friss műút

-ról, -ről

Visy Beatrix

Visy Beatrix

(1974) Irodalomtörténész (PhD), kritikus. Fő kutatási területe a Nyugat korának lírája, Babits Mihály esszéi és irodalomtörténete, továbbá a fénykép narratív esztétikája a 20. századi magyar prózában. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Visy Beatrix: Próbababák találkozása tilos
(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, 2015)
2015. augusztus 21.

Nincs könnyű dolga a novellistának, aki első kötetében olyan magas színvonalon tudott megszólalni, amelyre boldogan emelte poharát az irodalmi élet, s aki ezt a remek indulást egy második kötettel is meg tudta fejelni. Nincs könnyű dolga, mert ezek után milyen dobás lehet a harmadik gyűjtemény, mit várjunk tőle? Tartsa, vagy még inkább: emelje a tétet? Lehet ez követelmény? Vagy csináljon mindenáron valami újat, valami mást, mint a korábbi műveiben, noha hangja, prózavilága kiérlelt, megtalált, s talán esze ágában sincs éppen pálfordulni? Vagy hagyjuk a novellistát békén a maga szövegvilágában, és ismerjük fel, hogy mindezek befogadói (sőt kritikusi) szempontok, elvárások inkább, s vajon jogos-e bármilyen szerzői fejlődéselv követelményével, elvárásával fordulni a megjelenő művek felé. Ugyanakkor a befogadó mégiscsak összehasonlít, méricskél, önkéntelenül is, keresi az újat, a mást, az elmozdulásokat a korábbi művekhez képest.

Furcsa módon ezek a kérdések kavarogtak bennem Szvoren Edina türelmetlenül várt harmadik kötetének, Az ország legjobb hóhérának első kézbevételétől kezdve. Olyannyira, hogy első körben sokkal inkább ez foglalkoztatott, mint maguk a szövegek, novellák, melyek egymás után, szinte észrevétlenül csúsztak le a torkomon. Kellett némi idő, hogy a dolgok — az elvárások, az irodalmi élet működését érintő kérdések, a kötet és a szövegek — helyükre találjanak, összerendeződjenek.

Szvoren Edina két első kötetével bizonyította, legfőképp a maga számára, hogy vérbeli novellista. Újabb művei gyűjteményéből érzékelhető, hogy ez a kategória most már írói személyiségének interiorizált része, s ez valahogy felszabadítóan hat(ott) írásaira is. Mert bizonyos értelemben magabiztos lazaságra utalhat, hogy az utóbbi évek tematikájában, közegében szerteágazó, kötetnyi mennyiségű anyagát nem összerendezett ciklusokban, tematikus, motivikus vagy egyéb jegyek mentén precízen összeszerkesztett elrendezésben adja közre, hanem — látszólag — kötetlen szertelenséggel, szabadesésben. Nem akarja mindenáron összefűzni, egymásra hangolni írásait, hanem hagyja őket külön élni, lélegezni, érvényesülni, olyannyira, hogy a Kinderszenen hat darabja is szétszórva kerül a kötet többi írása közé. Mindezzel nem állítom, hogy koncepció nélküli lenne a könyv anyagának elrendezése, bár nekem, bevallom, nem sikerült tetten érnem nagyobb szövegegységeket átfogó komponálást, elgondolást, így a válogatással és elrendezéssel kapcsolatban maradt némi hiányérzetem. Ám talán nem mellékes és jelentéssel bír, hogy sem a szerző, sem a szerkesztő nem érezte szükségét a sokféle novella Prokrusztész-ágyba helyezésének.

