Az idegen birtoklása

Angelo Soliman, a felvilágosult, szabadkőműves néger története, akinek testét halála után gondosan preparálva a Természettudományi Múzeumban állították ki az egzotikumokra áhítozó művelt bécsi polgárok üdvére, számos műalkotás ihletője, forrása vagy egyszerűen csak szereplője volt. Például Musil nagyregénye, A tulajdonságok nélküli ember is szentel neki néhány fejezetet: ezekben a szöveg a saját és az idegen közti határátlépés, a kultúrák közötti közlekedés és keveredés  provokatív lehetőségével játszik el a Soliman és egy zsidó szolgálólány szerelmi afférjának eredményeként teremtődő „osztrák–néger–zsidó” hibrid-identitás mibenlétét kutatva. (A regény elképesztően szerteágazó motívumhálójában ráadásul ez a szál az Ulrich és Agathe közt szövődő testvérszerelem problematikáját /is/ értelmezi.)

Angelo Soliman, a felvilágosult, szabadkőműves néger története, akinek testét halála után gondosan preparálva a Természettudományi Múzeumban állították ki az egzotikumokra áhítozó művelt bécsi polgárok üdvére, számos műalkotás ihletője, forrása vagy egyszerűen csak szereplője volt. Például Musil nagyregénye, A tulajdonságok nélküli ember is szentel neki néhány fejezetet: ezekben a szöveg a saját és az idegen közti határátlépés, a kultúrák közötti közlekedés és keveredés  provokatív lehetőségével játszik el a Soliman és egy zsidó szolgálólány szerelmi afférjának eredményeként teremtődő „osztrák–néger–zsidó” hibrid-identitás mibenlétét kutatva. (A regény elképesztően szerteágazó motívumhálójában ráadásul ez a szál az Ulrich és Agathe közt szövődő testvérszerelem problematikáját /is/ értelmezi.)

Péterfy regénye viszont középponti motívumává teszi Angelo történetét, az ő teste lesz ugyanis a regény azon mestertrópusa, amelynek különböző jelentésalakzatokba történő rendeződései hozzák létre a szöveget. Adott tehát a test, illetőleg az idegenség, mint két olyan metaforikus hívószó, amely a kortárs irodalom- és kultúraelméletek kedvelt, mainstream toposza, s mint ilyen, posztmodern füleknek kiváltképp kellemesen cseng. Azt gondolom, a regény működőképességére nézvést ez akár veszélyes is lehet, merthogy ezek a roppant erős és hatékony elméleti diszkurzusok olyan előzetes értelmezési hálót jelölhetnek ki a szövegnek, amelyben a kellően tájékozott olvasó számára maga a mű csupán jobb-rosszabb applikációja lesz eme teóriáknak, amelyben tehát az értelmezői stratégiákat az elméleti bázisnak való megfeleltetési igény szabályozza, ilyképp korlátozva a szöveg játékát.

Nyilván nehezen — vagy egyáltalán nem — határozható meg az az ideális mértékű befogadói előképzettség, ami ugyan megfelelően fogékony a téma teoretikus exkluzivitására, ám kellően ártatlan is ahhoz e téren, hogy érvényesülni hagyja a regény poétikai mozgásait. Szerencsére a Kitömött barbár nemcsak „okos” szöveg — viszonylag ritkán, főleg Kazinczy nyelvelméleti fejtegetései kapcsán érezni olykor egy kicsit pedáns elméletieskedést —, hanem többnyire elegánsan megírt, olvasmányos, helyenként szinte festményszerű plaszticitással megalkotott képekben bővelkedő mű. Rendelkezik tehát olyan belső önmozgással, poétikai hatáspotenciállal, amely szavatol saját biztonságáért. Mindemellett pedig az idő is a szöveg segítségére sietett — jóllehet poétikai szempontoktól eltekintve ebben nincs sok köszönet —, hiszen a 10 éve íródó mű az eredeti szerzői szándéknak (?) fittyet hányva újabb jelentésekkel gazdagodott, egyik napról a másikra aktuálissá váltak olyan rétegei, amelyek a privát élet és a társadalmi szerepek, a kozmopolitizmus és a provincialitás, a szabad gondolkodás és az állami represszió ellentéteiben kirajzolódó kérdéseket tesznek láthatóvá. A barbárság, az idegenség toposza így olyan kontextusokat is képes megformálni az értelmezői terekben, amelyek egy mind élesebben kirajzoló (kis magyar) ideológiai közeg láthatósági formáinak esztétikai újrakonfigurálását végzik. E tekintetben — és itt esztétikum és politikum Ranciére szellemében megfogalmazott összefüggéseire utalnék — a Kitömött barbár olyan politikus szövegként (is) olvasható, mely saját esztétikai megformáltságának alakzatait helyezi szembe azokkal a politikai formákkal, amelyeket a politika alanyai hoztak létre. Nem arról van tehát szó, hogy a regény átmenteni igyekezne bármit is a politikai emancipáció számára (hiszen szerencsére nem tézisregényről beszélünk), hanem azért hordoz politikai ígéretet, mert az érzékelhető sajátos, csak rá jellemző felosztását fejezi ki. Ebben a tekintetben természetesen a művészet egésze mint autonóm tapasztalati forma az érzékelhető politikai felosztásában, (újra)tagolásában érdekelt, ám Péterfy regénye kapcsán pillanatnyilag mindez különös hangsúllyal mutatkozik meg.

