Amíg nem

Amíg nem épült ki az autópálya,
választásunk sem volt.
Most viszont néha a régi utakat használjuk,
hogy ne csak névről ismerd a köztünk lévő városokat.
Naponta van az a húsz perc, amikor már alig látunk,
és a lámpák még semmit nem érnek.

Amíg nem épült ki az autópálya,
választásunk sem volt.
Most viszont néha a régi utakat használjuk,
hogy ne csak névről ismerd a köztünk lévő városokat.
Naponta van az a húsz perc, amikor már alig látunk,
és a lámpák még semmit nem érnek.
Mellébeszélek, ne lásd, hogy jó lennél nekem.
Megkérdezem, hogy szerinted miért nem tudok
futni álmomban, milyen lenne máshol élni,
beszélek régi nőkről, hogy az egyik a bőrére száradt
spermafoltokkal ment a kórházba, gyerekeknek felolvasni.
Meg arról, hogy kiskoromban raliversenyző akartam lenni,
de félek, a mozgólépcsőn is csak felfelé merek nézni.
Aztán kedvenc köteteim egyre inkább elavult tartalmát hasonlítom magamhoz,
hozzád, hogy a múlt nyáron én is voltam szerelmes, még is csak annyi maradt,
hogy a „hűvös csempéhez szorítom a hátam. wc-láncba kapaszkodó szeretet.”
Máig érzem, ez csak amolyan látszat. Mint a vigyázban álló kilométereket.
Pedig már rég nem kötöm számokhoz vagy mértékegységekhez a múltat.
Hogy mi, mennyire. És belegondolok, hogy gondunk lesz.
Lesz. Ha megszeretsz.
Ha folyton egymáshoz tartunk majd, abból nem lesz otthon.
Leírom csak, mert én sem hiszem, hogy ezeket most neked mondom.