Vásárban

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester
Megnézte az óráját: már öt is elmúlt.
Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle
A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz?

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester
Megnézte az óráját: már öt is elmúlt.
Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle
A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz?
Az önkormányzat mutatós párkányzatán
Fölgyulladt a színes lámpasor:
Hókristályfüggöny, koronával ráadásul!
Hópaplanos fenyődísz és világító pehely!
Ízléses fénypalást meg lampion!
Az utcabeli fákon kacér tűzboa,
Jégcsap meg angyal, kígyóforma girland!
Száz ablak üvegében tükröződtek
A vasárnap begyakorolt eseményei.

Tárkány, aki hétvégére mindig hullafáradt,
Ezen a héten majdnem infarktust kapott:
Két százéves nénit már felköszöntött,
Ült a nyugdíjas közszolgák karácsonyán,
Pár galéria nyitópartiján,
S három ingyenes hangversenyen is!…
Tudta, tudatosan kell lassítania,
Fékezni a pörgést, hogy túlélje valamiképpen,
S tudta, hogyan kell begyűjteni minél több jóember
— Alattvalóinak szerette hívni őket otthon… —
Színes-szagos jókívánságait:
Azokból fog élni legalább jövő novemberig.

Advent negyedik vasárnapja volt.
Ilyenkor az angyali üdvözlet története
Hangzik el a szentmiséken,
És minden évben kitárul a vásár
Az antifasiszta altábornagy nevét viselő utcában.
Dobkályhák platóján sült gesztenye
És fűszeres puncs buja illata csal
Az arcokra mosolyt a nyüzsgő karácsonyi faluban.
Händel szól, árad az illatkavalkád.

Tárkányt várta már a plébános, kezet adott neki,
És nem teketóriázott, máris gyújtogatni kezdett:
„A bűnbánat három gyertyáját
A Reményé követi!
Ez aztán az öröm
A köbön!”

„Évszázados prófétai várakozás teljesül!
Íme, az első úrjövet…”, hadarta erre Tárkány,
S túl gyorsan adta vissza a szót plébánosának.
„Ünnepelj egészen! — kezdte az. — Mivel az ünnep
A különbözés. A mély és varázsos rendhagyás.
Örülünk a fénynek, ahogy bevilágítja a sötétet!
Sötétségben él, aki csak magát látja.
A kisded és a csillag fénye beragyogja
Azok arcát, akiket naponta fölfedezhetünk.
Mert Betlehem üzenete az, hogy van kit szeretnem!”

Tárkány önkéntelenül elfintorodott,
Mert ezzel a problémátlan optimizmussal volt elég baja,
Jelesül hogy az európai katolicizmus
Közmondásosan tárgy és cél nélkül csapong,
Nem fókuszál senkire és semmire
A kenetes szeretet. Olyannyira nem,
Hogy erről Tárkány publicisztikát is tervezett.

*

Mulatni menet Lívia is
Vásárforgatagba csöppent:
Bérházmagas, fehérbe öltözött fenyő meredt rá,
És kocsikeréknyi koszorú
Feküdt barikádként az aszfaltra;
Utóbbit vörös gömbökkel, aranygyertyákkal
Tűzdelték tele, úgy nézett ki, mintha sok
Piros nyakú nyárs állna ki belőle;
S a környező fák egytől egyig díszben álltak
(Megrakva rogyásig, mint a téli szív;
Mackós, hintalovas függőktől nehezen
Legutolsó boldogult gallyacskájukig).

Énekmondó igricek hangját a sok
Kántáló árus nyomta el pimaszul.
Nyüzsögtek karcsú gólyalábasok;
És új játék volt, hogy korlátlanul
Jurtában lehetett gyurmázni marcipánnal,
Éjjel meg elrobogni onnét harci szánnal…
A színpadot döngölte néptáncos csapat,
A komor Hagyomány ropogott súlyuk alatt,
Kordéjuk elé fogva hat vagy hét ökör;
S bömbölt egy Elpusztíthatatlan Pávakör!
Sok ínycsiklandozó fogás, télillatú csíny
Üres bendőre várt. Hú, ordával töltött parenyica!
Langalló! Vidám kolbászkák sorozata
Tésztába csomagolva, dundin!

