Napokig a frászt hoztuk egymásra mi ketten. Ahogyan felébresztettük egymást. Vagy hogyis. Mindennap sötétben ébredek. Egy ideje nem is háromkor, inkább kettőkor már. Kilopakodok a házból egy bögre tejjel a kezemben, hogy senki ne ébredjen fel rám. Aztán átvágok a sötét udvaron a nyírfa alatt a kis pecómig, amely nagy segítségemre van benne, hogy azzal áltathassam magam, valamit csinálok reggel hatig. Na és ide költözött a pecóm bejárata fölé, a féltető vasvázára az a veréb. Mert fedett helyen, masszív rúdon jobban tudott aludni. Vagy ki tudja mért. Mindenesetre arra riadt napokig, több héten át, hogy elkezdek alatta csörögni a kulccsal a sötét éjszakában. Én meg akkor tértem magamhoz az álomtól még miazmás kábulatból, amikor megrázta magát és nagy szárnyverdeséssel elrepült. Egypár deci tejecskét biztosan kilötyögtettem azokban a napokban itt a küszöb előtt. Mondom, hetekig minden éjjel meg tudtuk lepni egymást. Talán mindketten abban bíztunk végig azalatt, hogy ez volt az utolsó alkalom.
Aztán az egyik éjjel, most áprilisban, még kabátot kellett hordani, elvétette az irányt. Vagy talán akkor találta meg. A lényeg a lényeg, ahogy benyitottam, mielőtt beslisszanhattam volna, egy nagy pukkanással berepült a vállam felett ő is, abban a pillanatban, amikor felkattintottam a villanyt. Mint valami hatalmas, tollas bogár, repült a lámpának neki, aztán a fehérre meszelt plafonra, a sarkokba. Nem tudta, hogyan tovább. Meg én sem. Amikor átjövök, két teásbögrényi kávét puszilok be olyankor kettő-három tájban. De akkor ezen még egyáltalán nem voltam túl.
Itt verdesett a padló és a mennyezett között. Aztán megtalálta a könyvespolc felső sorát, a belső oldalra berepült a könyvek mögé. Amikor kipiszkáltam, átszállt a polc túlsó végére, és ott bújt el ugyanúgy.
Átpörgött a fejemen, hogy most akkor ott lesz. Leülök a laptophoz, s a kétes derengésben időnként majd átrepül felettem. Lassan megértettem, hogy hiába hagyom kitárva az ajtót, nem fog magától elrepülni, legfeljebb bejön majd még valami más is. Például az a sündisznó, amelyik a macskatálak között szokott vidáman csámcsogni akkortájt, amikor átjövök, csak persze nem a kabáthordó hidegben, hanem a nyáron.
Aztán feladta, nincsen semmi nagy történet, és talán öt-tíz percig, ha tartott. Amikor innen is, onnan is kiűztem a polc mögül, végül a fal tövére csak leereszkedett. Én meg megfogtam. Riadtan vert a szíve. Kiengedtem a sötétbe és abban a pillanatban messze szállt.
Nekem is ki kellett fújnom magam. Egyszerűen vannak ilyesmi ébredések, hogy már az első pillanatban valami olyan üt be, amitől, már előre tudod, egész nap nem tudsz majd szabadulni.
Amíg a kávé lefőtt, bebootolt a rendszer. Aztán annak rendje-módja szerint beléptem a spotifyra, és a szokásos nature sound libraryből elindítottam a peaceful forest madárhangjait. És jól felhangosítottam.
A verebet azóta nem láttam, nem bírt megmaradni itt mellettem, ahol ekkora trauma érte. Emlékül itt hagyott a lépcsőn az ajtó előtt két szürke kupackát. Most meg megjöttek a fecskék, mostanában ritka vendégek, az eresz alatti fészkeiket már rég nem látogatják. Ha jönnek, mindent el kell követni, hogy megmaradjanak a háznál. Kinézték maguknak új fészeképítéshez a kis pecóm bejárata meg a féltető közötti részt. Azt az ominózus részt ők is.
Mit mondjak, félő, hogy nekem kell innen kiköltözni az idén nyárra.
A slide és a főodali kép Rufino Tamayo
Amigo de los pájaros c. képének felhasználásával készült