Irigyen nézem — mint mindig — az angol nyelvű klasszikusok kritikai kiadásainak özönét. Bár már annyiszor elsiratták a filológiának ezt az állítólag fenntarthatatlan (vagyis finanszírozhatatlan) ágát, egyre-másra jelennek meg a megváltozott módszertani, elméleti, történelmi környezetből, az új ismeretekből fakadó igényekre válaszoló, gyakran lélegzetelállító méretű és parádés szellemi teljesítményt integráló kiadványok. Mostanában nagy figyelmet kapnak a skót szerzők. Készül Robert Louis Stevenson műveinek 38 kötetesre tervezett összkiadása az Edinburgh-i Egyetemi Kiadó gondozásában, amely nyilvánvalóan a szerző munkásságának alapvető újraértékelésére bíztat. Miután ugyanennél a kiadónál elkészült Walter Scott regényeinek kritikai kiadása, most — az Aberdeeni Egyetem által koordinált munka eredményeként — a költemények vannak soron. A glasgowi egyetemen működő Burns Központ pedig közzétette Robert Burns összes művei 15 kötetesre tervezett kritikai kiadásának első darabját, amely a költő jegyzetfüzeteit, úti naplóit és vegyes, rövidebb prózai írásait tartalmazza 
(The Oxford Edition of the Works of Robert Burns. Volume One: Commonplace books, tour journals and miscellaneous prose, szerk.: Nigel Leask, Oxford University Press, 2014). Burnsszel kapcsolatban (mint Petőfi esetében, akihez mindig is hasonlították) a naiv költő ideologikus képzetétől kellett mindenekelőtt megszabadulni. Sok minden más mellett az a baj a tanulatlan zseni képzetével, hogy minden jóindulat ellenére nagyon alkalmas az életművek szellemi kiüresítésére. Burns esetében itt például republikánus, antiklerikális gondolatairól van szó, vagy a skót felvilágosodás örökségével folytatott intenzív párbeszédéről. Ezért is van szükség Burns „műhelyének” minden dokumentumára: hogy komoly szellemi munkát, érett döntéseket, szerep- és nyelvhasználat-választásokat láthassunk ott, ahol hagyományosan csak szerethető, de komolytalan, ösztönös vagy éppen részeges megnyilvánulásokról lehetett beszélni.
Hasonlóan lenyűgöző sorozat Samuel Beckett levelezésének harmadik monstrum köteténél tartó összkiadása, amely az 1957 és 1965 között keletkezett szövegeket tartalmazza, az eredetileg francia nyelvűeket gondos angol fordítással kísérve (The Letters of Samuel Beckett. Volume III, 1957–1965, szerk.: George Graig és mások, Cambridge University Press, 2014). Mit csinál az ember, miután prózában is, drámában is utolérte a hangos siker? Részben, úgy tűnik, menekül (jellemzően kis házába, a Párizstól 50 km-re fekvő Ussy-sur-Marne-ban). Részben azonban új formákat, új médiumokat keres. Az áttörést Az utolsó tekercs hozza meg, amelyet 1958-ban írt felkérésre, hogy a Játszma végéből teljes estés programot lehessen faragni. Így fedezi fel a színpadi kisformát és a technológia (no meg a mechanikus ismétlődés) művészi kihasználhatóságát, s hamarosan eljut a hangjátékokhoz, a rövidfilmekhez. Mindeközben egy francia nyelvű regényen is dolgozik. A levelezés talán a színháztörténészek számára szolgáltatja majd a legtöbb információt, hiszen Beckett sokat ír darabjainak angliai, német, amerikai stb. bemutatóiról, a színészi játékról és a rendezésről alkotott véleményéről. Álljon itt most mégis az a rövid szakasz, amelyet Gabriel Josipovici idéz (A Times Literary Supplement január 23-i számában) Beckett „emberségének” példájaként; egy barátjához ír, aki az apját vesztette el: „Ismerem a fájdalmadat, s tudom, hogy a magunkfajta ember szíve nem enyhül meg szavaktól vagy érvektől, s hogy a fájdalom tompulásának bizonyossága csak újabb fájdalmat hoz. Így csak mély szeretettel és együttérzéssel gondolok rád, s azt kívánom, hogy az a különös dolog soha ne hagyjon el téged, bármi legyen is az, ami erőt ad, hogy egyre csak tovább éljünk a sebeinkkel.”
Az írókról szóló életrajzi regény műfaja továbbra is nagy népszerűségnek örvend az angol nyelvterületen. Ezek általában igen beható, gyakran minden szakmai elvárást kielégítő kutatáson alapulnak, s ugyanazokat a dokumentumokat és szakirodalmat dolgozzák föl, mint az akadémiai berkekben született biográfiák, viszont bátran és persze szépirodalmi igénnyel képzelik újra az adott szerző életét, ami miatt többnyire a fiktív művek közé kerülnek a könyvespolcokon. Peter Ackroyd Dickens-életrajzát lehet példaként említeni, vagy Colm Tóibín nagyszerű The Master című regényét Henry Jamesről. Most Damon Galgut, a dél-afrikai dráma- és regényíró (aki már kétszer is a Man Booker-díj közelébe került) Arctic Summer (Sarki nyár, Atlantic Books, 2015) című munkájára irányul nagy figyelem. A könyv E. M. Forster életének arról a hosszú szakaszáról szól 1910 és 1924 között, amikor látszólag nem tudott regényt írni — amit visszatekintőlegesen úgy is mondhatunk, hogy felkészült a remekmű, az Út Indiába megírására. A cím maga Forster egy soha be nem fejezett regénytervéből származik, amely az író naplója szerint a „demokratikus vonzalom” természetéről szólna, a sarki nyár pedig az a „hosszú, hideg nap, amikor van idő tenni a dolgunkat.” Forster íróként tette is a dolgát, vagyis kutatott: megismerte Indiát, és lassan, félénken önmagát, különösen saját szexualitását is. A demokratikus vonzalmat Mohammed el Adl, egy fiatal egyiptomi mozdonyvezető társaságában élte meg. „Úgy látom — írta —, a bizalom, a jövedelem, a faj és az osztály korlátain áttörő bizalom a legnagyobb jutalom, amit ember kaphat.” Tegyük hozzá: e bizalom mind Forster életében, mind az Út Indiába esetében inkább sóvárgott ideál maradt.
Seamus Heaney halála (2013) után úgy tűnik, egykori barátjára, Paul Muldoonra száll a legnagyobb angol nyelvű ír költő címe. Muldoon megnyerte az összes fontos díjat, Oxford Professor of Poetry volt 2004-ig, jelenleg a Poetry Society elnöke, a Princeton Egyetem professzora és amerikai lakosként a New Yorker versrovatát szerkeszti: igazán befolyásos ember. Legutóbbi kötete (One Thousand Things Worth Knowing [Ezer dolog, amit érdemes tudni], Faber & Faber, 2015) éppen Heaney halálára írt elégiájával nyit, s a veszteség, a gyász a kötet alapvető motívumai közé tartoznak. A kiadó (és talán a cím) szerint a figyelem a kötet szervezőelve: a költő figyelme nyilvánvaló, de a kritikusok szerint az olvasótól is rengeteg odafigyelést — szótár- és enciklopédiahasználatot — követel meg ez az igen nehéz, sűrű, nagy történelmi, mitológiai anyagot mozgató utalásos költészet.