2014 őszén-telén megjelent három könyv, amelyek bár igen különböző erényekkel bírnak, egy szerencsés véletlen folytán nemcsak önmagukban izgalmasak, hanem ráadásul mintha egymást folytatnák. Az együttes munka eredményeképpen létrejövő kép körvonalait Horváth Györgyi könyve látszik felvázolni, amely a történet legkésőbbi epizódját, a magyar irodalomtudomány rendszerváltás utáni éveit dolgozza fel, és amely nyilvánvalóvá teszi, hogy szerinte a művészetről szóló beszéd formáit és határait ekkoriban (és azóta) alapvető módon határozta meg a múlt — konkrétan pedig két múltbeli tény: a marxizmus kelet-európai mutálódása és annak kiszorítása az esztétikai diskurzusból. György Péter — széles ecsetvonásokkal dolgozó, sőt a tézisét alátámasztó ténymorzsákat néhol egészen gyanús nagyvonalúsággal kiválogatni, interpretálni és elrendezni látszó, ám e tézist nehezen elfelejthetően olvasója agyába véső — könyve (A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között, Magvető) ez utóbbira közelít rá: arra az episztemológiai törésre, amely szerinte a szocializmust hiteles keretként elfogadó egész életeket és életműveket tesz ma hozzáférhetetlenekké és megérthetetlenekké. Ennek az elmozdulásnak egyik aspektusaként tűnik fel itt a Horváth Györgyi koncepciójában is kulcsszerepet játszó új típusú, autonómiaelvű kritika és irodalomtudomány megjelenése és az ezektől elválaszthatatlan hetvenes évek végi prózafordulat, amelyek új, a korábbi törekvések legitimitását eltörlő konszenzust voltak képesek azután létrehozni. Scheibner Tamás mikrofilológiai bravúrmutatványának (A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953, Ráció) talán leginkább figyelemre méltó vonása viszont éppen az, hogy nagy elszántsággal igyekszik függetleníteni magát ettől a perspektívától. Miközben kötete központi fejezeteiben bámulatra méltó alapossággal rekonstruálja a kommunista hatalomátvétel körüli évek irodalmi vitáinak folyamatosan és alig kiszámíthatóan mozgó frontvonalait, szakít azzal a beállítódással, amely undorító-nevetséges figurákat képes csak látni az irodalompolitika akkori alakítóiban, és amely így felmentve érzi magát az alól, hogy egyáltalán komolyan mérlegelje azok törekvéseit; sőt Scheibner még arra is felhívja a figyelmet, hogy félrevezető kizárólag a liberális humanista művészet- és személyiségfelfogás felől értelmezni cselekedeteiket, hiszen ilyenképpen szem elől tévesztjük, hogy azokat alapvetően a kiküzdendő utópikus jövő volt hivatott legitimálni. Szemléleti kerete a problematika minden eddiginél empatikusabb megismertetését teszi lehetővé; mindez azonban nem sokat változtat azon, hogy az olvasó, aki tisztában van a harc eredményeivel, nehezen tudja másként, mint egy szomorú erkölcsi és szellemi amortizálódás leírásaként olvasni mindezt — még akkor sem, ha amúgy nem jelentéktelen intellektuális teljesítményekként gondol némely érintett bizonyos korábbi munkáira; e tapasztalat jól átélhetővé teszi annak a traumának egy részletét, amely érthető módon mutatta azután vállalhatatlannak ezt a magát kompromittált, ám hatalmi pozícióját megtartani igyekvő diskurzust.
