1.
A lebontott ház, ami saját maga
takarítja el romjait.
Ami úgy tesz rendet, hogy maga
dönti el, mi volt jó és rossz benne,
és mit lehet még felhasználni belőle később.
Nekünk még soha nem volt.
Csak fáradtan hurcolásszuk kilincseinket
egy még meg nem épült ház ajtajaira.
Majd csak akkor nyithatunk be, ha kész lesz
(de még el sem kezdték)
Ha már csak mi maradunk bezárva idekint
és fázunk az otthontalanságtól.
Majd jó lesz oda bemenni
ahol meleg van és van esély elég
gyorsnak lenni. Versenyezni
a meleg vízért, az ágy szebbik feléért
és a hamarabb elalvásért — ott, ahol
csak ketten vagyunk egyedül és ahol
a rések és kihasználatlan terek
azonnal megmutatkoznak.
Ahol majd mindketten építünk
még egy házat – titokban.
És a bőségnek kell hazudnia valamit
óvatosan a hiányról.
2.
Minden reggel azzal az érzéssel ébredsz,
hogy megismételhetetlen,
esténként áthallatszik a lélegzése az ablak üvegén —
így csak darabjaiban ismerheted meg,
megpróbál láthatatlanná válni és elrejtőzni az ölelés elől,
amit mások adnának neki,
csak egyszer akarsz vele találkozni,
de akkor sem tudnád, mire készülj,
s ha készülnél is, rajtakapnának,
pedig már rég tudod, hol lenne,
hol futhatnának össze a szálak,
egy fürdőház teraszán beszélgetnétek,
amelyben két szinten huszonvalahány szoba,
ahol három éve fejezték be a festést,
és ahol majd egy földrengés mégis megrongálja
az épületet — oda kell még érnetek beszélgetni,
hogy termékennyé tegyétek a falakat,
hogy a pusztítás után is elmondhassák majd,
mégis volt értelme felépíteni,
s azt csak ti tudjátok majd utólag,
hogy nem került mindenhova festék,
például a sarkokra — mert ti figyeltek a részletekre is,
mert csak oda tudtatok nézni beszélgetés közben
(menedéket keresve az elkerülhetetlen szavak elől),
ahova az öreg alkoholisták is néznek,
ha a pohár alján
váratlanul
elfogy a gondoskodás.