XXVI.
(Aki)
elképzelhető mindez, ha egy szempár bentről
figyel. vagyok, Aki vagyok, és pislog.
vagyok, Aki forró árnyék. vagyok, Aki árnyéka nem ereszt le.
vagyok, Aki a fülben az a két kis tócsa, az egyensúlyé:
könyörtelenül fodrozódnak, ha valami megdől.
vagyok, Aki pókháló a szemöldökön.
az éjszaka tetszhalott szemek feletti boltozat.
vagyok az arcban forgó apró drónok, a szemek,
akik másik arcon csüggnek. vagyok, Aki
a dioptriásra csiszolt üveg mögül figyel.
vagyok, Aki a hajban lerakódó nagyvárosi por. vagyok a hajban
lerakódó rideg masnik. vagyok az örök ismétlés az
érzések környékén, ahogy összehúzódnak és elernyednek
a vonások, lassan.
vagyok, Aki az anyagfáradtság az ujjakban,
mikor a mellkason dobognak szenvtelen.
vagyok, Aki a sötétség a fűszálak tövéig. ahol mindig homály van.
ahol borosta fedi a dolgokat. ahol a szél dagasztja,
amit behálóz. ahol megnyomsz egy gombot és ősszel
kikopik a melírozott pázsit. ahol a szabad akarat nem
lakik. ahol találékony és birtokra vágyik, Aki vagyok.
vagyok, Aki besétál a lombkoronaszintbe.
vagyok, Aki ezt nem engedi át. vagyok, Aki
meztelenre vetkőztet egy fát hirtelen felindulásból
vagyok, Aki. vagyok, Aki harkály a keresztfán.
Aki apró lyukakat fúr. Aki hirtelen lékel.
melyik testnyíláson át távozik az Aki?
és akkor én hol vagyok
XXVI.
a fennsíkon előhívódik egy nyelv a felhők
vonuló árnyékaival. más felhők domború tömbjeiből
eső szitál rá, szinte függőlegesen és hangtalan.
majd köd, ami hömpölyög.
az, aki én, talán lekéste ennek az elejét.
későn érkezett.
az, aki én, nem azt találta, amit keresett
itt. különben is, a széljárás, ki tudja, mit hoz fel.
lehet, hogy most hallgatásával büntet és meghall.
az, aki én, a völgy kelyhén lapul.
ha kivennéd belőle az átmérőjét, összecsukódna,
s elnyelné a föld —
madártávlatból milyen könnyedén keletkeznek a
szavak.
Megjelent a Műút 2015050-es számában