Ez az a történet, amelyet a három kötet közös sugallata szerint érdemes lenne tudomásul venni és feldolgozni, mivel a berögzült reakciók fontos tudásokat rekeszthetnek el előlünk — ilyesféle reflexek akadályozták például Horváth Györgyi alaptétele szerint, hogy mindazon eredmények, amelyek az angolszász „politizáló elméletek” nyomán létrejöttek, beépülhessenek nemcsak a magyarországi, de általában a kelet-európai bölcsészettudományokba. Rövid kötete három fejezete közül a középsőben Horváth Györgyi a posztszocialista térség kutatóinak angol nyelvű beszámolóit tekinti át, amelyekből világosan kiderül, hogy a magyar helyzet valóban kevéssé mondható egyedinek: a vélemény, mely szerint a rendszerváltások-forradalmak előtt szocializálódott értelmiségiek széles köreiben az a tény váltott ki allergiás reakciót, hogy a cultural studiest megalapozó hagyományok között meghatározó szerepet játszanak olyanok is, amelyeket nemigen lehet másként, mint marxistaként meghatározni, általánosnak látszik. És ugyanígy közösnek tűnik a felfogás is, amely a politikát és a magánéletet, illetve ennek analógiájára a politikát és a művészetet, a köznapi életet és a kultúrát szétválasztandónak és elméleti problémák nélkül szétválaszthatónak gondolja. Ez az önreflexív, a kutatási nehézségeket sem elhallgató áttekintés fontos gesztus, hiszen tudatosítja, hogy szomszédainkkal, akikről ugyancsak megrögzött módon szokás megfeledkeznünk, és akikhez a nyelvi széttagoltság és a tipikusan nem errefelé orientálódó nyelvtudások miatt akkor sem könnyű közel kerülni, ha mégis eszünkbe jutnak, meghatározó fontosságú szálak kötnek össze. Horváth Györgyi így két szinten is képes megfogalmazni felszabadító üzenetét: könyve legfontosabb célkitűzése ugyanis mintha az lenne, hogy visszamenőlegesen megerősítse a világot a „politizáló elméletek” szemüvegén keresztül szemlélő társait, akik más, kritikus tömeget el nem érő létszámú kisebbségek elszigeteltségben élő tagjaihoz hasonlóan hajlamosak lehetnek magukra tekinteni szörnyszülöttként, hogy helyzetükben nem egyedül osztoztak, és hogy az egy szélesebb és egy még szélesebb kontextus függvénye volt.
A kismonográfiát így egyszerre jellemzi a feltárás és az emlékműállítás szándéka, és előszava maga is bizonytalanul nyilatkozik azt illetően, hogy a 2005-ben kitalált, 2007-től kutatott, 2010-ben lezárt dolgozatot közreadó kötet 2014-es megjelenésekor melyik tendencia hathat aktuálisabbnak. Hiszen valóban, az itt leírt jelenségek, úgy tűnik, a kétezres évek közepére már többek számára láthatóak lettek, és tudatosításukra ekkoriban — tehát épp a tanulmány koncipiálásának idején — történtek is kísérletek: hasonlóképpen rekonstruálta az elmúlt évtizedek viszonyrendszereit a Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténetről és az 1996-os kritikavitáról író Sári B. László (A hattyú és a görény, Kalligram, 2006), a „tizennyolc év békés teoretizálgatás”-on ironizáló, az újabb filozófiák politikai összefüggéseinek eltörlése nyomán keletkezett hiány hatásait mérlegelő Selyem Zsuzsa (Fehérek közt, Vigilia, 2007) vagy a feminizmusoknak az „államfeminista” rendszerből menekülő országokban különösen nehézkesen meginduló befogadását körüljáró Séllei Nóra (Mért félünk a farkastól?, Debreceni Egyetem, 2007) — Horváth Györgyi munkája ennek az első nagy hullámnak a nagyobb volumenű forrásfeltárás és a nem azonnali publikálás miatt megkésett darabjának is látszhat. Ugyanakkor persze másfajta példák is hozhatók: amint az Utazó elméletekben is olvashatjuk, a cultural studies talán legalapvetőbb belátása volt, hogy „a politika úgy jelent meg, mint ami a lehetőségfeltétele a tudásnak, az érvényes kijelentések megtételének — és nem olyasvalami, ami a tudáshoz utólagosan, esetlegesen (és kiiktathatóan) kapcsolódik” (34), annak genealógiájában pedig meghatározó szálat jelent Lukács György filozófiája — ehhez képest a 2011–2012-es, Élet és Irodalom-beli közéletiköltészet-vitában még nóvumként tűnhetett fel az idézett megközelítés; egy Lukácsról szóló tanulmány pedig még nemrég is úgy látta, hogy a filozófus megragadt művészetről való gondolkodásunk integrálhatatlan ellenpontjának pozíciójában (Nagy Krisztián: Az aktív kvietizmusról, Alföld, 2013/11). Hogy pedig végső soron mennyire nehéz megmondani, hol tartunk, mi van és mi nincs, annak tanulságos illusztrációja lehet, hogy Schein Gábor 2011-ben programtanulmányt látott szükségesnek közzétenni az „esztétikai szemlélet” perspektíváinak „a szubjektum társadalmi konstruáltságának szempontjaival” való kiegészítésére buzdítva (Az alternatív modernségek koncepciója felé, Irodalomtörténet, 2011/2) — amire még ugyanabban a lapszámban megérkezett Dobos István válasza, aki szerint valójában rég az folyt a csapból is, amit Schein hiányolt („állni látszék az idő, bár…”). A két perspektíva viszont nem is feltétlenül érvényteleníti egymást, hiszen attól, hogy valami létezik, még nem biztos, hogy jelentőség, beágyazottság, hatalom is társul hozzá — ami viszont már a nyilvános diskurzus erősen cenzúrázott témái közé tartozik; a kortárs magyar irodalomtudomány kultúrszociológiai szempontú szemügyrevételében Farkas Zsolt felvillanyozó dolgozatánál (Győz a jó, Műút, 2009013) nem is igen jutott messzebb senki.
