Még meg sem született a gyerek, máris itthon vagyok. Három és fél hónap kényszerszabadság a szülésig, táppénz, a fizetésem 70 százalékáért. Eddig azt hittem, könnyen hagyom majd ott a munkát és maradok itthon a gyerekkel, küzdöttem érte, hogy így történhessen, hiszen a minta, amit hozok, ennek szöges ellentéte. Velem szinte az apám volt otthon, megtehette polgári foglalkozás híján, na meg hát kellett is, hogy ott legyen, mert anyámnak eltartott egy darabig, míg felépült a gyermekágyi pszichózis után. Tele vagyok fekete-fehér képekkel — apám visz kenguruban, a fényképezőgép lencséje felé mutat az ujjával, de én valahova máshova nézek. Kézen fogva sétálunk, rajtam bojtos sapka, anyám kezében az anyóstól elhozott, étellel telepakolt kosarak (tudom, hogy utálta). A háttérben a nyolcvanas évek utcaképe, egy csókolózó pár.
Nagyobb lettem, anyám a Filmgyárban dolgozott mint naplóvezető, menni kellett a forgatásokra. Vagy a Lumumba utcába. Éreztem, hogy ez a szó nem a mi világunkhoz tartozik, nem olyan, mint a Mártírok útja vagy a Felszab tér. Mama hetekre eltűnt. Néha csak a Pilisbe, de olykor egészen messzire, például Kubába. Vajon melyik filmet forgatták ott? Berlinben szatírral találkozott éjszaka az utcán. Árnyék a havon, a színész levágta a saját lábát az erdőben. Megyünk apámmal anyámért, hátul ülök a Škodában, a bársonyhuzat árasztja magából azt az összetéveszthetetlen, émelyítő szagot. Anyám késve érkezik a nyaralásokra, telelésekre. A Tátrában félek a szálloda folyosóin, résnyire nyitott ajtók mögül mi leselkedik rám, de muszáj kimenni a fürdőszobába.
Húsz-egynéhány évvel később azért küzdök, hogy ne így legyen. Szoptatni akarom a kicsit. Ott akarok lenni, amikor a gyerekem elindul az óvodába, iskolába reggel. Ott akarok lenni a nyaralásokon, elejüktől a végükig. Anyám feláldozta az együttlétünket azért, hogy az apám szabad maradhasson.
Sokféleképpen áldozhatja fel magát egy nő, például úgy is, hogy épp ellenkezőleg, mint anyám, otthon marad. Mint Máté anyja, aki, miután belevágtak egy építkezésbe, ami rengeteg intéznivalóval járt, már nem ment vissza dolgozni. Volt elég pénz, nem volt a keresetére szükség. Ő pedig nem tudta, nem tudhatta, hogy szüksége van rá. Nem a pénzre, a munkára. Honnan is tudta volna? Előkerülnek a dobozokból azok a tipikusan kilencvenesévek-színű fényképek. Csodálatos tájak, elefántok, pálmafák, évezredes mexikói romok, a nő arcán mégis szomorúság. Mint anyám arca volt sokszor, maszkszerű, a száj íve lefelé görbül. Néztem messziről, amikor találkoztunk, míg várt rám egy utcasarkon.
Félek, hogy elveszítem önmagam. Hogy nem lesz rám szükség. Kimegyek az utcára, de le kell ülnöm a járdaszegélyre, mert az ájulás környékez. Nem tudok felmenni az emelkedőn. Pár lépcsőfok után a lépcsőházban leterítem a kabátom, lefekszem rá. Bekeményedik a hasam, az orvosom javaslatára bemegyünk az ügyeletre. Bent tartanak a kórházban. Már rég eldőlt, hogy a munkahelyemen így nem tudnak rám számítani. Csalódok magamban. Nem tudom tartani a szavam. Gyenge vagyok, kiszolgáltatott. Nem tudom hazacipelni a bevásárlást. Kocsival kell ide-oda szállítani. Ez nem én vagyok.
Átküldöm a legújabb pocakos képet a nagynénémnek. Adrienn is ott van az arcodon, mondja, hiába, ilyenkor az ember egyszerre a saját anyja, nagyanyja, gyereke, ki-be járkálnak benne a lelkek, jó szellemek, ha úgy akarjuk, nem démonok!