friss műút

-ról, -ről

Sándor Zita

Sándor Zita

(1986, Miskolc). Tanár, kritikus. Debrecenben él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Sándor Zita: „És hányszor vérzik majd játékból Caesar”
(Shakespeare: Julius Caesar. Ford.: Forgách András és Fekete Ádám, L’Harmattan, 2015)
2015. február 28.

A Julius Caesar nem tartozik a sűrűn játszott Shakespeare-darabok közé. A Vígszínház 2014 decemberében érdemesnek találta műsorára tűzi — az előadást látva úgy tűnik, hogy egy klasszikus szerző keveset játszott művének bemutatása, illetve a téma kézenfekvő aktualizálhatósága is szerepet játszhatott a döntésben. Ez a gesztus kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a veretes Vörösmarty-fordítás felfrissülésen essen át.

Illés László 1994-ben azt írja, hogy ez a már akkor több mint 150 éves fordítás korszerű és közérthető, újabb verziót kíván.[1] Szabó Lőrinc ugyan több helyen is kiigazította az egyébként kifejezetten jó fordításnak tartott szöveget, ám ez a „kisimítás” ellentmondásosra sikerült: az 1955-ös összkiadásban Szabó Lőrinc javításainak csak egy részét emelték át a szövegbe (a körülbelül 500 helyből 140-et), melyeket a későbbi kiadások ráadásul jelöletlenül vették át.[2] Illés a szövegfrissítés másik útját választotta, ám az elkészült fordítás csak húsz évvel később, 1994-ben jelent meg, a Katona József Színházban tartott bemutató apropóján.

A dinamikusan változó nyelv azonban ezt a homályos, nehezen érthető helyeket világossá tevő fordítást is maga mögött hagyta. Illés számos ötlettel járult hozzá egy színpadon jól használható változat kialakításához, maga leginkább arra volt büszke, hogy az eredetinél 2438 sorral hosszabbra sikerült Vörösmarty-fordítástól eltérően az ő verziója pontosan ugyanannyi sort számlál, mint Shakespeare-é. A legújabb, a Vígszínház szármára készített verziónak is a „rövidség”, gyorsaság (azaz színpadi alkalmazhatóság) az egyik erénye: érthető, könnyedén egymásba kapcsolódó szószerkezetek és mondatok alkotják, a világos beszéd gyorsabb beszédtempót, illetve nem szorosan a szöveghez kapcsolt, nem illusztratív színpadi gesztusokat is elbír(na).

Forgách András dramaturg tanítványával, Fekete Ádámmal együtt végezte el a fordítást, a L’Harmattan kiadónál megjelent kötet utószavában Forgách szerint Fekete Ádám főként költőiséget és nyelvi frissességet kölcsönzött a műnek.[3] A felosztva lefordított, majd közösen átnézett szöveg sorai igényességről és alapos munkáról tesznek tanúságot. A Vígszínházban elhangzó Julius Caesar ötletesen és pontosan megalkotott matéria: a régies szavak és kifejezések érthetőbbekké váltak, a mai fül számára ismerős szóképeket hallani, a mondatszerkezetek sem hatnak idegenül.

A régies helyek modernizációjára nézzünk néhány példát (Vörösmarty, Illés és Forgách–Fekete sorrendben) (IV/3):

BRUTUS: Halljad, Cassius,
Szennyes kezűnek
tartatol te is,
Ki pénzen árulsz s adsz el hivatalt
Érdemteleneknek.[…]
E vesztegetésnek Cassius a neve
Ád díszt s ezért burkolja el fejét
A büntetés.

BRUTUS: Tudd meg, Cassius, téged is sokan
Elítélnek, hogy enyves a kezed:
Aranyért kínálsz
s adsz el hivatalt

Érdemteleneknek,[…]
Cassius neve rangot ad a csalásnak,
S a büntetés ezért elrejti arcát.”

BRUTUS: Tudd meg, Cassius, rólad is azt beszélik,
Hogy túlzottan ragad a tenyered;
Piacra dobsz
, pénzért adsz hivatalt,

Érdemteleneknek. […]
Ha korrupciót véd a Cassius név,
Jó okkal késik a megtisztulás.

