Jön a vihar

Csak azt tudnám, hogy ilyenkor hol lehet a macska?

A szelek erre mifelénk mindig viharosak. Gyerekkoromban a Bükkben ezzel nem volt semmi gond. Völgyben van a falu, a tetők, a hátak, az erdők valahogy megfogták a szelet. De itt ahogy a hegyek közül lejön, mindig csak úgy süvít. Északról, északnyugatról. Úgyhogy nem különösebben üt szíven, ha irdatlan erejű orkánokat vetítenek. Az az irdatlan erő talán csak egyszer-kétszer tűnt sokkal többnek, mint amennyi errefele még normálisnak számít. Ami persze nem jelenti azt, hogy akkor már minden mindjárt rendben is van. Letördeli a fák ágait, az udvar mindig tele gallyal. Amit borítani lehet, borítja. Elviszi a műanyaghordók fedelét. Bedönti a nádkerítést. A cseresznyefához kivezetett ereszcsatornát szétszedi az egyetlen illesztésnél. A szomszédban az egyik évben felkapta a kutyakenelt és a túlsó szomszédba vágta. Akkor ott nem lakott senki épp, nem lett baj belőle. Vagy nem nagyobb, úgy értem. De azt is lehetett látni, ahogy a közeli erdő nagy magas nyárfáit tördelte ketté, mint fogpiszkálókat. Méghozzá nyáron. 2010 vagy 2011 esős, szeles nyarán. Azután meg is ritkították azt az erdőt, hogy a házaktól távolabb essék. Éppen most is zúg és bömböl kint a szél, miközben hétágra süt a nap. Csak azt tudnám, hogy ilyenkor hol lehet a macska? Persze mit bánja ő a szelet egyfelől. Mikor kisebb volt, s még a testvérével ketten éltek nálunk, valami úton-módon megtudták, amit nem tudtam én sem, hogy ha fölmásznak a gerendákon a melléképület előtetejére, akkor a stablondeszkánál bejuthatnak a padlásra. Télidőben mindig onnan jövögettek elő, én meg hajnaltájt, ahogy itt ültem a sötétben, gyakran hallottam a dobogást a mennyezet felől, ahogy birkóztak, kergetőztek, vagy esetleg tényleg megverekedtek valami vetélytársukkal. Aztán a másik macska egy nap búcsút intett nekünk — nyugtalan jószág volt, amikor végképp nem bírt magával, fölmászott a háztetőre, de így, ahogy mondom, a cserepeken mászkált és olyan eszelősen nyávogott, hogy arról tudtad, nem az ételről van szó. Azután másnap elment és nem jött vissza, volt, hogy egy hónapig se. Aztán meg visszatért, kiéhezve és agresszívan. Akkortájt ők ketten, a két kandúrtestvér, már nem szerették egymást. Nem játékból karmolászták a másikat. Majd a harmadik vagy a negyedik útjáról nem jött többet haza. És azóta a megmaradt macskánk nem megy a garázs padlására. Vagy azért, mert tudja, hogy már régen kihízta, vagy valami másért. Úgyhogy kint van valahol a szélben. Hopp! És mialatt ezeket írtam, hazatért. Együtt érkezett a fekete felhővel. Nyakunkon a vihar. Az enyémen meg az övén.