Karácsonyi retrospektív két évvel ezelőttről

Elnézem a téren az utolsó kutyasétáltatók távozását, majd arra gondolok kényszeresen, hogy „valami mindig hiányzik”, meg főleg arra, hogy a kutyát nem lehet becsapni — ásom el magam, domesztikálni képtelenül dühöm, szégyenem. (Igen, mondhatod: szánalmas.) De jóformán hátat sem fordítottam, máris új barázdát szántottál. Irigyled inkább minden didergő léptem? Inkább már bele sem merek gondolni, mi minek az elegye.) Elégedettnek kell lennem; elégedett vagyok. Nekem mindenem megvan: ég, levegő, idő a felejtésre.

(2012.12.24.)
Elnézem a téren az utolsó kutyasétáltatók távozását, majd arra gondolok kényszeresen, hogy „valami mindig hiányzik”, meg főleg arra, hogy a kutyát nem lehet becsapni — ásom el magam, domesztikálni képtelenül dühöm, szégyenem. (Igen, mondhatod: szánalmas.) De jóformán hátat sem fordítottam, máris új barázdát szántottál. Irigyled minden didergő léptem? Inkább már bele sem merek gondolni, mi minek az elegye. Elégedettnek kell lennem; elégedett vagyok. Nekem mindenem megvan: ég, levegő, idő a felejtésre.

Hát temessünk el egy közmondást. 2005-ben ilyenkor konkrétan a Picasso kalandjait néztem — és most értem csak igazán, mit is jelent a Boom! Crash! Bang!: itt vagyok benne. Aznap éjjel elkezdtem írni egy verset Szenteste, egyedül címmel, melynek majdnem kész fogalmazványa aztán jó ideig várt véglegesítésre és letisztázásra, ám több más hasonló állapotú társával együtt odalett: a vincseszterem leégésekor megsemmisült örökre. Így ma már csak (alighanem még mindig abszolút érvényes) utolsó sorára emlékszem — és mely utolsó sor, mivel vers nincs, maga sem létezik ilyenként —, így szól: Hát hogy a kurvaistenbe’ jutok így el az éjféli misére?

(2012.12.25.)
Ez a nap is úgy megy el, mint majdnem minden nap, hogy jobb lenne semmit sem megjegyezni belőle inkább, csak „asszimilálódni”, esetleg még firkálni, legalább az jó — már ha —, bár sokmindenre nem. Meglehet, hogy aki túl sokat tud, annak tényleg nehéz nem hazudnia, de én tudatlan akarok lenni. Sőt ostoba és végtelenül egyszerű, együgyű ember. Bár néha már azt se tudom, mit akarjak.
Лайф из фак.

(2012.12.26.)
Valahogy túl gyakran érzem azt, lemaradtam valamiről. És nem is arra gondolok most, hogy kissé bosszantónak tűnik föl, ha az egyetlen nyitva tartó kocsmában is ugyanazok karácsonyi számok szólnak a tévéből, körülbelül kétóránként ismétlődve — valószínűleg ennyi a Christmas pop kapacitása.

Szokták mondani, év vége felé összegezni kell. De valamiért azt sem igazán szeretek, éppen úgy vagyok vele, mint a befejezéssel: tudatom erőst berzenkedik ellenük. Az én összegzésem jó esetben is inkább összeszegezés, abban valamivel jobb vagyok talán, egymástól távol eső dolgokat összeereszteni, az új kontextusban merőben más értelmet adni a mondatoknak; semmi új, ez ugyan nem spanyolviasz, csak egyszerű kollázs, melyben a spanyolcsizma teljesen természetesen kerül a boncasztalra (és nincs varrógép, de sem esernyő — így szépség se nagyon). És most elmellőzöm a kommunikációs zavarokat; voltaképp fogalmazhatnék úgy is, ahogyan azt tegnap éjjel hallottam a szomszéd asztalnál ülőtől: „megfestheted a faszomat a másik Jóskával.”
Végül még belefutottam egy igazoltatásba is, de a rendőröknek sem tudtam mást mondani, mindössze ennyit: Brumm.