Horváth Györgyi könyvéből hasonlóan ellentmondásos kép rajzolódik ki: olvashatunk a „politizáló elméletek” iránt érdeklődő „fiatal tehetség”-ekről és belátásaik iránt érzéketlen „fiatal irodalmár”-ról, az új elméletek meggyökerezéséről és az „államszocializmus idejéből” származó politikafogalom megőrződéséről-megerősödéséről — ez utóbbival kapcsolatban a később íródott előszó maga is megjegyzi, hogy „ennyiben nem írható le olyan egyszerűen, mint egy folyton halványuló kelet-európai örökség része” (7). A legkétségesebb momentumnak én is ezt látom: a kismonográfia az örökségről beszélve Maria Todorova tanulmányát idézi (aki szerint azt „végesnek kell feltételeznünk”, épp csak hogy „a történelemben az ilyen dolgok nem mennek végbe ilyen hirtelen, inkább fokozatosan”, mindazonáltal „mint hosszú távú folyamat Kelet-Európa kezd lassan elhalványodni” — 131), és a könyv gondolatmenete lényegében tényleg ezt a sémát követi: arról értesülhetünk, hogy a „politizáló elméletek” előbb lepattantak Kelet-Európáról, de azután lassan a sok félreértés és félremagyarázás ellenére is — mely tendenciákat Horváth Györgyi jó érzékkel megtalált példák revelatív elemzésein keresztül mutatja be — egyre nagyobb teret voltak képesek meghódítani. A közhellyé nemesedett derridai megfogalmazáshoz („az örökség soha nem adott, hanem mindig feladat”) képest különösen jól látható ennek az elképzelésnek a passzív és egyirányú jellege: mintha Todorova egy sebről beszélne, amely előbb-utóbb mindenképpen begyógyul — de minden gyerek tudja, hogy egy sebet lehet úgy piszkálgatni, hogy ez ne következhessen be.
Így, miközben a cultural studies felemás itthoni befogadásának felelőseit a szöveg teljesen megalapozottan a „depolitizáló” címkével illeti, mintha benne magában is felfedezhető lenne egy depolitizáló mozzanat: rögzíti ugyan az eredeti angolszász „politizáló elméletek” „többszörös baloldali kötődés”-ét (36), ám már az amerikai nyolcvanas-kilencvenes évekről írva is a cultural studies diadalmenetére és intézményesülésére összpontosít, és meglehetősen csekély hangsúlyt kap a tény, hogy ez a periódus más aspektusból a „kánonvita és kultúrháború” vagy a feminizmus elleni backlash időszakaként is leírható lenne — adaptálásukról írva pedig azok tételei inkább nyilvánvaló igazságoknak látszanak, amelyeket csak az nem ismer fel és el, akinek látását elhomályosítják múltból megmaradt előítéletei. Ebből adódik például, hogy míg a kötet jellemzőnek mutatja, hogy „keleten” a kommunista múltra utalgatva szokás lebunkózni a másikat, és elrettenteni attól, hogy a megengedettnél balrább merészkedjen, gondolatmenetébe nem könnyen lehetne beilleszteni a tényt, hogy Camille Pagliatól csak a róla szóló Wikipedia-szócikkben két olyan idézet található, amelyben sztálinistának nevezi ellenlábasait — ami talán akkor is figyelemreméltó, ha a szavak akusztikájában nyilván van különbség. A megtalált szélesebb kontextus ilyen módon kitakarni látszik egy még szélesebbet, ennek nyomán pedig éppen az halványul el némileg a szövegben, ami a tárgyalt elméleteket szerinte igazán jelentőssé teszi: hogy a magukat neutrálisan tudományosnak, ideológiákon felülinek, magától értetődőnek, jelöletlennek gondoló pozíciók konstruáltságának és viszonylagosságának felmutatásával stratégiailag fontos pontokon képes kikezdeni a szimbolikus struktúrákat, így pedig valóságos kihívásként fellépni. Hiszen ha így van, mi sem természetesebb, mint hogy a fennálló rend kedvezményezettjei és cinkosai nem különösebben lelkesednek