Egy másfajta letisztultságot, görcsöktől való megszabadulást jelez a megszólalásmódok keresetlensége. E kötetben nincsenek már felszólító módú és/vagy egyes szám második személyű, (nehezen azonosítható) más(ok)hoz forduló, illetve egyéb módon „megcsavart”, kitekert elbeszélők és megnyilatkozások, akik és amelyek követése erős figyelmet követeltek a befogadótól, bár szerencsére ezeknek a narrációs kísérleteknek mindig megvolt a maguk funkciója. A motívumszövésben és az ábrázolt témákban is egyszerűsödés, nyitottabbá válás figyelhető meg, visszaszorultak a mitológiai, bibliai, kulturális hagyományt mozgósító rájátszások, áthatások, utalások, s ez nemcsak a motivikus felszínt érintő megfigyelés, hanem — ahogy majd látni fogjuk — összefüggésben áll Szvoren (jelenlegi) világlátásával, felvetett probléma- és gondolatköreivel és ábrázolásmódjával is. A szerző továbbra is a magánéleti szálakat állítja művei előterébe, a családi — szülő–gyerek-, testvéri, házastársi — viszonyok, a barátság és a párkapcsolatok különféle formái jól ismertek korábbról is, ám a hangsúlyok elmozdulása e szűkebb mezsgyén is megfigyelhető. A magánéleti vonulat, egyéni sorsok ábrázolásában újdonságot jelent a gyerekvállalással, gyerek utáni vággyal, szüléssel, szoptatással, meddőséggel kapcsolatos témák gyakorisága, továbbá a nemi identitás, szexuális irányultság alakulásait, fordulatait, kérdéseit megmutató írások, amelyek az aktusokat (megtörténésüket) már nemcsak jelzik, hanem az előző kötetekhez képest nyíltabban, részletesebben ábrázolják. A vágyak, vonzalmak kiéléséhez, beteljesüléséhez azonban ritkán társul (lelki) öröm, intimitás, ilyen kivételként a két Lem-történet olvasható; a boldogságérzet, harmónia (pillanatnyi) lehetőségét vagy ezek kimondását a kapcsolatok körülményei, a szereplők közti kommunikáció természete (torz, hiányos, szótlan) és az elbeszélői reflexiók hiánya iktatja ki.

A novellák tehát az emberi kapcsolatok, viszonyrendszerek változatos, szabálytalan mintázatát rajzolják ki, s az összkép leginkább azt sugallja, hogy csakis egyedi esetek, körülmények, sorsok vannak, az emberek közötti másság, szakadék — még a szülő–gyerek-viszonyban, barátságokban, szerelmekben is — eltüntethetetlen, hogy csakis egyéni — tudatos vagy tudattalan — vágyakból, belső késztetésekből, vonzódásokból, körülményekből formálódó sorsok végtelen variációja az emberi nem, nincsenek, és nem is lehetnek általános(ító) antropológiai jegyek; az egészre — mi az egész? — érvényes emberi, morális, pláne társadalmi, történelmi következtetéseket levonni szinte képtelenség. Mindez az alapállás, alapérzés összefügg az ábrázolásmóddal, illetve abból következik. A történetek elbeszélői ugyanis néhány (négy) kivételtől eltekintve egyes szám első személyben szólalnak meg, ami nemcsak azt az egyszerű következtetést engedi meg, hogy a dolgok kizárólag a szubjektum szemszögéből ragadhatók meg, hanem magával vonja ennek a szubjektív nézőpontnak esetlegességét, esendőségét, természetszerű torzulását is. A kapcsolatokban benne lévő, élő, az — éppen bontakozó vagy már megkövesedett — érzelmi kötődések, az események alakulása által involvált, tehát kiszolgáltatott, esendő, elfogult, felmentő stb. elbeszélők csakis saját nézőponttal és látásmóddal rendelkezhetnek. Szvoren Edina elbeszéléseiben nincsenek felettes elbeszélők, akik távolról, távolságtartással, reflexiókkal tekintenek az eseményekre, még a kevés számú harmadik személyű megszólaló is közeli, fix fókusszal rendelkezik.

Az események, élethelyzetek egyediségét, sajátlagosságát a tulajdonnevek használata, a nem mindennapos személynevek sokasága is kiemeli: Trifánné, Szamogon, Kljucs, Kionkáék, Dánék a maguk furcsaságával, hangalakjukkal hordozzák viselőik sorsát, gyakori többes számú használatuk pedig a családot, Szvoren Edina prózájának szűk horizontját teszik meg mértékegységül. Hasonló benyomást keltenek az idiolektusok, a szereplők többször is kedvelt kifejezésekkel, „szavajárásokkal” rendelkeznek (Limanova tér; És én?; Dánék), amelyeket identitásuk részeként vagy énük felszíni fedezeteként büszkén vagy rossz szokásként egyaránt birtokolhatnak. A gyűjtemény egészére jellemző, hogy a szerző ritka, különös, a dolgok, helyek, emberek jellegzetességét kiemelő szavakkal dolgozik, a nyelv olyan rétegeiben, szókincstárában kutakodik, guberál, melyek nem unalomig koptatottak, elhasználtak, mert a „gyakran használt szavak idővel alkotóelemekre esnek szét, vagy fokozatosan átalakulnak más, értelmetlen szavakká.”

