Térey János Interjú Antheával című költeménye a 2013-as Moll kötet hangsúlyos záródarabjaként már pozíciójával is kiemelt szerepet mutat a költő legutóbbi pályaszakaszán.[1] A verscím, amint az a szövegből, illetve annak szélesebb kontextusából kitetszik, Parmigianinónak a nápolyi Capodimonte Múzeumban látható női portréjára,[2] illetve a beszélőnek a portré női alakjával történő interakciójára utal. A narratív alapszituáció szerint Anthea, a festmény asszonya mintegy kilép a mű keretei közül, hogy a lírai én kérdéseire megfeleljen. Ezt a kilépést (mint a megörökített személyiség kiszabadítását a manierista portré egykorú tárgyi keretei közül), a költemény első, ötsoros szakaszában a nőalak válláról lesikló menyét[3] jelzi. Sajátos módon azonban a versbeli nőalaknak előbb a hasonlata Anthea, és csak ezután, a kilépést követően válik a névvel megszemélyesítve (és a cím felütésére rímelve) valóban Antheává. Mindebből így a szöveg elején valamiféle fordított avagy kifordított ekphraszisz képzete sejlik föl, ahol nem a versbeszélő, hanem maga a festmény szereplője nyilatkozik meg a festmény tárgyáról, önmagáról:
Barna, szigorú szemű szépség,
Mint Parmigianino Antheája.
Menyét siklik le a válláról,
Futni engedi. Anthea hangja kemény.
Kérdezzek bátran, van ideje rám.
Ezt az áttételességet lehetne persze a festő korának, a manierizmusnak a nyakatekertségre és a komplex, sokszor öncélú és túlhajszolt ornamentikára való hajlamával, illetve az erre történő költői reflexióval is magyarázni, azonban meglátásom szerint közelebb jutunk a költemény gondolati és formai logikájának fölfejtéséhez, ha eltekintünk az efféle (kissé vulgáris ízű) nagyformai megfeleltetésektől. Már csak azért is, mert a versbeli Anthea szájából elhangzó mondatok nyelvezetükben és részben tárgyi motívumaikkal is (komp, autó, márkázott ásványvíz) markánsan kortársi, a huszonegyedik század elején megélt tapasztalatokat visszhangoznak, és meg sem kísérlik fölidézni valamiféle kétes historizmus jegyében a későreneszánsz kor eszméit, szokásait, vagy tárgyi és műveltségbeli relikviáit.
A tulajdonképpeni interjú a második versszakban Ischiára, a nápolyi öböl egyik szigetére tett kompút fölidézésével indul. Innentől kezdve a hosszú versszöveg végéig egyetlen további utalás sem esik arra, hogy Anthea a Parmigianino-kép keretei közül szabadult volna ki; a nőalak szavakba öntött személyisége egészében elfedi a költemény részleges kiindulópontjául szolgáló vizuális munkát. Mindezek után tegyük föl a kérdést: valóban ekphraszisznak tekintendő-e az Interjú Antheával? Végső soron igényt tart-e a Térey-vers az előbb csak hasonlati elemként, aztán hátrahagyott díszletelemként szerepeltetett Parmigianino-kép referencialitására? (Vagy fokozzuk tovább: ekphraszisz-e a vers, amely a címként szerepeltett festőnév és a tőle való festménycím alatt egy tisztán kauzálisan nem, vagy csak alig-alig kapcsolható, idegen testnek tetsző versszöveget közöl?) Meglátásom szerint Térey költeményének egyik izgalmas vetületét adja az a finom kézzel megalkotott játéktér, amelyben a portrén ábrázolt előkelő hölgy képzelt anyagi és emberi viszonyai (a már említett módon) a jelen világra vetülnek, azzal együtt, hogy a versben mindvégig lebegtetve van, ám nincs nyíltan eldöntve, vajon Anthea és családja valós, élő