A regény kronotoposza a múzeum; a szöveg elsődleges elbeszélője, Török Sophie a bécsi Természettudományi Múzeumban, Angelo Soliman kitömött testével szembesülve emlékezik Kazinczyval töltött éveire, megismerkedésükre, házasságukra, illetőleg idézi fel azt a történetet, amelyet Kazinczy mesélt neki Angelóval való kapcsolatáról. A regényt refrénszerűen tagoló, szerkezeti jelentőségű, vissza-visszatérő mondat — „Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában…” — egyetlen sűrített tér és időpillanat fennhatósága alá utasítja az emlékek, hangok, események áradását. Az elbeszélés jelenében már a múlté a felvilágosodás szellemi pezsgése, nyitottsága, a „most” és az „akkor” dichotómiája értékvesztésként, a szellemi rendszerváltás kudarcaként tárgyiasul. A múlt és a jelen viszonyának hasonló, térkategóriában történő megfogalmazása a Múzeum mint helyszín, ami ilyenformán a szöveg idejének térbeli kiterjesztéseként képzelhető el. A Múzeum tudniillik a létezésnek az az elkülönített szférája, ahova visszahúzódik mindaz, ami egykor fontosnak és meghatározónak tűnt, ám egyszerre csak túlhaladottá vált. Talán ezért is lesz a múzeumi tér hozadéka a szorongás, hiszen a használat, a működés lehetséges fajtáinak — értékek, formák, életmódok és szellemi produkciók — végleges pusztulását reprezentálja. A használati módok elvesztésének szorongató tapasztalata a Múzeum terében így a veszteségnek pontosan azt az időpillanatát jeleníti meg, ami a Török Sophie által elbeszélt történet idejének közvetlen sajátja. Angelo kitömött teste azonban másról is tudósít: a hatalom létmódjában rejlő alapvető funkcióról, amely megismerői formáink erőszakos tagolásával habozás nélkül sajátítja ki, veszi használatba és formálja saját érdekeinek megfelelően a mindenkori értékviszonyokat hordozó és termelő testet. Angelo preparátuma e tekintetben annak példázata, ahogy az élet elvileg redukálhatatlan bensőségessége, immanens szubjektivitása miképpen tárgyiasul elkerülhetetlenül a társadalmi térben.

Kétségtelen, Angelo Soliman preparátumként is fontos értéket képvisel a hatalomnak, hiszen ezért teszik láthatóvá — egy csakis neki kijelölt teret biztosítva számára — a Múzeum egy üvegkalitkájában. Ez az érték, amit a Walter Benjamin által bevezetett fogalommal élve ezúttal teljes joggal nevezhetünk „kiállítási érték”-nek (Austellungswert), mindennél jobban jellemzi a modern társadalmakban létező emberi test állapotát. Ez a test azonban — hogy a Benjamin által imént idézett polemikus fogalom két marxi eredetijét is említsük — használati értékkel is bírt, hiszen dísztárgyként, szexuális tárgyként, intrikák tárgyaként, a felvilágosodás eszméinek demonstrációjaképp, vagy a barbárság egzotikus tárgyaként is funkcionált, és mivel gazdája egy ízben csaknem elcserélte egy izgalmas mutatványokra képes kutyával, bízvást állíthatjuk, Angelo a megfelelő csereértékkel is rendelkezett.

