Az első kutyámat hétéves koromban kaptam. Apám egy fél napot kőműveskedett érte. Amikor nagy örömmel hazahozta, még az egyik tenyerében elfért, olyan kicsi volt. Anyámnak vegyes érzései voltak a kis korcs iránt. Egyrészt sokallta érte a félnapi jusst, másrészt pontosan tudta, hogy ettől kezdve az iskolán túli időt mind a kutyával fogom tölteni. Nem beszélve félelmeiről, a betegségekről, amit elkaphatok. Ez nem volt teljesen alaptalan, erről hamar meg is bizonyosodott, amikor észrevette az udvarunkon vidáman futkározó kiskutya seggéből kilógó cérnagilisztát. Hangos, apámnak szóló káromkodás közben elzárta a kiskutyát. Engem bevonszolt a fürdőszobába, hogy hipóval jó alaposan megmossa a kezem. Aztán készített egy koktélt, ami langyos tejből, és úgy nagyjából két egész fej fokhagymából állt. Miután ezt megitta a kutyával, az kihányta és kifosta az összes gilisztát, ami csak benne volt. A biztonság kedvéért anyu azért másnap elment az állatorvoshoz is, hogy felírasson neki gilisztahajtót. Nem indult túl jól köztük a viszony, de Asztorból jó kutya lett, így idővel megbarátkozott vele. Hűséggel szolgált minket, őrizte a házat, megfogta a határból feljövő valamennyi egeret, és az udvarunkon átmenő forgalmat bonyolító macskákat is. Esküdt ellenségei lettek a cicák, ez leginkább anyámnak volt köszönhető. Onnantól, hogy az egy kandúr ellopott három kiscsibét a kotló alól, mindent megtett, hogy a macskák ellen nevelje, sikerrel. Elég volt csak kimondania azt a szót, hogy macska a hozzá tartozó jellegzetes hangsúllyal, és az eb ész nélkül rohant, kergette az ellenséget a végsőkig.
Apám kisbárányt is hozott nekem, azt Miskának hívtam. Olyan fiatal volt még a kis kos, hogy hetekig kétóránként etettük cumisüvegből, hogy megmaradjon. Nagyon kezes lett. Imádta, amikor vakargattam a fejét, főleg, amikor elkezdtek nőni a szarvacskái. Féltékeny volt, a jelenlétében csak őt szerethettem. Bárki más hozzám ért, vagy csak a közelembe jött, lehajtotta a fejét, dobbantott az első lábaival, majd kapart kettőt, és nekiment az illetőnek, lehetett az akárki a családból. Ez lett a veszte. Egyébként sem volt neki örök élet szánva, de az egyik ilyen féltékenységi jelenete után apám hirtelen haragjában levágta. Nem mondom, hogy nem voltam szomorú akkor, de tudtam, így van jól. A kiscsirkéket, a kiskacsákat bármennyire aranyosak is, azért neveljük, a disznót és a bárányt is azért tartjuk, hogy megegyük, ennyi. Ez az élet rendje. Ha nem vagy vega. Gyerekkoromban nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy valaki nem eszik húst. És a kutyának meg a macskának kint van a helye, az udvaron, nem a házban.
Boszorkányok pedig léteznek. Ebben szemernyi kétségem sem volt, hiszen papó mesélte nekünk, és papónak minden szava igaz. Azt mondta, hogy a boszorkányok bele tudnak bújni az állatok testébe. Rendszerint macska képében jelennek meg, de van, hogy béka bőrébe bújnak. A történet szerint egyik este, amikor lefekvés előtt még kiment az istállóba, hogy megnézze az állatokat, látja, hogy az egyik tehene tőgyén lóg egy macska, és szopja a tejét. Erre papó leakasztotta az istálló faláról az ostort, és úgy elverte a macskát, addig ütötte, ameddig csak érte. Az öregasszony, akit a faluban boszorkánynak gondoltak, három napig fel se kelt az ágyból, annyira beteg lett. Csak nagyapám tudta, hogy mitől. Többet nem látta azt a macskát az udvarán, az ostort továbbra is ott tartotta a falon. Azt beszélték, hogy amikor meghalt az öregasszony, persze sok évre a verés után, a lovas halottaskocsival nem tudták kivinni a temetőbe, mert amikor a koporsóját feltették a kocsira, a két ló úgy égnek ugrott, ágaskodott és nyerített, hogy se szép szóra, se szidalmazásra nem mozdultak a temető irányába. A gyásznép kénytelen volt a vállán kivinni a halottat. Azt is mesélte papó, hogy akkor támad fel a forgószél, ha az ördög táncra perdít egy boszorkányt. És ha aratás közben jött a forgószél, mindig belesuhintottak egyet a kaszával. Másnap lesték, hogy melyik vénasszony sántít. Ha forgószelet látok, én jól belerúgok egyet, biztos ami biztos.