személyek vagy az árnyékvilág lakói. Ugyanez az elbizonytalanító játék érhető tetten abban is, hogy az Ischiára tett utazásról eleinte úgy nyilatkozik a meginterjúvolt, mint valamiféle könnyed, egyszeri hétvégi kiruccanásról (legalábbis ennek érzete cseng ki az élménybeszámolóból), aztán a vers végére elsötétül a tónus, a hajóút pedig dinamikusan széttartó allegóriává sűrűsödik, a nagyvilági Anthea személyiségének valamiféle szimbolikus (a világköltészetből jócskán ismerős, e kulisszák között mégis frissnek ható) keretévé alakulva át — a nő válása óta nincs több átkelés. A férj alakja mindvégig bizonytalan kontúrú marad a szövegben, és csak az ütközőzónaként működtetett páros drámai mikrojelenetekben, tehát mindig Antheával összefüggésben sejlik föl. Az interjúkérdésekben és a rájuk adott feleletekben egyaránt szó esik banálisnak tetsző történésekről és a világ folyását mélyebben érintő dilemmákról; néhol pedig (és ezek a részek a költemény legerősebb szakaszainak mondhatók) a kettő biztos kézzel szabályozott keveredése érhető tetten a kérdést és rá adott választ versszakhatárokként működtető szövegfolyamban:
„Ön hol érzi a legjobban magát?”
„Én a Minőségi Élet Múzeumában:
Pompeji vörös a fala, mint mifelénk
Minden tisztes középületnek.
A férjem beszéde olyan volt,
Mint a csorgatott méz,
Amikor szombatonként elmentünk oda.
Ilyenkor ő meg én:
Két szolidáris sziluett.”
A vers bőven tartalmaz mintákat a Térey versnyelvére olyannyira jellemző, szükségszerűen kissé retorikus ízű (mert a szövegből vertikálisan kimeredő), magabiztos tonalitású, erős kontúrú képekre; az idézett szakasz esetében az utolsó sorra, illetve az (ugyancsak alliteráló) Minőségi Élet Múzeumára gondolok; de ilyen a megelőző versszakból az éjjel antracitja is. Mindezek a versnyelv sodrában afféle akadókként funkcionálnak, ahol megbújhat az olvasó figyelme. Találunk a szövegben vízjelszerű vizuális utalásokat Parmigianinón túl egyéb itáliai műalkotásokra is, avagy ábrázolási típusokra; utóbbira példa a „Madonna-arcú, nagy fenekű kislány” (Anthea ilyen gyermeket szeretne szülni), előbbire a szcenika, amint Anthea „kesztyűs jobb kezével / Szorongatja a bal kesztyűjét” — ami Tizianónak a Louvre-ban látható, Kesztyűs férfi címen közismertté vált, 1520–22-re datált festményét idézi föl. A rövid, háromsoros zárlat az egyetlen versszak a szövegben, ahol Anthea válasza ugyanolyan tömörségű, mint a feltett kérdés: egyetlen sor. Közbül egy narrátori kiszólás áll, amely azt rögzíti, hogy Anthea haja kibomlik a sűrű fonatból (ami ikonológiailag megint a lányságra utal a férjezett asszonnyal szemben). Ehhez a képhez kapcsolódva Krisztus fölemlítése a záró feleletben valamiféle (szerzetesi) visszavonulást, bezárkózást sugall, és egyben a versben szóra bírt alak végleges leválasztását a Parmigianino-festmény nagyvilági modelljéről.
___________________________
[1] Térey János: Moll, Libri, Budapest, 2013, 132–135.
[2] Vö.: http://www.polomusealenapoli.beniculturali.it/museo_cp/cp_scheda.asp?ID=25, elérés: 2014. 11.25.
[3] Egyes fejtegetések szerint a menyasszony szó a menyétből származna, amely nem mellesleg a tisztaságot jelképező hermelin közeli rokona; mindkét megfeleltetés mozaikszerűen beleillik a vers logikájába. Vö.: http://lexikon.katolikus.hu/M/menyasszony.html, elérés: 2014. 11. 10.