Angelo teste így olyan emblematikus felületté válik, amely a regény összes szereplőjét jellemzően sűríti magába a szubjektum lehetséges megmutatkozási és kisajátítási formáit a kikerülhetetlen alávetettség hol fájdalmas, hol élvezetes hatalmi koreográfiáiban. A regény végén tulajdonképpen már nem is meglepő — sőt, picit talán tautologikus és hatásvadász is — Török Sophie felismerése (amit a regény egyébként már többször és többféle módon is világossá tett), hogy tudniillik Angelo testét nézve „már tudtam, hogy önmagam előtt állok”. (448) Ezt ugyanis (az olvasóval együtt) alighanem már akkor tudta, amikor a Kazinczy által neki mesélt történet kapcsán maga Sophie fogalmazza meg saját személyiségének preparátum-jellegét: „ez a történet az utolsó vésőmozdulat a szobron, amivé formált a kezdeti anyagból, ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem.” (288) Vagy akkor, midőn Kazinczy a saját testének megformálását is hasonló szavakkal magyarázza, tulajdonképpen kitömött barbárként identifikálva magát: „Ferenc akkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűség okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az ürességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés.” (239) És ugyancsak e regényvégi felismerést készíti elő Angelo boncolásakor Kazinczy elmélkedése a halott test történeteinek, kisajátításainak, azaz tárgyszerűségének módozatairól, melyet a következő konklúzióval zár: „Mi is általa készültünk megfogalmazni önmagunkat.” (436)

A regény zárómondata a sok előkészítés után feleslegesen szájbarágós, ráadásul bosszantóan tanulságízűnek tűnik, hisz meglehetősen leplezetlenül teremti meg a mű egészének példázatszerű olvasati lehetőségét, melynek végső bölcselmeként az olvasó — Sophie-val egyetemben — idegenként, preparált szubjektumként ismerhet magára.

A regényben az idegenség relacionista meghatározottságú pozícióként jelentkezik, olyan viszonyfogalomként, amely tulajdonképpen ideológiai prekoncepciók pillanatnyi metszéspontjaiban teremtődik meg. Vagyis olyan üres hely, üres forma, amely ideológiailag különbözőképpen tölthető be annak függvényében, miképpen óhajtja a hatalom az idegent (mint ellenséget) funkcionálisan a maga szándékaihoz igazítani, hogy ezen keresztül mutathassa fel magát egyetlen érvényes identitásként. Az „idegen” és az „identikus”, a „barbár” és a „civilizált” olyan oppozicionális fogalompárok, amelyek csupán egymás politikailag instrumentált viszonyrendjében értelmezhetők, ebből fakadóan esetlegesek, semmiképpen sem abszolút értékű kategóriák.

Péterfy regényének egyik szála éppen ezt az esetlegességet, az identitáskategóriák viszonylagosságát példázza annak módszeres bemutatásával, hogy mindig van egy olyan pozíció, ahonnan nézvést idegenként, barbárként reprezentálódhat a szubjektum a másik pillantásának fényében, amiképpen az egyén is mindig megtalálhatja azt a pillanatnyi ideológiai terepet, ahonnan nézvést barbárként kategorizálhat másokat. Hiszen nem csupán Soliman, de Kazinczy és apja is nevetség tárgyává — idegenné — válik a bécsi utcán, midőn kuruc mentében, süvegben és karddal megjelennek a korzón, és ezt az ítéletet egy heves vita során, mintegy végső érvként, amely minden további magyarázatot feleslegessé tesz, a bécsi Pulszky Antónia vágja Kazinczy arcába: „Barbár magyarok!” (234)

Amiképpen idegenek maradnak Kazinczyék a saját szűkebb életközegükben is, hiszen a regény részletesen ecseteli a Kazinczy család ellenséges, értetlen gyűlölködését Ferenccel szemben, aminek mélyén a más, az idegen, az eltérő életformával és értékvilággal szembeni bornírt megvetés érhető tetten. Kiemelkedik a családi kórusból Dienes figurája, akiben a regény alighanem annak a borgőzös provincialitásnak emblematikus alakját mintázza meg, akinek önálló gondolatokra képtelen, sztereotípiákban tobzódó önelégült argumentációját a mindenkori normák biztonságos fedezéke szabályozza. Érdemes talán egy hosszabb részt idézni egyik kifakadásából: „Legalább a könyvektől el kellene tiltani, nehogy megint teleolvassa magát valami német vagy francia zöldséggel, és megkergüljön itt nekünk. A Biblián kívül ne legyen könyv a házban, anyám, könyörögve kérem! Mert minden baj a könyvekből származott, s abból, hogy Ferenc elbizakodott és elfordult ősei szokásától. Az istentelen szabadkőművesek között zsidókkal, afrikai négerekkel, sárga bőrű ázsiaiakkal, indiánokkal, és csak az ördög tudja még miféle népséggel barátkozott. […] Az istentől szabott rendet, amelyben az erényesek és igazak élnek, izgága sületlenségekkel fel akarta forgatni. Elárulta a hazát!” (211)

Jól látható, hogy Dienes mondatai példásan modellálják azt a normakövető, az autoritások előtt kritika nélkül fejet hajtó pozíciót — ennek privilegizált jelölője itt a Biblia, mint abszolút alapérték —, ahonnan nézvést minden, e normák határain kívül eső értéktartomány automatikusan ellenségként, felforgatóként, veszélyforrásként jelentkezik. A végső vád — a haza elárulása — ebben a retorikában logikus következménye a felsorolt bűnöknek, hiszen az identitás megkérdőjelezése, az identitásfogalom határainak semmibe vétele, a kokettálás az idegennel, a gyanúsan mással, nos, ez tulajdonképpen a személyes identitás absztraktumának, a nemzetfogalomnak megkérdőjelezését is jelenti.

