Március 20-án és 21-én került sor a pécsi Pécs-decentrum Kulturális Egyesület A tradíció mint feladat című programjára. Az esemény egy már sokak által ismert tradícióba illeszkedik: 2010-ben Kultúroltás, 2011-ben Kultúroltás Reloaded címmel találkozhattunk hasonló rendezvényekkel. A programot — amikor szóba került — a legtöbben konferenciának nevezték, holott egy jóval sokoldalúbb rendezvényről van szó, mint amire a „konferencia” szó hallatán gondolunk.
A kétnapos eseményen számos kutatócsoport beszámolója, tudományos műhelybeszélgetés, koncert, felolvasóest és kerekasztal-beszélgetés váltotta egymást nemzetközi résztvevőkkel. Délelőttönként irodalmi hagyományok alakulástörténetéről hallottunk, ezt követte szerdán a fiatal — és lassan egyre kevésbé „amatőr” — költők és írók bemutatkozása, valamint a középiskolások kerekasztal-beszélgetése (a kötelező olvasmányokról, a digitális tábláról vagy éppen a közoktatás jelenlegi reformjáról). Így jutottunk el az irodalomtól a tágabb értelemben vett társadalmi kérdésekhez, az oktatás, életmód, történelem és a történetírás problémái és a szociológia felé: a hit és a vallásgyakorlás, a generációk párbeszéde és a társadalmi nem kérdései kerültek a középpontba.
A tradíció mint feladat legfontosabb sajátosságának az olykor igazán változatos összetételű kerekasztal-beszélgetések tűnnek. Ezek közül külön említést érdemel a „diák-kerekasztal”, mindemellett az is megfigyelhető, hogy a résztvevő szakemberek „előadásai” is kerekasztalszerűek: a megjelentek ugyan elmondják önálló elképzeléseiket, de ezt nem egymástól szigorúan elválasztva teszik, hanem egymásra reagálva, egymás gondolatait továbbszőve, kiegészítve.
Több mint tízen foglaltak helyet az egyiken: akadt ott addiktológus és pszichológus, pszichoterapeuta és irodalmár, szociológus és filozófus. A mintegy másfél órás beszélgetés során a sorsanalízis és a szülői minta követésének kérdéseitől a kábítószer-használók esetében használt ártalomcsökkentő módszereken, a női társadalmi szerepeken, irodalmi példákon és a legszembeötlőbb generációs különbségeken keresztül végül az ellenkultúra és a diákmegmozdulások tematikájához jutottunk. Ezek a rendkívül nagy ugrások az előadók dinamizmusának és a moderátor felkészültségének köszönhetően mégsem tették a beszélgetést felületessé vagy eklektikussá, az egyes megállapítások és megközelítésmódok összefonódtak, egyértelműen egy irányba mutattak.
A struktúrából adódóan az előadó és az előadó, valamint az előadó és a közönség közötti kommunikáció egészen más formájával van dolgunk, mint más tudományos rendezvények esetében: olykor úgy tűnt, mintha a jelen lévő szakemberek már nem a saját előadásukat mondanák, hanem részei lennének egy nagy, másfél órás közös előadásnak, amihez a lehetőségeikhez mérten a legtöbbet szeretnének hozzátenni.
Ugyanakkor a rendezvény nemcsak a különböző tudományterületek képviselői közötti kommunikáció terepén tesz nagy lépéseket, hanem a tudományos ismeretterjesztés területén is. Feltűnő volt, hogy a közönség legnagyobb részét nem az oktatóikra kíváncsi egyetemisták adták (bár utóbbiak is voltak szép számmal), hanem „civilek”. Úgy tűnik, hogy a rendezvény megvalósít valamit, amiben a legtöbb tudományos konferencia nem ért el látványos sikereket: kívülállókat szólít meg, hatékonyan és befogadhatóan kommunikálja azokat a tartalmakat, melyek a tudományos élet legmagasabb szintjein születnek. Ez utóbbi pedig hatalmas eredmény, különösen manapság, amikor a bölcsészettudományok relevanciáját sajnos egyre divatosabb megkérdőjelezni.
