Titánok
Egész héten a forrásokat tanulmányoztam, miközben csak átmenetileg tudtam megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy minden mozdulatomat figyelik. Az öltönyössel nem találkoztam többet, de nemegyszer láttam a hatalmas utcai kivetítőkön a miniszterelnök társaságában. A köpcös viszont, aki Szilénoszként mutatkozott be, többször fölkeresett, és biztatott, hogy jól haladok. Ezzel nem értettem egyet, de végül csak összeállt a szöveg, amit az ünnepségen el is mondtam.
Egyes iskolák úgy vélik, a teremtés maga egy mítosz, és ezt arra alapozzák, hogy noha vannak hasonlóságok a különféle elbeszélésekben, sőt olykor jelentős átfedések is, de végső soron is ez az egész egy vircsaft, szófia beszéd. Noha még akár igazuk is lehet, mégiscsak rámutatnék a beszámolók közös pontjára, miszerint egyik elbeszélő sem volt ott, akkor, amikor. Most aztán verhetik a falba a fejüket a keresztények, hogy őseik annak idején elfelejtették megkérdezni Jézustól, hogy is volt pontosan ez az egész, noha a maguk hagyományai szerint autentikusabb személyt keresve sem találhattak volna. No, majd legközelebb! Mindenesetre addig a keresztények is — némileg rossz szájízzel, ami érthető — kénytelenek ez ügyben Mózes elbeszélésére hivatkozni, aki viszont ugyancsak autentikus forrásra hivatkozik.
Jómagam azonban jobban kedvelem a görögöket, és nem elsősorban vallási okokból, hanem azért, mert kevésbé szigorúan, viszont annál színesebben mesélnek mindezekről a dolgokról, amelyek jóval a görögség keletkezése előtt történtek. Ez a tény pedig nemhogy görcsössé tenné őket az elbeszélésben, épp ellenkezőleg: mérhetetlen szabadsággal ajándékozza meg őket az elbeszélés tárgyát és szereplőit illetően.
Kezdhetjük tehát a görögöknél, avval sose lehet nagyot hibázni, a legrosszabb, ami történhet, hogy olyasmit mesélünk el, ami már mindenkinek a könyökén jön ki. Például, hogy melyik titán volt a legokosabb? Graves szerint[1] Prométheusz volt a legokosabb, mert nem kereste a bajt, nem harcolt az istenek ellen. Bár ezt az állítást gyengíti egyrészt, hogy implicite az okosság mértékének teszi a baj kerülését, másrészt később Prométheusz mégiscsak makacsul a maga útját járta, és a baj keresése sem áll távol tőle.
A görögök több teremtésmítoszt is használtak, mikor melyik volt kedvükre való, vagy éppen mennyire feledkeztek meg a bor helyes arányú vizezéséről. Itt van tehát Prométheusz. A görögök szerint ő teremtette az embereket. Vagy nem. Egyesek a hét titán közé sorolják. Mások nem. Vagy Eurümedón titán, vagy Iapetosz és Klümené nimfa fia volt. Ennyiből is láthatjuk, hogy a görögök elég jól bírják a bizonytalanságot, és meglehetős nagyvonalúsággal kezelik ennen eredetmítoszaikat is.
No de menjünk tovább! Nem is Prométheuszról akarok beszélni, hanem az öccséről. Vagyis a bátyjáról, méghozzá az idősebbikről, akit Atlasznak hívtak. (Aki az egyiptomiak szerint Poszeidón fia volt, de ne bonyolítsuk.) Atlaszról köztudomású, hogy a vállán tartotta az égboltot, és jogosan vetődik föl a kérdés, hogy mi oka volt erre? De ezúttal nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy ez a tény kérdésessé teszi, hogyan is nemzette a Pleiászokat, a Hüászokat és a Heszperiszeket — amiről szintén szólnak az írások. Két magyarázat látszik kézenfekvőnek, az egyszerűbbik, hogy a nemzés még azelőtt esett, mielőtt Atlasz a vállára vette volna az égboltot. (Most azt is hagyjuk, mi volt azelőtt az égbolttal.) A másik lehetőség — amiről szintén beszámolnak az írások —, hogy egy ízben Héraklész rövid időre levette Atlasz válláról az égboltot. Az egyik iskola szerint azért, hogy egy apró szívességet kérjen, de ezt e helyt ugyancsak nem részletezzük. A másik változat azonban sokkal valószínűbb: Atlasz kérte meg egy apró szívességre Héraklészt — aki amúgy is sokat hősködött, de erről is talán majd máskor —, és így, mivel Atlasz nem csupán nagyon erős volt, hanem igen gyors is, a rendelkezésre álló — valamennyi forrás szerint igen rövid — időt teljes egészében nemzésre használta fel, és ez maga a megoldás. A nemzést befejezve Atlasz korrektül visszavette a vállára az égboltot.
Más iskolák azonban úgy emlegetik, hogy Atlasz nem az eget, hanem a Földet tartotta a vállán, amint ez számos ábrázoláson is látható. Ennek az lehet a magyarázata, hogy Atlasz nem csupán nagyon erős és nagyon gyors volt, de játékos kedvű is. Így aztán olykor, ha megunta a Földön állva az eget tartani, hirtelen ellökte magát, tótágast állt, és lábát az égre helyezve vállára vette a Földet. A modern tudomány erre nézvést semmilyen biztos adattal nem tud szolgálni, csupán azt szögezi le, hogy ez ma már biztosan nem így van.
________________________________
[1] Robert Graves: A görög mítoszok I., Európa, 1970, 225.