A démon szüntelen.

Négyéves koromban suttogott először fülembe a Fekete Ember. Még aludtam, nagyon közel hajolt, és finoman kért, ébredjek fel, segítsek neki. Mostanában rendre lerágom éjjelente a felhámot ajkaimról, sűrű, kemény, nyákos csomókba gyűlik a széleken, lemosni is külön kín. Alig se ellenkeztem a nyárutói hétvég kora reggelében, csak felöltöztem csendben, testvéreim álmát igyekezve nem zavarni, majd még halkabban átosonni a nagyszobán, alvó szüleim mellett észrevétlen, az előszobában szandált húztam zoknira és ki az udvarra, az épp kelő napba nézni. Ne az égre, a földre nézz, mutatnia sem kellett, az ikerudvar kerítésének tövében frissen kinyílt napraforgó, én ültettem, súgta, a magja ezen az oldalon van, mégis arra hajtott, tépd ki, kérte, kezed átfér a drót között. Letérdeltem és gyönyörködtem a virág élénk színeiben, s már magaménak is akartam e színeket, szára finom bolyhait — talán éppen ezért, mert elkívántam tőle, nem tudtam sehogy sem áthúzni, miután kicsavartam, nagy nehezen, tövestül. Ostoba, kíváncsi majom voltam csak, mikor már szót sem szólt, hosszú, kínos percekig, míg fel nem adtam. Ott maradt a feleslegesen elpusztított élőlény egyre ernyedtebb és fénytelenebb teste, míg a szomszédaink meg nem találták, és gyorsan ki nem sakkozták, mi is történt. Nem mentegetőztem; hallgattam a Fekete Emberről.