Emlékszem, emlékszem, nem tudom, minek
— kicsavarodik a Szép Ernő-idézet
Mostanában gyakran veszem az irányt cikázásaim közben az Epreskert felé — bár már bő évtizede Pesten élek, csak az utóbbi egy évben kezdtem el újra arra is sétafikálni, holott volt, hogy a Kmety utca elején laktunk, tehát adott lett volna a lehetőség — igaz, talán túl kézenfekvő is. Mindenesetre itt a helyzet, emlékezni a nagyjából napra pontosan húsz évvel ezelőttiekre, amikor érettségi után, kis hülye, a Képzőre jelentkeztem, intermédia szakra, akkoriban még nem volt előrosta, minden jelentkezőt behívtak az egyhetes első szakaszra, a helyszín pedig esetemben az Epreskert volt.
Az öt napra két feladatot adtak az „alkalmassági vizsgabeszélgetés”, a hozott művek bemutatása mellett; összesen három munkát adtam le, melyeket soha nem kaptam vissza, most már csak annyi baj legyen, holott… A festő szakra felvételiző barátaim (Halmai László, Kerekes Csaba, Laczkó László, Sütő Róbert — valamennyien Miskolcról és Ongáról) az Andrássy úti épületben dolgoztak, s minden nap, ahogy végeztünk, ott találkoztunk, ahová az utolsó napon, már az eredményt várva, egyikük egy többször lezárt nyilat rajzolt — ahogy én ugyanazt, ugyanazon lépcső elé, a járdára, krétával idén februárban, megtoldva egy mondattal.
Persze e délutánokon jellemzően a Hunyadi tér keleti sarkán akkor még működött kifőzdébe mentünk, hol olcsó volt a kisfröccs, a már akkor legendás házipálinka („a sarokra jártam rémes törkölyökre” — írta 2010-ben Tandori egy magánlevélben, amikor jeleztem neki, átköltöztünk a Hunyadi térre, és tudtam, ugyanarra gondolunk), de még szaftos kenyeret is lehetett kapni (bár a hét végére a konyhás néni majdnem megelégelte eme felette egyhangú fogyasztási szokásunkat: „fiúk, ehetnének valami rendes ételt is, nem csak a szaftot kellene felzabálni a pörköltről”) — ezek együtt „megcsinálták” a napunkat, mielőtt visszaszivárogtunk volna a Petőfi híd budai hídfőjénél meredő kollégiumba, ahol félig illegálisan húztuk meg magunkat, és ahonnan esténként még rendre kimentünk, legtöbbször a hídon át a Lónyai utcai 6:3 nevű egységbe.
Visszatérve az Epreskerthez: adta magát a lehetőség, és erőst rá is kívántam, faragás előtt álló kövekre mászva dézsmáltam meg az eperfák gyümölcsét, a portás figyelmeztetett, az eper levét nem tudom majd lemosni a kezemről, nem mintha érdekelt volna — sőt az egyik beadott képre nem kevés igazán mély kéket festettem fel velük. És persze azt sem tudom elfelejteni, ami ma már alighanem bizonyosan elképzelhetetlen lenne: egyik délelőtt az udvaron ülve Séra Bálinttal és L. Simon Lászlóval beszélgettünk, akiket még három évvel korábban, az Új Bekezdés első tiszadobi táborában ismertem meg, s akik ugyanakkor és ugyanoda felvételiztek — a reggelimet, a két zsemléhez snicerrel karikázott nyers lecsókolbászt végül együtt fogyasztottuk el.
Sok minden történt még e héten, de túl sokat fecsegtem eddig is, ráadásul (súlyosbító körülmény!) meglehetősen sótlanul, nem szaporítanám inkább a szót, a végeredmény amúgy borítékolható volt, az első hét után szélnek eresztettek és soha többé nem jelentkeztem újra, holott én tényleg festő szerettem volna lenni; sok minden másképp alakult volna, nyilván kevesebbet foglalkoznék irodalommal, s talán ez sem lenne eleve rossz. Való igaz, festek most is néha, nem mintha megtaláltam volna valamit, amit korábban hiába kerestem, hanem még mindig őszinte, fesztelen — és nevezzük így: amatőr — lelkesedéssel. És hogy mit érzek most? Semmi különöset. Persze néha üvölteni tudnék, de rendszerint beszorul, mint cirip a tücsökbe. Természetesen szorongok, és bárhol lennék, bármit csinálnék, akkor is csupán azt írhatnám, hogy egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés.