Az elbeszélő személyén, rögzített nézőpontján kívül az is a fent leírt elgondolást erősíti, hogy Az ország legjobb hóhéra kötetben a korábbiakhoz képest talán még kevesebb az eseményekre, dolgokra adott reflexió, magyarázat, az elvont (morális, létezésre, életre) dolgokra, tartalmakra tett meglátás, kijelentés. S minthogy, ahogy már utaltam rá, a mitológiai, bibliai utalások, párhuzamok is visszaszorultak, a kulturális hagyományok segítségével megképezhető példázatos, parabolisztikus, metaforikus, intertextuális jelentésképző nyílások is szűkültek. A szereplők, s ez felettébb nyomasztó, magukra maradnak életükkel, sorsukkal. Minden egyes (le)zárt történet azt állítja elénk, hogy nincsenek megosztható világok, átélhető, átvállalható életutak, kapcsolatok, az énelbeszélők nemcsak a világ befogásának, megélésének megoszthatatlan szubjektivitását érzékeltetik, hanem a saját magunktól való távolságot is, a másik, a mások — megfigyelésre, rácsodálkozásra, megérteni vágyásra ugyan mindig alkalmas — eltérését, az Én és Te, az Én és Ő közti különbséget.

A fentiek alapján Szvoren Edina prózája egyfajta fenomenológiai alapállással jellemezhető leginkább. Nem csak azért, mert írásainak megszólalásmódja szerint nincs megismeréstől, de főképp megismerő személytől, intenciótól független objektum, és mert minden megfigyelt külső dolog ebből a belsőből, tudatból indul és oda is érkezik vissza, ezért minden közvetlen tapasztalatot meghaladó ítélet megkérdőjelezhető. E belátásból következően a szerző számára marad a megfigyelés, a többoldalú leírás, a descriptio, a helyzetek, viszonyok rögzítése, körüljárása. Ám a fenomenológiai csapdát — legalábbis az ábrázolás területén — nem lehet elkerülni, hiszen nincs ártatlan reprezentáció, minden választott nézőpont, távolság, fókusz, szerkezet és egymás mellé helyezett mondat már önmagában is valamiként értés, értelmezés, állásfoglalás. Ha másról nem is, a dolgok és megmutathatóságuk, az ábrázolt dolog és ábrázoló nyelv lehetőségeiről, képességeiről, lehetséges kifejezőerejéről.

Így az eddigi recepció és szerzői nyilatkozatok által több alkalommal is szűk metszetűként jellemzett prózavilág eredményezi az írások fullasztó közegét, a megjelenített sorsok bezártságát, kilátástalanságát, végnélküliségét, a szereplőkre záruló magányos vagy szinte magányos „speciális” világokat. A halszemoptika ijesztő közelségének és abszurd görbületének prózája ez. A már elég jól ismert, a közelnézetből adódó irgalmatlanul pontos, semmit nem szépítő, időnként mikroszkopikusan taszító látvány és látlelet mellett az idő és a tér szűkre fogása is hozzájárul ennek a boldogságot, de főként inkább örömöt, felszabadultságot nélkülöző létszemlélethez. A Nincs, és ne is legyen nagyobb ívű, életutak egészét, gyerekkori emlékeket retrospektív módon ábrázoló elbeszéléseinek hosszabb időbeli ki/ráfutását most ritkábban tapasztalhatjuk (Limanova tér; Anyánk teleszkópos élete; Megszégyenítő vonása az emlékezetnek…; Az ország legjobb hóhéra). Ezekben az idő nyitottsága, életeket, eseményeket szervező, sodró folyama megadja az egymásra következő elemek ok-okozatiságának illúzióját, az időben felsorakozó történések, események kvázi magyarázatokkal szolgálnak a dolgok, állapotok, jellemek, motivációk végkifejletére. Jelen kötet írásainak többsége azonban egy-egy, időben szűkre szabott jelenetbe — átmeneti (behatárolható) időintervallumba, néhány napba, napszakba — rendezi anyagát, de sok esetben az idő jelöletlenségével, múlásának háttérbe szorításával „időtleníti” témáját. Ez utóbbi benyomás azáltal is erősödik, hogy a történetek többségében nem jelenik meg konkrét társadalmi, történelmi közeg, korszak (kivételek persze e szempontból is vannak: Miért nyerítenek a gyerekek; Limanova tér). A szerző hosszabb folyamatoktól, nagyobb összefüggésektől megfosztott csupasz sorsokat, eseteket tesz elénk, mint vágódeszkára a húst.

