„dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket”
(Jakab 5,5)
Álmomban megöltem egy embert. Szeretek álmodni. Egy fenyegetőjános volt. De én nem csípem, ha fenyegetnek. Úgy tűnik, alvás közben sem. Van ez az önimádó típus, aki azt hiszi, övé a meccs, ha rád ront: perrel, késsel, puskával, vodkásüveggel, pofonnal. Sötét utcákon járva füledbe sziszegi, hogy baj lesz, ököllel esik neked hátulról, közben nappal nemegyszer értelmiséginek hazudja magát, csúszik-mászik a csillogó porban. Persze a gyávák társasága csak a nappalra mer majd emlékezni. És elnéz mindent, ha az érdek azt diktálja. Na, ezt az egyet én most legalább elkaptam. Mit szépítsük, darabjaira szedtem. Nem kifejezetten dühösen, még a cukor sem ment fel bennem. Higgadt voltam, mint egy vérnyomelemző. Már-már szelíd. Mostantól nem bánt senkit, nem rondít bele az agyközi kapcsolatokba. Csendben marad, ahogyan azt mindig is kellett volna. Erre ébredtem északon.
Nem lehet véletlen: lelegelt álmok veszik körbe a várost. Préselik, mint egy ősi satu. Idefenn mindenkiből kiszívták, kiszipolyozták a hitet. Csak hiedelmeik maradtak. Babonás félelmek, álruhás ideggyengeség. Cellák az égen és a földön. Elárult, elhagyott vidékek. Vénnek sem valók. Mert errefelé már csak a rosszakarat dőzsöl. A fákat kivágták, és mindből pálinkát főztek. Hogy miként, az ördögök sem tudják. A népek közben tombolnak, szegénynegyedeket vakít meg a szesz. A kapukról lassan lemállanak a trágár feliratok is. Ez az a hely, ahol a szelídek nem kapják örökül a földet.
A szülőhegyem lábánál forrás fakadt. Egykor régen Jézus kútjának keresztelték el. Mintha szenteltvíz folyt volna a talaj alatt. Valami korrumpálhatatlan jó a századelőn. De a forrás pár évtizede apadni kezdett, ráadásul útban is volt: egy ál-úr vásárolt telket azon a környéken és mindenáron terjeszkedni akart. Kellett neki a hely, nyaranta vadászgatni szeretett a kertjében. Elengedett pár nyulat, őzet, fácánt, táncos komikust, alanyi költőt, elméleti nyelvészt, bukott teatrológust, istenhívő bennszülöttet, és utánuk eredt. Utánuk küldte a mérgezett vasat. Mint Rambo, legalábbis ő így képzelte. Tisztelte is mindenki. A csapot tehát elbontották, és ötszáz méterrel arrébb újraépítették, vadiúj fehér márványból, szobrokkal, ülőpaddal. Pár hétre rá az új kút ötdecis dekorációkat kapott. A vize zavarossá vált, pénteken háromkor pedig rendszerint vörösre színeződött. Mostanában Paulie Gualtieri sakkozik ott egy részeges ír matrózzal, feszülten várja a három órát.
A húsvéti időszak mindig bitang nehéz, darabosítja az álmokat. Idén épp a Jézus kútjánál sétáltam nagyapám szellemével virágvasárnap, amikor egy sötét árny bukkant fel. Egy hízott szívű disznó. Már rántottam volna elő árnyölő szablyámat, hogy átszabjam a képét, de nagyapám szelleme türelemre intett. Ő éltében profi bokszoló volt, s ha a helyzet úgy alakul, egy bal alsó horoggal simán leszedi a fickót: ezzel biztatott. Az árny eltátotta hatalmas, rücskös pofáját, és ó-arámi nyelven kezdett szidalmazni. Én meg ómagyarul válaszoltam neki. Vámot követelt, ha a kúthoz akarok járulni. Az árnyakkal nem jó sokáig szóba elegyedni, mert megvan az a rossz szokásuk, hogy mire szépen elkezdenéd lebeszélni őket a helytelen útról, már a nyakad köré tekeredtek, és a véredet szürcsölik. Ezért nem piszmogtam túl sokat, egyszerűen kigáncsoltam a sötétséget. A bőrét pedig kiszögeztem otthon a falra. Így vártam az idei feltámadást.