A fiú ugyanúgy teljesíthetetlen feltételeiről és a betarthatatlan, ámde a másik félre rákényszerített egyezségeiről lett híres, mint az apa. Van, aki azt állítja, hogy ő, esetleg a szervezet, amelyhez tartozik, pontosan tudja, milyen az apa, milyen a fiú, és hogy melyikük mit akar tőled meg tőlem. Több ilyen szervezet is van, melyek e kérdésekben egymással sem egyeznek.
Akik Ábrahám, Izsák és Jákob istenében hisznek, például már abban sem szívesen egyeznek meg, hogy ez az Isten azonos Hágár és Izmael istenével. A fiúról pedig hallani sem akarnak, de ha elmondják, miért, ez érthető. Akik Hágár és Izmael istenében hisznek, azok másképpen hívják ezt az istent, és az ő prófétáját. Ők hallottak a fiúról, de mást gondolnak róla, mint azok, akik abban az egyben hisznek, ami három.
Mindhárom iskolához — hogy többel most ezt ne komplikáljuk — nem kevés, olykor igen bonyolult tornagyakorlat, a gasztronómiáról, a szexualitásról, a női és férfi divatról, a naptár helyes használatáról szóló iránymutatások és egyéb érdekes szabályok tartoznak, abból kiindulva, mit is szeretne az apa. Illetőleg a fiú.
A helyzet azonban az, hogy ezt nem tudhatjuk pontosan. Vannak iskolák, amelyek szerint nem is létezik sem az apa, sem a fiú, ez pedig még jobban komplikálja az amúgy sem egyszerű helyzetet. A szervezetek ugyanakkor nagyon is nyilvánvalóan léteznek. Werner Heisenberg egy helyütt azt írja,[1] hogy egy szervezetet sosem a céljai, hanem a módszerei alapján érdemes megítélni, mert így sokkal könnyebben eldönthetjük, hogy akarunk-e hozzájuk csatlakozni. Meg azt is, elérhetőnek tartjuk-e az adott célokat az adott módszerekkel. Heisenberg ezt a gondolatot elsősorban a politikára értette, de a mi esetünkben is jól használhatónak tűnik.
Ha tehát egy szervezet mintegy vezérképviseletként, valakinek a nevében, rá hivatkozva beszél teljesíthetetlen feltételekről (teljesítsd!), betarthatatlan egyezségről (tartsd be!), az illetőt viszont konkrétan nem lehet megkérdezni, hogy tényleg erre gondolt-e, akkor munkahipotézisként el lehet ugyan fogadni, hogy ez így van, de nem biztos. Ez bizonyos értelemben az egész életet munkahipotézissé változtatná, ami viszont legalábbis nem szerencsés. Van azonban valami, ami egészen biztos. Ez pedig az, hogy a szervezeteknek erre van szükségük. Ez az érdekük.
Ezek a szervezetek kitűnően alkalmasak arra, hogy soraikban tudhassák azokat, akiknek hatalomra van szükségük, mert a szervezeten belül vannak ilyen státuszok. Azok számára is kiválóan alkalmasak, akiknek arra van szükségük, hogy megmondják nekik, mit tegyenek és mit ne. (Eszembe jut a Könyvesblog: „Megmondjuk, mit olvass és mit ne.” De elkalandoztam.)
Van a szabadgondolkodó fogalma. Ez eredetileg kb. annyit tesz, hogy nem fogad el semmilyen állítást, amely nem ésszerű és (tudományosan) nem bizonyított. A kifejezést magam is használom, de más értelemben. Szerintem szabadgondolkodó az, aki úgy véli, gondolni mindent szabad. Gondolni nem bűn. Végiggondolni pláne nem. Egyszerűen: szabad gondolkodni. (Vö.: „Erre még csak gondolni sem szabad.”) Kérdezni is bármit szabad. De természetesen nem kötelező.
_________________________
[1] „…egy politikai mozgalmat soha nem az oly hangosan hirdetett célkitűzései alapján kell megítélni — törekedjék bármilyen őszintén is e célok megvalósítására —, hanem csakis a cél szolgálatába állított eszközei szerint. Ha egy mozgalom rossz eszközöket választ, ezzel csak azt bizonyítja, hogy vezetői elveszítették az eredeti eszmék meggyőző erejébe vetett hitüket.” (Werner Heisenberg: A rész és az egész, Gondolat, 1978, 68.)