Jól látni, hogy a szóképek és kifejezések egyre inkább közelítenek a köznyelvben használt fordulatokhoz; a harmadik változat nem csupán a mai olvasó számára leginkább ismerős formulákat használja, hanem a szöveg jelentését megtartva kissé áthangolja a beszédhelyzetet is: a piacra dobsz és a korrupció nem a római kori hadvezérek és hatalmasságok szava járását juttatják eszünkbe, inkább mai politikusok beszédeinek elemeire emlékeztet. Ebbe, a jelenkori közéleti stílust követő, utánzó logikába nagyszerűen beilleszthető a megtisztulás is. Ez az itt csupán egyetlen példából levont következtetés túlságosan merésznek tűnhet, ám ha több szöveghely bemutatására nincs is mód, meggyőző lehet az, hogy az új fordításra épülő előadás is hasonló érzeteket kelt a nézőben: Alföldi Róbert rendezésében öltönyös-inges politikusok szerepelnek, le-fel járkálnak egy futballstadion nézőterére vezető hatalmas lépcsősoron, s a kezdő jelenet Lupercalia-ünnepe stadionavató eseménnyé válik.

Az újrafordítók ügyeltek a retorikára is. A harmadik felvonásban található Antonius beszéde, mely felhergeli a népet Julius Caesar gyilkosai ellen. A főlovászmester dicsérő sorokat szúr be vádló mondatai közé, s ezzel az ellentétező eljárással teszi mondandóját lázítóvá.

A szónoklat során az álszenteskedő dicséreteket így olvassuk Vörösmartynál (III/2): „S Brutus derék, becsületes férfiú, / S a többi is mind, mind becsűletes,”; „S Brutus derék, becsületes férfiú”; „S Brutus becses, derék egy férfiú”; „S bizonnyal ő derék egy férfiú”; „Megbántanám Brutust, meg Cassiust, / Kik, tudva van, derék, jó férfiak”.

Ugyanezek a sorok a következőképpen hangoznak el a Vígszínházban: „És Brutus feddhetetlen életű, / S a többiek is feddhetetlenek”; „És Brutus az egy feddhetetlen férfi”; „És Brutus az egy feddhetetlen férfi”; „És Brutus az egy feddhetetlen férfi”; „És Brutus az egy feddhetetlen férfi”; „Brutusnak és Cassiusnak ártanék, / Kik — mint tudjátok — feddhetetlenek.”

A Forgách–Fekete kettős úgy döntött, hogy a dicsérő szavakat ugyanolyan formában ismétli meg; nem arra ügyelnek, hogy ugyanazt a gondolatot többféleképpen és választékosan fogalmazzák meg, hanem arra, hogy a szónoklatot hallgató nép emlékezetébe véssék, a bambákba is belesulykolják azt az egy mondatot, mely ellen fel lehet háborodni, s melyet a hallgatóság később valóban visszhangoz (III/I2): „4. PLEBEJUS: Árulók! Még hogy feddhetetlenek!” (Ez a lázadás Vörösmartynál nyugodt, szövegben jelöletlen iróniával zajlik: „NEGYEDIK POLGÁR: Árulók! derék férfiak!”) A feddhetetlen prozódiai szempontból jól kiválasztott szó, hiszen hosszúsága és jellegzetes hangalakja miatt könnyen megjegyezhető, kitűnik a szónoklatból — ez a tulajdonság azért fontos, mert egy politikus beszédét figyelő tömeg nem a nyelvi szépségekre fogékony; Alföldi rendezésében tévé előtt fenékközépig lecsúszott melegítőben üldögélő, foteleken elnyúló, pattogatott kukoricát eszegető és levest kanalazó tömeget látunk, az ő elméjükben is csak a feddhetetlen látszik megragadni.

Az új fordítás gyengéjének a különböző stílusrétegek következetlen egymásra halmozása mondható. Nem találni sok ilyen szöveghelyet, ezért számbavételük sem nehéz. Furcsa például, hogy Brutus monológjában (II/1) a konspirátorok, egy főként a politikai-közéleti nyelvbe illő szó a zord homlokod szomszédságába kerül, ami kifejezetten a költői-irodalmi szókészlet része. Az is igaz, hogy ezeket az apró, stílusbeli váltásokat meg sem hallani előadás közben, inkább csak az olvasó szemnek tűnnek fel.