A történelmi, társadalmi háttér és idő kiiktatásával a különféle helyszínekre, funkcionális épületekbe, épített terekbe mint bevilágított porondokra kitett szereplők jóval szorosabb viszonyban állnak a térrel, mint az idővel.  Ezért is annyira fojtogatóak a térbeli korlát(ozás)ok. A lakásokba, szobákba helyezett alakok beszűkült világát emelik ki a nyílászárók és falak gyakori ott-léte, használata; az ajtók, kapuk, ablakok (az ablakból való kinézés), erkélyek a kint és a bent elválasztottságát, sokszor elzártságát, a falak az én és a külvilág különvalóságát, eltérőségét, a hideg falakon való hallgatózás visszatérő motívuma pedig a vágyaktól, hiányoktól szenvedő emberek helyzetét mutatja meg. Különösen nyomasztó a mesterséges, elidegenedett, mégis munkahelyként, élettérként használt helyek sokasága, időnként már-már a bodori körzetek világát felidézve, amelyek az embertelen, közönyös, részvéttelen világ térbeli vetületei, felszíni kitüremkedései, ilyenek a bányaterület tárnái, a fúrótorony úszó erődje, a pincében működő szabóműhely, a raktárhelyiségek, vagy az átmeneti és nem-helyek, mint a kórház vagy a presszó. Ezeknek mesterséges, életidegen bizarrságát, zárt rendszerszerűségét a leírásukhoz, megjelenítésükhöz használt (szak)kifejezések, eszközök, eljárások, munkafázisok megnevezései tovább erősítik. Bizonyos helyszínek épp e pontos megjelenítés, a közeg abszurditását, embertelenségét kiemelő vonások által válnak nagyon is valóságossá, mint a szabóműhely vagy a Høy Trane-fúrótorony, mások pedig utópikus, disztópikus világot villantanak fel, például a tárnaszentelés vagy a bonszájgyerekek történetei. A kötet címét adó zárónovella alapötlete (halálbüntetés) is olyan képtelenségnek tűnhetett (első közlés: Élet és Irodalom, 2014. november 21.), amely utólag, a kötet megjelenésekor, jelen politikai helyzetben, Szvoren Edina orwell-orákulum érzékét is megcsillantja.

A leszűkített/leszűkült tereknek, az emberi sorsok présének csúcsra járatása az Anyánk teleszkópos életének, a bonszájgyerekeknek mint visszametszett tamagocsi-boldogságnak elemeiben, de legerőteljesebben talán A. úr és A. kisasszony ágyneműtartóba préselt próbababás helyzetében történik. A szem nélküli, barna foltjai miatt állását, s így funkcióját vesztett próbababa és a társ nélküli elbeszélő lány egymás alakmásai, a szülőknek (itt: apának), külvilágnak kiszolgáltatott, ágyneműtartóba vagy próbafülkébe kényszerített bábuk az embertelen, elevennek alig nevezhető sors duplikátumai.

Talán ezekből a szoros kivágatokból, préselt helyzetekből, rokoníthatatlan történetekből úgy tűnik, mintha nem lennének konklúziók, embertani következtetések, Szvoren írásművészete mintha nem irányulna eidetikus redukcióra, ahogy a husserli módszer „követelné”, megmarad a véletlenszerű, egyszeri, esetleges jelenségek megmutatásánál, s úgy tűnik, nem kíván, legalábbis nem a redukció módszerével, az eidoszhoz, a lényegihez lépni, s írásai természetesen meg is kérdőjelezik ennek létezését, lehetőségét. Ezért, ha már belebonyolódtunk, Szvoren Edina prózája közelebb áll Merleau-Ponty tapasztalatfelfogásához, amely a világ mindennapi tapasztalását mint alapot meghagyja a maga sokféleségében, áttekinthetetlenségében, de ezeket képes kontextusban, összefüggésben, egy nagyobb egység részeként szemlélni. Ezért (mégis) lehet az a benyomásunk a kötet számos darabjával kapcsolatban, hogy egyszeriségük, egyediségük, furcsaságuk ellenére is érthetők kvázi metaforikusan, parabolisztikusan, hogy mégis valami tipikusan emberit ábrázolnak. Az a megismerésmód, melyet a novellák közvetítenek, racionális és szenzuális tapasztalás szétválaszthatatlan együttesét hordozza, a test adottságai, jelenléte, érzékelése nem függetleníthető sem a lélektől, sem az értelemtől, így a világ dolgaitól sem, de főként a másik személytől nem. Így a Másik mássága, ahogy erről már korábban is szó esett, egyúttal az (én)elbeszélő (ön)idegensége is mindig. A novellákban a megfigyelőnek, elbeszélőnek és a dolgoknak, jelenségeknek ez a szétválaszthatatlansága ugyanis nem problémamentes, harmonikus összesimulást jelent általában, hanem függő és ellentmondásos kötődéseket, megmagyarázhatatlan vágyakat, kioldhatatlan érzelmi és testi hurkokat. A tárgyi világ, a külső események, a más, a másik nem pusztán megfigyelendő, az elbeszélőtől külön létező és funkcionáló valami, hanem már az észlelés első pillanataitól involválódunk, így az életterek minősége, a boldogtalan, rossz, élhetetlen kapcsolatok, a családi, szülői minták rendre és erőteljesen visszahatnak, bevonják a történetek alanyait (és az olvasót is), végérvényesen elválaszthatatlanok tőlük, tőlünk.

