Hugues Jallon (1970) elsősorban szerkesztőként ismert a francia olvasók számára, több mint tíz évig dolgozott François Gèze asszisztenseként, a humántudományok területén rendkívül nívós, La Découverte Kiadónál, 2010-ben a Seuil-höz került, majd 2013-ban, Gèze nyugdíjba vonulásakor visszatért a La Découverte-hez, mint főigazgató. Szerkesztői tevékenysége mellett 2004 óta rendszeresen jelennek meg saját művei, most áprilisban a Gallimard-csoporthoz tartozó Les Verticales adta ki, a La conquête des cœurs et des esprits (A szívek és a lelkek meghódítása) című negyedik könyvét. Erősen narratív jellegük ellenére, sűrítettségük, töredezettségük és a strófaszerkezetet imitáló szövegképük miatt Jallon írásai leginkább a lírához állnak közel, és bár kifejezetten sallangmentes, kevéssé figurális nyelven szólnak, befogadásukat megnehezíti konceptuális jellegük, politikai elkötelezettségük. Ez utóbbi a magyar irodalmi hagyomány felől nézve kifejezetten tanulságos olvasmányokká teszi őket.
A hazai közéleti líra elmúlt évtizedeit tekintve a politikusság egyrészt feltűnően nagy százalékban magyarságproblémára korlátozódott, másrészt leggyakrabban egy olyan versszituáció keretei között jelent meg, ahol a történelem tapasztalata egy (hol alig, hol látványosan eltávolított) szubjektum nézőpontján keresztül jutott érvényre. A megszólalás előfeltételeire legkésőbb a hetvenes évek óta folyamatosan reflektáló magyar költészetben még olyan alkotók esetében is, akik máskor kifejezetten keresik az alanyiság alternatíváit, a politika versbe eresztésével egy megerősített szubjektum jut szóhoz. Líráról lévén szó, a politikai tét önfeledt és naiv vágya a leghajmeresztőbb módon képes társadalmi események és magánéleti problémák analogikus egybekapcsolására. A megszólalás belső feszültségének megjelenítésére, egy (ideológiai) közösség tagjaként használt és elhasznált nyelv átalakítására a vallomás különféle álruhában megjelenő struktúráin túl nem kínál valódi alternatívát. Sehol sem látványosabb a nyelv impotenciája, kudarca, szétszakítottsága, mint amikor egy közösség nevében szól, és ennyiben ideálisabb terep sem képzelhető el reformjának, a forma laboratóriumának, mint a politikai.
Miközben Jallon könyve megidézi a nyugati demokráciák egy-egy alakját, de az egyéni életutak mögött sem a személyes történelemformáló erejét, sem a személytelen megnyomorító súlyát nem keresi, a középpontba nem egy szubjektumot helyez, hanem egy korszakot, elbeszélői jelenlétét pedig kivonja a folyamatból, és egy eljárásmódra redukálja. Nem könyvméretű szerepversről van szó: 7 énekben élettörténetek töredékei követik egymást a második világháború utáni évtizedekből, amikor a gazdasági, kulturális fejlődés, a szexuális forradalom és az emelkedő átlagéletkor mögött megjelentek a paranoia jegyei. Ayn Rand, Claude Eatherly, Veronica Lake vagy Neil Amstrong alakja viszonylag egyszerűen beazonosítható. A legtöbbször a legáltalánosabb életeseményekről van csupán szó, a szereplőknek nincs valódi pszichológiai mélysége, szerepük nem abban áll, hogy felszínre hozzák a történelem embertelen gépezetét. Az alakok egyfajta panelekként, tömör, feszes mondatokban és gyorsuló ritmusban, szaggatottan kirajzolódó történetük inkább hasonlít egy élettelen tárgy leírásához, mint az élet organikus alakulásához.
Ebből következik, hogy a könyv vállalása elsősorban kompozíciós természetű. Hogyan kerül egymás mellé Ayn Rand magánélete, viszonya tanítványával és például Claude Eatherly története? (Eatherly a Straight Flush repülő pilótája volt, mely a Hiroshimára dobott atombomba előtt a megfelelő időjárási viszonyok jelentéséért felelt. Eatherly ezt követően egész életében pszichés zavarokkal küzdött, többször öngyilkosságot kísérelt meg.) Jallon eljárása úgy politikus, hogy először is a partikulárist megfosztja szimbolikus erejétől, mely a kicsin keresztül láttatná a nagyot, másodsorban az így hátramaradt törmelékeket úgy rendezi el, hogy váratlanul (egyidejűségen, analógián, divergencián alapuló) relációk szövődnek közöttük.
Az elsőre elbizonytalanító cím feloldására a szöveg nem sok támponttal szolgál, de feltűnik egy bizonyos David Galula alakja. Galula tunéziai származású francia katonatiszt volt, szolgált a második világháborúban, a görög függetlenségi harcokban, a francia oldalon részt vett az Algériai háborúban. Később a Harvardon tanított és szisztematizálta hadászati elképzeléseit. Galula az algériai csatában szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki felkelésellenes hadviselés elméletét (franciául contre-insurrection, angolul counter-insurgency), melyben a civil népesség feletti befolyás gyakorlása (kínzás, propaganda stb. révén) épp olyan fontos, mint az ellenálló gerilla sejtek elleni küzdelem. A felkelésellenes hadviseléssel lényegében megszűnik mindenféle frontvonal és határ, mely a klasszikus elméletekben a szemben álló feleket a helyi lakosságtól elválasztotta. (Galula írásait oktatták az amerikai hadseregben az iraki háború alatt). Ha tovább kutatunk, rálelünk David Patraeus (a CIA igazgatója 2011–2012 között) 2007-es felkelésellenes kézikönyvében szereplő definícióra: „A szívek és a lelkek megnyerését jelenti: megnyerni a szíveket annyit tesz, hogy meggyőzzük a populációt, hogy legfőbb érdekük a felkelés leverését szolgálni; megnyerni a lelkeket pedig annyit, hogy meggyőzzük őket, erőnkről, mely védelmet nyújt számukra is, és az ellenállás haszontalan.”
Jallon könyvét ez az észrevétlenül működő hadászati-metaforikus propaganda-jelrendszer szövi át, és kopírozódik a kapitalizmus nyelvi megnyilvánulásaira. Yves Citton 2010-es könyvében (Mythocratie, Éditions Amsterdam) az európai baloldal általános alkalmatlanságának orvoslására imaginárius revíziót javasol, melynek során újra kell gondolni a közösség történeteinek nyelvi színrevitelét, a kibontakozás, a felépítés módját (scénarisation), vagyis a történetmondást magát. Jallon könyve ebből a munkából vállal magára egy jelentős részt.