friss műút

-ról, -ről

Balázs Imre József

Balázs Imre József

1976-ban született Székelyudvarhelyen, irodalomtörténész, kritikus, költő, a kolozsvári Korunk főszerkesztő-helyettese. 20. századi és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tantárgyakat tanít a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Legutóbbi kötete: Jung a gépteremben (2014). (Fotó: Szőcs Petra)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Balázs Imre József: A perifériák perifériái
(Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. Magvető, 2014)
2014. december 29.

Hervay Gizella írta egy kései versében: „összecserélhető sorsok térképei / összecserélhető halálok / összecserélhető hitek rézgombjai / összecserélhető népek belei”. Azok, akikről Hervay írt, a lepusztultságban, kilátástalanságban osztoztak, ezért lehettek összecserélhetőek. Kiss Tibor Noé regényének történetei is ezt a hatást keltik. Vannak elemek, amelyek közösek a töredékesen megismert életutakban, és éppen azok az elemek kapnak hangsúlyt, amelyek közösek, és amelyek által a figurák egyben felcserélhetővé is válnak. A könyv minifejezetei gyakran kezdődnek egyes szám harmadik személyben, körvonalazatlan vonatkozású utalással: „Nézte a fenyőfákat, a kert előtt bóklászó varjakat” (46); „Gyűlölt iskolába járni” (63); „Az esőcseppek az ablakpárkányon kopogtak. Az ágyon feküdt, hason fekve nézte a férfit” (92); „A bekötőúton varjakkal találkozott” (103); „Eltévedt. Nem lehetett kétséges, nyírfák vették körül” (117). Menet közben derül ki, hogy férfi vagy nő az illető, és fokozatosan persze az is, hogy a szereplők közül éppen melyikükről van szó. Az összecserélhetőség ebben az elbeszélői technikában válik leginkább megfoghatóvá: poétikává is tehát, nem egyszerűen az elbeszélés tárgyává. Ülhetne, tévelyeghetne ott Pék Laci vagy Gulyás Feri, Szandra vagy Szebeni Miska, Szokola Bandi vagy a Féllábú. Nem teljesen mindegy nyilván — de a beszédmód arra erősít rá, hogy akár mindegy is lehetne, épp ezzel váltva ki egyfajta ellenszegülő reakciót az olvasóból. Hogy ne adja át magát ennek a hangulatnak, amelyet a varjak körözése és állandó jelenléte kísér és összegez.

Visszatérő helyzet a regényben, hogy a szereplők keresnek valamit, amit elveszítettek, vagy ami eltűnt az életükből. Gulyás Feri a műfogsorát keresi. Aztán a szemüvegét. Harangozó Pali a hiányzó fél lábát a kórházi takaró alatt. Többen is a férfiak közül Szandrát, a fiatal lányt. Más férfiak a feleségüket, asszonyukat, aki épp elhagyta őket. Mivel a könyv a folyamatos és elkerülhetetlennek mutatkozó leépülés története, mindig adódik újabb és újabb eltűnt és elmúlt dolog, amit keresni kell. Ennek a folyamatnak térbeli kivetülése is van — maga a lepusztuló, a romlás jeleit mutató telep, ahonnan fogynak a dolgok, emberek. Amikor Tatár Pista a regény egyik önreflexív bekezdésében egy földrajzi atlaszt lapozgat, az is kiderül, milyen ez a hely: „A térkép szélén megtalálta a világ legeldugottabb településeit. Csoda, hogy nem estek le a földgolyóról. Csak egyvalamit keresett hiába az atlaszban, a telepet.” (63) A telep tehát olyannyira periférikus, hogy még a világ legszélén lévő helységekhez képest sem létezik: eldugottabb a legeldugottabbnál. A helyszín és annak leírása következtében nem kell külön részletezni és okadatolni, miért olyanok a megjelenített életek, amilyenek. A tér és az életutak kölcsönösen determinálják egymást.

Visszafogottabban ugyan, de a regény időmarkereket is tartalmaz — az állami gazdaság, a pártbizalmiak ideje a regény szereplőinek életében még a reményteli, felfelé ívelő korszak része, amelyik nem különösebben lelkesítő ugyan, de a viszonylagos jólét biztonságával kecsegtet. Ennek következtében a széthullás-regény, amelyet olvasunk, egyben a rendszerváltás veszteseinek regénye is. E témával Kiss Tibor Noé a magyar regényirodalom egyre fontosabb, dezillúziós vonulatához kapcsolódik, amelyik a félrecsúszott életek felől segít újragondolni a rendszerváltás-projekt vakfoltjait. Erről a narratíva-típusról Szilágyi Zsófia és mások is megállapították már, hogy megkerülhetetlen szólammá vált a rendszerváltásról és hatásáról szóló történetekben.[1]