Az emberek közti alapvető különbségből valamint az interperszonális viszonyok sokféle alá- és fölérendeltségéből táplálkoznak azok a megnyomorító, a testet és a lelket beteggé, torzzá formáló mechanizmusok, attitűdök, jellemvonások, amelyek elsősorban a szülő–gyerek- és házastársi kapcsolatokat jellemzik ezekben a szövegekben. A cérnavékony Trifánné üvegcserepekkel vagdalja kezeit, hogy boldogtalan élete napi „véráldozatát” meghozza, Decsit végül gyilkossá teszi szülei embertelen válása és a gyerekkel szemben felállított szülői követelmények, de akad itt keserűségében hajléktalanná váló anya, szülői játszmák következtében bekötött szemmel utaztatott kölyök, bulimiás kamasz, drótos hajfonatokba abroncsolt „hétfői lány” és apja „felügyeletének” köszönhetően barna foltokat „halálig” növesztő egyedülálló nő is.

A tapasztalás által megismerhető világ torz, bizarr formái szoros összefüggésben állnak a szereplők kognitív képességeivel, mely összességében az érzékszervek deficitjével jellemezhető. A történetekben számos hallássérült, néma, dadogós vagy vak személlyel találkozunk, akiknek észlelés- és érzékelésmódja hiányos, töredékes, vagy speciális, helyettesítő csatornákon zajlik. Az érzékszervek fogyatékossága a világ és mások értésének torzulásaira, képtelenségére és az ember kiszolgáltatottságára mutat rá, például Kionkáék történetében, akik vak fiukat manipulálják gyermekének anyjával kapcsolatban. Vagy ennél is erőteljesebb a tizennégy éves kamasz története, akinek kikapcsolt hallókészülékkel, bekötött szemmel kell utaznia külföldön élő apjához, elveszítve ezáltal szinte minden fontos érzékterületet és tájékozódási képességet, így nem csoda, ha felcseréli a postaláda számjegyeit, ahová létezése egyedüli bizonyítékának, személyigazolványának érkeznie kell, hogy egyáltalán legyen esélye visszatérni saját országába, világába. Az érzékelés, észlelés mesterséges korlátozása, a felnőtté, emberré válás megakadályozása történik a bonszájgyerekek ironikus víziójában: „Ha majd teherbe esik a zászlókészítőtől, ő is olyan babát szeretne, aki nem csúnyul meg, nem tanul meg beszélni, és mindörökké szeretetre méltó marad. […] A bonszájgyerekek nem érthetik a felnőttek beszédét, csak a simogatást, a kiabálást meg az anyatejet.”

