friss műút

-ról, -ről

Lukácsi Margit

Lukácsi Margit

(1965, Jászberény) a szegedi József Attila Tudományegyetemen végzett magyar–orosz–olasz szakon, 2006-ban az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában szerzett PhD fokozatot. Műfordító, italianista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Olasz Tanszékének adjunktusa. 2007-ben az Olasz Köztársaság magyarországi Nagykövete az „Olasz Kultúráért” elismerésben részesítette.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kikötői hírek

Lukácsi Margit: KH — olasz (2014. december 22.)

2014. december 22.

Egy kicsi és bátor római kiadó nemrégiben megjelentetett egy nagy és merész antológiát. A címe: La terra della prosa. Narratori italiani degli anni zero (1999–2014), azaz A próza földje. Olasz elbeszélők a nullás évekből (1999–2014). A kiadó neve L’Orma, a kötet szerkesztője Andrea Cortellessa, a Roma Tre Egyetem komparatisztikai, színház- és filmtudományi intézetének tanára, számos kortárs olasz irodalomról szóló tanulmány szerzője. A kötet a kiadó Fuoriformato (kb. Nem szabvány) című új sorozatában jelent meg, és hogy éppen ebben, az nem csak a közel ezeroldalas terjedelemmel indokolható. Ebben a sorozatban olyan olasz művek kapnak helyet, amelyek stílusuknál, szerkesztésmódjuknál vagy éppen műfajuknál fogva nem engedelmeskednek semmilyen konvencionális kategorizáló elvnek, és amelyek az elbeszélés, a költészet, az esszé közös határvidékén mozognak, vagy éppen vizuális, esetleg hangzó elemeket is tartalmaznak, amelyek nem illusztrációként vannak jelen az adott műben, hanem annak szerves részét képezik.

Olaszországban az antológia szó hallatán a hétköznapi olvasó nem érez ellenállhatatlan vágyat arra, hogy azonnal a könyvtárba vagy pláne a könyvesboltba rohanjon: náluk a szó elsődlegesen olyasféle képzetet kelt, mint nálunk a szöveggyűjtemény, azaz iskolai tankönyv, a gimnáziumi olasz szöveggyűjtemény, amelynek anyagából érettségizni kell, vagy később esetleg vizsgázni az egyetemen. Csak egy következő, elmélyültebb szinten telik meg az antológia/válogatás szó azzal az emelkedettebb többlettartalommal, amely nálunk például a könyvheti vagy más alkalmi irodalmi válogatásokat az átlagos, ipari könyvkiadás színvonala fölé emeli.

Ráadásul Cortellessa antológiája már a címében is ellentmondani látszik egy eléggé elterjedt, már-már sztereotípiába hajló közvélekedésnek, azaz hogy az olasz egy költőnemzet, hiszen az olasz irodalom története Dantétól és az Isteni Színjátéktól veszi kezdetét, vagy — mindjárt a XX. századba átugorva — a hat olasz Nobel-díjas között is csak egy van, aki nem a lírai vagy a színházi, hanem az elbeszélő műfajban nyújtott teljesítményéért kapta meg ezt a rangjelzőnek és értékmérőnek számító díjat. Részben innen, részben a valóban jelentős költészeti tendenciák, iskolák tekintélyéből ered az az általános vélekedés is, hogy az olasz irodalom legutóbbi évszázada a költészet százada lett volna. Ezzel szemben a L’Orma Kiadó antológiája a próza földjeként tekint Itáliára, leglábbis azt sugallja, hogy a kortárs olasz irodalom vezérfonala az elbeszélő irodalom. Egyetlen évtized termésével foglalkozik, a „nullás” évekkel, azaz a harmadik évezred első évtizedével. Visszatérve az iskolai szöveggyűjtemények gondolatához, minden hátrányuk és hibájuk ellenére fontos ismérvük, hogy mégiscsak orientálnak, tájékozódási segítséget jelentenek a kanonizált szövegek erdejében. Az irodalmi antológiák pedig a hasznost összekötve a kellemessel, a kötelező értékítélet mellett akár örömteli olvasmányélményt is nyújthatnak. Ennek az új olasz antológiának nagy erénye, hogy mentes mindenféle előítélettől, nem terheli az irodalmi kánon sokszor nyomasztó súlya. Olyan szerzők szerepelnek benne ugyanis, akiket korábban egyáltalán nem „kanonizált” egyetlen irodalomtörténész vagy akadémiai tekintély sem, legfeljebb az olvasóik. Harminc szerző egy-egy műve szerepel a válogatásban, valamennyien 1999 után kezdték írói pályájukat: többek között Paolo Nori, Emanuele Trevi, Ugo Cornia, Andrea Bajani, Francesco Pecoraro, Giorgio Vasta, Roberto Saviano vagy a korábban költőként ismert Valerio Magrelli elbeszélései vagy elbeszélésszerű, a költészet és a próza határán lebegő művei szerepelnek a kötetben. Egy-egy szerzőre mintegy húsz oldal jut, mindegyik szöveget a szerzőről szóló rövid biobibliográfiai ismertető és egy oldalnyi poétikai „hitvallás” kíséri.