e felforgatás ellen, és igyekeznek eltussolni azt, vagy éppen ellentámadásba lendülni és ellehetetleníteni — az ennek nyomán létrejövő jobb–bal-dinamika azzal együtt is nyilvánvalóan globális jelenség, hogy annak megvalósulása során a hadállások megszerzésének evidens módja a belekapaszkodás a lokális traumákba. Ennek a vitának a leírására én szerencsésebbnek láttam volna temporális indexek helyett topografikusakat használni: úgy kevésbé tűnt volna például rendkívülinek, hogy „egy fiatal irodalmár”, „akinek aligha lehetett személyes tapasztalata a pártállami időkről”, „a szabadságot (a gondolatok és vélemények szabadságát) korlátozó pártpolitika körében” értelmezi és veti el a posztmodern feminizmus törekvéseit – a monográfia ezt az esetet annak illusztrálásaképpen idézi, mi „hátráltatja” „a »politizáló« gyakorlatoknak a hazai meghonosodását, elfogadását” (134), szerintem viszont egyszerűen annak példája, hogy léteznek konzervatív, jobbra húzó doktoranduszok is; ami egy országban, ahol, mint a politológusok mondják, a centrum jobbra tolódott, aligha meglepő fejlemény.
Az Utazó elméletek ezen megoldásai — tehát hogy jó, igaz és naprakész állításokként inszcenírozza a szerző által elfogadott tételeket — mindenesetre világos jelzései a könyv elkötelezett alapállásának, ami pedig meg is felel annak a meggyőződésének, hogy semleges álláspont elvileg sem létezhet. A vitahelyzetekre fordított viszonylag kevés figyelem viszont azt is magával vonja, hogy a szöveg nem áldoz különösebben sok energiát arra, hogy meggyőzze azokat, akik a másik oldalról szemlélve a helyzetet valószínűleg olyasmit látnak inkább, hogy egyesek tökéletesen irreleváns kontextusokra hivatkozva igyekeznek kisajátítani maguknak a terepet, hogy régi, jól bevált intézmények ellen indítsanak támadást — ez is azt a benyomást erősíti, hogy a könyv azoknak íródott elsősorban, akik már korábban meggyőződtek a „politikai elméletek” fontosságáról, és azután megpróbáltak kezdeni valamit ezzel a tudással Kelet-Európában. Innen nézve a dolgot én inkább azt sajnálom, hogy ha már a kismonográfia úgysem vállalkozhatott a teljes magyar (pláne kelet-európai) tudományos mező módszeres analízisére, a helyzetfelvételek, stratégiák, tőkemennyiségek teljes körű rekonstrukciójára — ami bár hihetetlenül izgalmas lenne, aligha egy kortárs kutató, hanem egy jövőbeli munkacsoport adottságaira szabott feladat —, nem engedett nagyobb teret szerzője személyes nézőpontjának. Ez nyíltan csak az utólagos előszóban jelenik meg („A szövegben elbeszélt »történetet« ugyanakkor erősen befolyásolja a saját személyes perspektívám, a történetben elfoglalt helyem. A magyar irodalomtudomány kilencvenes éveit ugyanis egyetemi hallgatóként, később pedig fiatal genderkutatóként csináltam végig — ami nyilvánvalóan kihatott arra, hogy én mit érzékeltem erőteljesebben a recepció előrehaladásából” — 8), a főszöveg viszont, amelyet pedig tényleg érzékelhetően meghatároz az itt leírt látószög, minél objektívabb tónusra látszik törekedni. Ám ha így az ezúttal megválaszolatlan marad is, milyen szubjektumpozíció tette például lehetővé, hogy valaki kiiratkozzon a domináns művészet- és társadalomfelfogások alól, és hogyan váltak ezek alternatívái mégis képviselhetővé egy ezt kevéssé toleráló társadalomban — az bizonyos, hogy az Utazó elméletek igen széles tájékozottsággal, sok összefüggést megvilágítva, problémaérzékenyen mondja el a rendszerváltás utáni évek egy lehetséges narratíváját.
Megjelent a Műút 2015050-es számában