A világ észleléséhez, értéséhez, a külső és a belső — prioritásbeli — összefüggéseihez kapcsolódik képzelet és valóság viszonyának visszatérő tematizálása, amely, úgy tűnik, jelenleg erősen foglalkoztatja a szerzőt. A képzelet egyrészt mentális védelem az egyén számára a külvilág esetlegességével, ijesztő kiszámíthatatlanságával szemben. A képzelet nem az élet eltervezése, a vágyak kibontása és kiszínezése, és még csak nem is menekülés a valóságból, hanem az élet előszobája, felkészülés a rosszra, a véletlenre. A Trifánné, kedves ezt a gondolatot járja körül, a munkaadójának és családjának kiszolgáltatott asszonynak a képzelet a túléléshez szükséges mindennapi előgyakorlat: „A képzelet arra való, hogy a meglepetésektől védjen. Ha elképzelem, hogy távollétemben a vízipálma kifordulhat a földből, vagy a felső szomszéd kádja alatt beszakadhat a födém, erősebb leszek, amikor a nappaliban meglátom az anyámat vagy az élettársamat.” Valóság és képzelet kettősének másik visszatérő gondolata a képzelet mint belső képalkotó képesség, amely lehetővé teszi, hogy a világ dolgait felismerjük és az elemeket a valóság részeként értsük, elhelyezzük. A Járni lehet a tetején és az Ida néni hegedűszín haja történeteiben időnként elejtett reflexiók a képzelőerő megelőzöttségének gondolatát vetik fel: a valóság elemei nem azonosíthatók, értelmezhetők az előzetes belső képi tartalmak, „előképek” nélkül, sőt belső képeink erőteljesen meghatározzák, hogy milyennek látjuk a külvilágot. (S ezzel vissza is értünk fenomenológiai gondolatkörünkhöz.) A kettő — valóság és képzelet — együttes, elválaszthatatlan, oda-vissza ható működése a tapasztalás és megértés folyamatainak függvénye: „Tudom, semmi nincs a valóságban, amit ne kellene elképzelni ahhoz, hogy lássam, a fizikakönyvek pedig erősebben igénybe veszik a képzelőerőmet, mint a tündérmesék.”

Mindezt, áttételesen ugyan, a hazugság motívumával is több helyen összekapcsolja a szerző: a Kafarnaumi csoda a hazugság ívére épül, s a külvilág a vágyak, érzések szerint formálható, formálódik („A valóságot a bűntudatához kellett igazítani”), akár még a boldogság illúziója is megteremthető ilyen módon. Hasonló gondolatot közvetít a kötet zárlata, Az ország legjobb hóhéra is, amely talán a könyv legelvontabb, leggondolatibb írása, nem véletlenül lett a kötet címe, sok szempontból reflektál a novellákban ábrázolt világ(ok)ra, feltett kérdésekre, egyfajta összegzésként is felfogható. A valóság meghamisítása ebben az esetben a fénykép, a gyermektelen pár a szomszéd csecsemővel, a „plébánosfiókával” készít „családi” fotót, vágyuk hamis illúzióját rögzítik ilyen módon. E vágyott életképnek kisszerű hazugsága a „kiteljesedett életű”, „bámulatos emberismerő” és segítőkész hóhér mintaszerű életére rímel, aki a jövő nemzedékének (ördögfióka) atyjaként morálisan fedhetetlen, a jó és rossz értékeket magabiztosan kezelő ítélet-végrehajtó. A „szép új világ” utópisztikusra hangolt illúzióját ez esetben az irónia forgatja ki. A novella a bornírt szólamoknak, ájtatos morálnak, a halálbüntetés jogosságának, tehát az ország legjobb hóhérának felülő, kiszolgáltatott kisemberek társadalmi-politikai vízióját rajzolja meg. S ez a vízió lepelként (vagy inkább csillámokkal megszórt zenélő Tejútként) borul az egész kötetre, az ország legcsodálatosabb ítélet-végrehajtója árnyékolja be a kötet szereplőinek életét, ott lebeg minden nyomorult sors fölött, olyan emberek fölött, akik e nagy, kiterjesztett, szépnek tetsző árnyat nem is igazán látják vagy értik szűk horizontjukból, ágyneműtartókba préselt világtalan élethelyzetükből. A jövő pedig nem veszélytelen, hisz sorra születnek a „hurkás kis ördögfiókák kerek plébánosarccal”, akik megadhatják nekünk egyéni vágyaink teljesülésének, példaszerűen élt kispolgári életünknek (éves lomtalanítás, családi fénykép, zenélő babajátékok stb.) illúzióját. Mert ha ő, a felettünk álló legjobb hóhér nincs, „akkor semmi nem marad nekünk az ördögfiókánkból, csak ez az életlen, kapkodva elkészített fotó, amin nyakig gomboltam a blúzomat — meg egy határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés.”

Olyannyira remek ez a zárlat, hogy megemeli az egész gyűjtemény szerteágazó anyagát, s bár úgy tűnik, hogy „mi mindannyian egyívásúak vagyunk, ahogy végső helyzetekben a halálraítéltek és a börtönőrök is azok”, ahogy az ítélet-végrehajtó tanítása hangzik, mindeközben inkább, valójában — tüdő, nemi szerv, arc és méltóság nélküli — próbababák vagyunk a kirakatban, ránk kényszerített öltözékekben, akiknek csak egy „foltos” élete van.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!