Tyúkszaros

fészekaljnyi csibe úgy tud csipogni, hogy az szinte
fáj a fülnek. tavasz lesz csorgó eresszel, bent még
melegít a kályha — vagy nem is! áprilisibb idő az,
mikor a kamrában a kotlós költi majd a kiscsirkéket.

fészekaljnyi csibe úgy tud csipogni, hogy az szinte
fáj a fülnek. tavasz lesz csorgó eresszel, bent még
melegít a kályha — vagy nem is! áprilisibb idő az,
mikor a kamrában a kotlós költi majd a kiscsirkéket.
a kotlós teste forró, és csőrével kezemre csap,
ha feléje nyúlok. nagyanyám néha meglámpázza
a tojásokat. nézi, lesz-e belőlük valami, vagy
elzápultak. a csirkéknek, amíg meg nem erősödnek,
a konyhában kerítünk zugot. először főtt tojást
szeletelünk nekik, később darát esznek. ha nagyobb
leszek, nekem kell darálnom. pelyhes, sárga
súlytalanságok! úgy csipognak, hogy szinte fáj
a fülnek. egyikre rálép valaki, egy másikat
agyonnyom a kotlós, vagy kikap a többi közül
a macska. de a többi felnő, lesz köztük kedvencem.
a kopasz nyakúnak nevet is adok. aztán pár év múlva
azt is levágja nagyanyám. kopasztó vizet melegít,
megfeni a kést. megfogni nekem kell majd
a kiszemelt kakasokat, jércéket, tyúkokat. kicsit
megtépi a nyakukat és elvágja. anyám hasonlóképp.
csak apám fordul el, oda sem néz, amikor szárnyast vág
az anyja vagy a felesége. levágni én sem merem
a baromfikat, de azért nézem, ahogy vonaglanak,
ráng a lábuk, ahogy szárnyukkal hessentenék
azt a furcsaságot. néha elszabadulnak, kimozognak
anyáim kezéből, fityegő fejjel tántorognak,
mielőtt leves vagy paprikás lesz belőlük.
nem szívesen eszem a húsukból. a kopasztott toll
szaga előre elviszi az étvágyam. a tyúkól szagát sem
szeretem majd: a leszart ülőkéket, a port, amit
szárnyukkal kavarnak a jércék, kakasok. néha
el is tetvesednek, olyankor matadort szórunk
a szárnyuk alá, tolluk közé, az ólba. nagyanyám
minden reggel megtojózza a tyúkokat. így mondják,
ha valaki benyúl a seggükbe kitapintani, hogy
várható-e tőlük aznap tojás, s hogy tudja, mennyit
kell keresni a fészekben, egyéb helyeken.
a tojásokat én szedem majd össze. néha a tyúkok
fejét a szárnyuk alá csavarom, sergetem
őket, s akkor pár percig mozdulatlanok maradnak.
mintha döglötten, úgy fekszenek a földön. én pedig
rohanok nagyanyámhoz, hogy gyorsan, nézze,
mi történt. elpusztult egy csomó. olyankor megszid,
megkerget, utánam vágja, amit a keze ügyében talál,
seprűt, lapátot. de én gyorsabb leszek, ő meg hajlottan
jár. a tyúkok pedig összevissza szarnak az udvaron.
folyton belelépünk a híg fosba, aztán törölgetjük
a cipőnket. utálni fogom a tyúkszaros udvart. később
anyám kevesebb baromfit tart, csak néhányat,
de azok is szarnak. aztán amikor levágja majd
az utolsót, észre sem veszem, hogy többé nem kell
törölgetni a tyúkok miatt a cipőm. különben egyre
kevesebbet járok haza. arról meg fogalmam sem lesz,
hogy a hiánynak, amely bennem kapirgál, a tyúkokhoz
van-e bármilyen köze.

Megjelent a Műút 2015050-es számában