Minden antológia nagy kérdése a válogatás elve. A szerkesztői előszó szerint a szerzők kiválasztása kronológiai alapon történt, de a kiindulópont nem a születési dátumuk volt, még csak nem is az írói debütálásuké, hanem az az időszak, amikor valamely szerző önmaga lesz, azaz túljut első zsengéin, próbálkozásain, és önálló, jól felismerhető írói hangon érett műveket hoz létre. Egy ilyen válogatási kritériumnak megvan az az előnye, hogy mindegyik szerzőről egy-egy „történelmi” fotó készülhet, amely megmutatja, az illető hogyan illeszkedik bele egy adott konstellációba, hogyan olvassák őt — hétköznapi olvasók, de írótársak is — egy adott időszeletben. A hátránya viszont az, hogy elvész a szimultaneitás lehetősége, vagyis az „új” szerzők szövegei nem találkoznak az antológia lapjain a korábbi generációk szövegeivel, olyan szerzőkével, akik akár csak egy évtizeddel korábban érték el pályájuk zenitjét, de a kétezres évek elején még mindig jelentős műveket alkottak, alkotnak. Ez okozhat némi hiányérzetet azokban, akik Walter Siti, Del Giudice, Vassalli, Del Giudice, Paola Capriolo vagy Tabucchi nevét hiába keresik a tartalomjegyzékben, miközben a beválogatott szövegek nyilvánvalóan reflektálnak ezekre az elődökre. Mindenesetre aki egy kézben akarja tudni a legújabb olasz próza többnyire jelentékeny szerzőinek „mintaszövegeit”, annak ez az antológia jó választás lehet.

A Kalligram kiadó novemberben jelentette meg Giambattista Basile A mesék meséje (Pentameron avagy A kicsik mulattatása) című kötetét nagyon szép kiállításban, Király Kinga Júlia fordításában, előszavával és jegyzeteivel. Basile neve Magyarországon jóformán ismeretlen, de Olaszországban is csak az utóbbi időben fedezik fel újra a XVI–XVII. század fordulóján élt nápolyi szerzőt, és készülnek fordítások a nápolyi nyelven írt elbeszélésfüzérből. Pentameron, Dekameron — nyilván önkéntelenül adódik a képzettársítás a boccacciói novellagyűjteményhez, valóban hasonló műfajról van szó. Basile műve öt napon át elmesélt ötször tíz történetet tartalmaz, melyek együtt az európai mesekincs első gyűjteményét adják ki, mely „a Seicento Nápolyának nyüzsgő világában gyökerezik, de a Mediterráneum mesekincse mellett a Közel- és Távol-Kelet híres motívumait is felhasználja”, vagyis egy nápolyi Ezeregyéjszaka, amely végre magyarul is olvasható. Felnőtteknek szóló mesegyűjteményről van szó, az alcímben szereplő „kicsik”-kel Basile a XVI. századi udvaroncokra utal

Raffello: Esterházy MadonnaMilánóban egy ideje hagyomány, hogy a város karácsony táján megajándékozza lakóit és az éppen ott tartózkodókat egy ingyenesen látogatható kamarakiállítással, amelyen az egyetemes képzőművészet nagy mestereinek képei láthatók. Az idén december elejétől január elejéig a budapesti Szépművészeti Múzeum egyik büszkesége, Raffaello Esterházy Madonnája (1508) vendégeskedik a Palazzo Marinóban, Milánó XVI. századi városháza-épületében. Raffaello műve mellett két milánói mester alkotását állították ki, az egyik, a Francesco Melzinek tulajdonított Vergine del borghetto Leonardo Sziklás Madonnájának kompozícióját idézi. Az alkalmi triptichon harmadik darabja Giovanni Antonio Boltraffio alkotása, a Madonna a gyermekkel, avagy a Rózsás Madonna (1495), a három kép találkozásának köszönhetően jól megfigyelhetők a kompozícióbeli hasonlóságok, de a fényárnyék-technika és a színkezelés különbségei is a Firenzében elkezdett, de Rómában befejezett Raffaello-képen és a milánói Leonardo-követők közel egykorú alkotásain.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Giricz Noémi
Ideje: 2017-11-22, 16:57

Üdv,
Az antológia címe magyarra fordítva:
„….a nullás évekből” ?
Ez eléggé érthetetlen számomra.
„… a kétezres évekből” nem lenne megfelelőbb?
Üdv,

Szólj hozzá!