Fétis volt, olvasóm, az erdélyi kürtőskalács:
Forgatták a hengert szorgalmas ujjak,
Míg a cukor aranyszínűre olvadt:
Alatta folyvást izzó faparázs.
Mások a szagos törökmézre buktak,
Gyümölcskenyér képviselte a szászországi úzust;
Mazsola bújócskázott benne… „Megvagy végre, huncut!”
Kandírozott narancshéj hullt a kisfiúknak.
A bódésort korcsolyapálya zárta:
Keskeny úton szabályozott szédület!
Édesszájúak passziója, hogy a jégcsík szélén
Gőzölgő groggal és gourmetlikőrrel
Öblítették le cukormérgezésüket.

Lívia e faragott, font és hímzett
Univerzumban lesétált egy meseszép kört:
Kínáltak sajtot, lekvárt, mézet és sört
Kötelezően kézműves recept szerint, meg
Díszgyertyát paraffinból (a viasz hiánycikk!),
Szappant, bőrdíszműt, mázas cseréptálak garmadáit,
Sapkát, fapálcát pörgettyűvel, réz kopogtatót;
Jászolt és réz diótörőt (mely vertaranynál csillogóbb),
Kézzel varrt, festett, porcelánfejű babákat;
Bekecs vagy irhabunda, széki szőttes mind erős ajánlat;
Elmés tricikli is volt vételezhető…
S az atmoszféra több, mint szívmelengető.

„Fa alá gyűlik rengeteg akármi
— Suttogta szinte sokkos állapotban Lívia —,
Giccskönyvjelző vagy rénszarvasmedál,
Üvegcse hóember, papírszívecske…
Most kell begyűjtenem minél több rajongóm
Színes-szagos jókívánságait;
Mert azokból élek majd, és Isten tudja, meddig…
Csak győzzek a végén kiszabadulni
Portékáik fullasztó kupaca alól!
Egyáltalán adódik hálálkodni alkalom?
Ó, hiszen minden percem köszönet
Az évekért a vásznon és a színpadon!”

Betintázott, velocipédes ember
Húzott el mellette, balesetveszélyesen;
Lívia, mentve hidratálni méltó dívabőrét,
Most már egy tűznyelőt kerülgetett.
Súrolta megint a derűs bódésort,
Bezárólag Bezerédivel,
A mézeskalácsossal, aki fölismerte őt,
„Lívia művésznőt”, sőt ingyen rakománnyal lepte meg.
Neki biztos nincsenek megélhetési
Gondjai, és újabban bizony Líviának sem,
Akinek most is lesz egy premierje karácsonykor,
Ami manapság ritka Magyarországon.
Meg kéne néznem, gondolta Bezerédi.
„Jó, majd bekéretek egy kópiát…
Számomra veszély, tiszta ópiát”,
Nézett föl kövérkés kalácsai közül.

Lívia már a fényfestést figyelte
Az önkormányzat homlokzatán.
Óriási fényerejű projektorok művelték;
Vörös szárnyú halacskák úszkáltak
A metálkék vízben; fölöttük vörös égbolt
Pattogatott kukorica alakú felhővel.
Absztrakt ábrák, majd váratlanul egy
Ejakuláló hímtag. Minden három dimenzióban élt.
Lívia arra gondolt, hogy nem szereti orálisan,
Sem ha aktív, sem ha passzív… Egyformán utálatos
Mások genitáliájának íze, és az érzés, hogyha az ő
Ölét kóstolgatja egy idegen nyelv, pfuj.
Orális fixációja van (vagy hogy is mondják ezt?);
Valóságos istenverése, hogy túlérzékeny az ízekre,
És mire ez kiderül, sajnos, többnyire mindig késő.
Márpedig aki a testnedveket undorítónak tartja,
Jobb, ha azonnal fölhagy a szexszel,
Mondták neki a barátnői, Bori is a múltkor.
Nem is volt férfival legalább fél éve… Simán bírja.

„Úgy érzed, mintha megmoccanna a ház,
Mintha berezegne a pavilonsor.
Sikerült az egész tömegét fenekestül fölforgatni!”,
Hallotta a háta mögül ezt a mondatot
Egy negyvenes, elegáns férfi szájából.

Megjelent a Műút 2014048-as számában