A jegyzetek pontosságára és sokrétűségére külön ki kell térnem. A Forgách–Fekete páros kétségkívül alaposan utánajárt a forrásoknak: történelmi háttérről, eseményekről számolnak be, szokásokat írnak le, a szerző szándékos anakronizmusaira is felhívják a figyelmünk. Ezek az információk olyannyira fontosak, hogy a vígszínházi előadás díszlete (Menczel Róbert munkája) egyenesen a 4. jegyzetből táplálkozik, mely a fentebb már említett Lupercalia-ünnep hagyományát írja le — az etimológiai kutatás eredményeképp felbukkanó farkas és farkasűzés a színpadi tér változatos felosztásáért felelős, tologatható, a plafonig érő farkasok alakjában köszön vissza.

Ezzel ismét elértünk az új fordítás legfontosabb és legizgalmasabb tulajdonságához: azon túl, hogy érezhető, hogy színházi közegben ismerős kezek írták a szöveget, tehát színpadon kifejezetten jól használható változat jött létre, a szöveg maga is hangsúlyozza színházba ágyazottságát. E jelenségre különösen figyel a Forgách–Fekete páros. A kulcsot a 15. jegyzetben adják meg: az összeesküvés és a gyilkossággal végződő szenátusi ülés kihelyezett ülés volt, nem a Capitoliumban, hanem a Pompeius által épített épületkomplexumban, a színházterem mellett tartották. Ez a tény „Cassius és Brutus későbbi korok színházi előadásaira utaló patetikus megjegyzéseinek is forrása lehetett az író képzeletében.”[4] És valóban, a fordítók arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb helyen észre is lehessen venni a színházra történő utalásokat (nagyjából kétszer annyi van belőlük, mint Vörösmartynál). Már a 23. oldalon (I/2) előkerül a nagyérdemű (Vörösmartynál: ő nagyságok); majd színész és szerep (II/1, 42 — Vörösmartynál csak színész); Ligarius kendőt visel (II/1, 45 — Vörösmartynál ilyen nem fordul elő); Caesar színhelyet és játszóteret emleget (III/1, 58 — az első fordításban hasonló kép vagy hasonlat nem található. Caesar ledöfése ugyanolyan módon jelenik meg a két szövegben, Brutus és Cassius színházi előadásokat vizionál, melyekben századokon át ők fogják újra és újra megölni Caesart. Az új fordításban később is visszatér a színházmotívum (V/1, 104: részeges bohóc), a csatajelenetek azonban kevésbé átitatottak a színházmetaforával. Az új szövegnek nagy felfedezése tehát, hogy hangsúlyozza, az összeesküvők színházi eseményként tekintenek a merényletre. Erre, az olvasó orra alá tolt színházszerűségre Alföldi Róbert is ráérzett, a vérben mosdást nem metaforaként értelmezi: a merénylők megfürdetik kezüket Caesar vérében és vöröslő, feltartott tenyérrel állnak ki a nép elé.

A Julius Caesar új fordítása ötletes és gördülékeny, ugyanakkor nem akar mindenáron újszerű lenni, nem hajt végre radikális változtatásokat a szöveg jelentésén. Legnagyobb erénye, hogy érezhető, kifejezetten színházi használatra készült (közben olvasott szövegként is megállja a helyét), a vígszínházi előadás megoldásai sem lehetnének ennyire találóak az új szöveg nélkül.

_________________________

[1] Illés László: A fordító monológja = William Shakespeare: Julius Caesar, ford.: I. L., Európa, Budapest, 1994, 129–132.

[2] Szabó Lőrinc javított drámafordításairól (Julius Caesar és Lear király) lásd bővebben: Szele Bálint: Vörösmarty Mihály találkozása Szabó Lőrinccel, Irodalomtörténeti Közlemények, 2007/13, 118–130.

[3] William Shakespeare: Julius Caesar, ford.: Forgách András – Fekete Ádám, L’Harmattan, Budapest, 2015.

[4] Julius Caesar, ford. Forgách András és Fekete Ádám, L’Harmattan, Bp, 2015, 125-6.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Tiszatáj online – irodalom, művészet, kultúra
Ideje: 2015-03-04, 10:23

[…] A Julius Caesar nem tartozik a sűrűn játszott Shakespeare-darabok közé. A Vígszínház 2014 decemberében érdemesnek találta műsorára tűzi — az előadást látva úgy tűnik, hogy egy klasszikus szerző keveset játszott művének bemutatása, illetve a téma kézenfekvő aktualizálhatósága is szerepet játszhatott a döntésben (…) http://www.muut.hu >>> […]

Hozzászólás küldője: Rowena Shepard
Ideje: 2017-07-18, 14:09

Azért a magister equitumot főlovászmesternek nevezni magyarul elég röhejes…

Szólj hozzá!