Az emberek közti interakciók ridegsége, gépies és legemberibb dimenzióiban is csupán a mániákusságig jutó összetevői éreztetik leginkább, mennyire nehezen visszafordítható ez a folyamat. Az a kötőanyag tűnt el az emberek közül, amelyről persze a regényből nem tudhatjuk igazán, hogy valaha egyáltalán ott volt-e: a szolidaritás — az összetartozásnak valamiféle jelentéses változata. A regényszereplők újra és újra átverik egymást — az átvertek pedig közösségbeli pozíciójuktól függően észreveszik ezt és reagálnak rá, vagy látszólagos közönnyel fogadják. Kommunikációjuk (már amennyit közvetlenül megismerünk belőle, hiszen a regény beszédmódjának másik meghatározó jegye éppen a párbeszédek minimálisra redukálása) felszínes, és általában az alapszükségletekre szorítkozik. A szereplők lopnak egymástól, gúnyt űznek a másikból, a perifériáról is további perifériákra rekesztik ki őket. A telep perifériája az „intézet”, amelyhez hasonlókkal Bodor Ádám regényeiben találkozhattunk korábban, és amelyik pontos rendeltetését változtatja ugyan az idők folyamán (hol öregotthon, hol elmegyógyintézet, hol egyfajta rehabilitációs központ), de periférikus státusát nem. Az intézetiek viszonya a telepen lakókhoz képest kétségtelenül alárendeltségi viszony. A periféria tehát egyáltalán nem zárja ki hierarchiák megképződését — van, aki a vadkapitalizmus eszközeivel uralja a többiek életének bizonyos vonatkozásait (miközben szorongásra is jut azért oka a többiekkel szemben), más férfiak pedig a nőkkel, gyermekekkel, fogyatékosokkal, homoszexuálisokkal, „intézetiekkel” szemben helyezkednek egyfajta vélt domináns pozícióba verbális vagy tettleges agresszióval. Diffúz és kiszámíthatatlan ez a hatalmi erőtér — mintha a varjaknál nem lenne nagyobb és állandóbb erő ebben a környezetben. Mindenki megfigyel mindenkit, mindenki tud mindenki más viselt dolgairól — az ehhez kapcsolódó suttogás, mások dolgainak kibeszélése még az intézetiek számára is biztosít valamelyes verbálisan kiélhető hatalmat.

Önmagukhoz való viszonyukban is figyelmetlenek, feledékenyek, szándékosan felszínesek a szereplők: alkohollal és egyéb szerekkel tompítják saját érzékszerveiket, pótcselekvésekbe, ismétlődő és mélyebb érzelmi tartalmak nélküli rituálékba menekülnek. Tanúi annak a romlásnak, amelyben ők maguk és a telep is létezik, mégis maradnak, ameddig lehet — és még azután is. Azokról, akik elmenekültek a telepről, nem sokat tudunk meg ugyan, de legalább valamiféle visszafogott dinamika és mozgás képzete kapcsolódik hozzájuk, még ha célképzeteket nem is rendelhetünk feltétlenül ezekhez a mozgásokhoz, legfeljebb valamiféle luxus konnotációját a következő idézetben, a jármű jellege miatt: „Szokola Bandi szerint valaki egyszer találkozott vele a városban. A vasútállomás várótermében olvasgatott, aztán felszállt egy gyorsvonatra. Gulyás Feri belekortyolt a poharába. Tíz év alatt ennyit tudott meg Júliáról, ha ez a történet egyáltalán igaz volt.” (74)

Kiss Tibor Noé regénye egy olyan vonulatba illeszkedik a kortárs magyar prózában, amelynek előzményei Bodor Ádám regényeiben, Krasznahorkai László Sátántangójában, Tar Sándor történeteiben kereshetőek — időben a jelenhez közeledve pedig Papp Sándor Zsigmond rendszerváltás utáni történeteket megjelenítő novellaciklusa, Az éjfekete bozót, az egészen friss megjelenésűek közül pedig Borbély Szilárd Nincstelenekje és Szilasi László A harmadik hídja sorolható ide. Ezek periféria-prózák kétségtelenül, és ugyanakkor hanyatlás-történetek is valamilyen értelemben. Borbély és Szilasi regényeihez képest Kiss Tibor Noénál az arctalanság, a szereplők egyfajta összevonhatósága tűnik meghatározónak — ez azt eredményezi, hogy összességében a tér, a helyszín mégiscsak hangsúlyosabb szerepet kap a történetben: mintegy reprezentálja magát a történetet. A beszélgetések, kommunikációs szituációk minimálisra redukáltsága révén is inkább kapcsolódik a könyv a Borbélyéhoz és Szilasiéhoz képest korábbi művekhez és poétikákhoz. Látványok, gesztusok révén beszéli el a könyv egy hely és az ott élők történetét, kevés nyelvi fogódzót nyújtva hozzá. A narrátori szólam is főként tényszerű előzmények és látványok beiktatására szorítkozik, és legfeljebb olyan helyzetekben érezzük úgy, hogy „túl sokat tud”, amikor épp a látványszerűségek vagy egyéb érzékelés-pillanatok fordítottja, hiánya képződik meg egy-egy jelenetben: „Senki sem vette észre a villámokat.” (27); „Este hét lehetett. Vagy nyolc, nem számított. A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt.” (68) Ha valaki filmet készítene a könyvből, kevés dialógust hallanánk valószínűleg, még akkor is, ha látnánk, amint emberek egymással szemben állnak, és mozog a szájuk. A párbeszédek pontos átírásának nem lenne jelentősége. És éppen ebben, a tétnélküliség megjelenítésének tétjében erős a könyv. Megtalálja azt a formát és azt az elbeszélésmódot, amelyik a vele rokonítható történetek sorában is egyénivé teszi. Nem a „mit mond”, hanem a „hogyan mondja” összefüggéseiben kell keresnünk a Kiss Tibor Noé-könyv csak rá jellemző erejét. Abban, ahogy a „hogyan mondja” részévé válik a „mit mond”-nak.

Megjelent a Műút 2014048-as számában

[1] Szilágyi Zsófia: Rendszerváltás Abszurdisztánban, Kortárs, 2009/6.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Tett és nyelv kapcsolatáról – a szem
Ideje: 2017-10-27, 13:27

[…] Balázs Imre József: A perifériák perifériái. Műút, 2014–48. ÉS-Kvartett – Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. 2015. 03. 25., Írók Boltja. Molnár Beáta: A […]

Szólj hozzá!