó elkészült regénye, a Nápolyról szóló Io, Partenope (Én, Partenope) 2015 őszén jelenik meg a Rizzoli Kiadónál.