A Dienes nyelvét létrehozó szabályok nem is elsősorban formális grammatikai vagy kognitív szabályok, hanem egy bizonyos társadalmi, politikai gyakorlatban érvényesülő tényezők, melyek domináns nyelvi megmutatkozása ismét otthonosan hangozhat a mai magyar közbeszéd ismerőinek. Kazinczy idegensége ennél talányosabban, kevésbé didaktikusan, ám épp ezért izgalmasabban fogalmazódik meg egyik régi szolgálójának nyelvén keresztül, melyet Sophie idéz meg: „Ahogy Erzsó szokta mondani, aki harminc éve szolgált bennünket, mi olyanok voltunk. Olyan: ez volt a ránk leggyakrabban használt jelző. Azért voltunk olyanok, mert nem tudták kimondani, hogy milyenek.” (31)

Ez a mondat tulajdonképpen azt a már említett elméleti meglátást közvetíti, mely szerint az idegenség voltaképpen egy bármivel betölthető üres kategória. A cseléd által használt névmás tökéletes nyelvi sablonja, öntőformája ennek a bármivel behelyettesíthető űrnek, ráadásul egyértelművé teszi azt az oppozíciót is, hogy tudniillik ami „olyan”, az valami teljesen más, mint az „ilyen”. Mint a „mi”.

Hasonlóan, vagyis egy másik nyelvén, világán, prekoncepcióin keresztül reprezentálja Sophie alakjának idegenségét a regény első jelenete, mikor az asszony — már Kazinczy halála után — a kolera sújtotta vidéken a parasztok közé vegyülve sétálgat a piactéren. „De hát milyen is legyen egy alkimista lánya? […] egyáltalán nem olyan, mint egy grófkisasszonynak lennie illene. Semmi elegancia! Semmi méltóság! Semmi tekintély! […] Milyen legyen egy asszony, akinek az ura reggeltől estig leveleket körmölt, s olyan szavakat talált ki, amiket senki sem ért, és semmit nem jelentenek?” (23)

Talán több példával nem is érdemes bővíteni a sort ahhoz, hogy világosan lássuk, Péterfy regényében a lehetséges identitások mindig a másik ideologikusan preformált pillantásának eredményeképpen teremtődnek meg, kisajátítva, hierarchizálva, megbélyegezve és ezzel végső soron objektiválva az egyén eredendő szubjektivitását. E megbélyegzés erejét, veszélyességét és politikai potenciálját mi sem mutatja jobban a regényben, mint a koleralázadással kapcsolatos események leírása — a regény nyelvi szempontból talán legjobban megoldott képei kapcsolódnak ide —, amikor a megvadult parasztok brutális kegyetlenséggel, és nem csekély szadista fantáziáról téve tanúbizonyságot koncolnak föl urat, orvost, katonát: bárkit, aki nem olyan, mint ők, aki „idegen”, és ebből következőleg minden baj okozója, eredője és hordozója.

A szöveg azt sugallja, hogy mindig fellelhető valami, ami nem osztozik a többségi erőfölényben, s ezáltal kitaszítottá válik, és ez a „mindig” azt is jelenti, hogy sem az „idegen”, sem a „birodalmi” nem jelöl pontosan körülírható csoportot, csupán relacionális, dinamikusan változékony meghatározásokat. Hiszen, további példáknál maradva, nem idegen-e a mai olvasó számára Kazinczy anyjának, a köztiszteletben álló protestáns úriasszonynak az alakja, aki például „kibomlott hajjal, kivörösödve […] hol jobbal, hol ballal, hol tenyérrel, hol visszakézzel, nagy pecsétgyűrűi aranyával ütötte-pofozta” (386) az egyik cselédlányt, akit Ferenc elcsábításával vádolt?

Vagy Dienes fajmagyar bunkósága, az abbé aberrált finomkodása, vagy akár, ha már itt tartunk, nem idegen-e nekünk 2014-ben Kazinczy idegensége? (Innen nézvést, az olvasó idegenként történő önazonosítása a regény végén teljesen logikus módon kérdőjelezi meg értelmezésének értéktulajdonításait, viszonylagosítja azt a kulturális bázist, amelyet normaként használva érvényesítette olvasatát, s amelyen belül értelmező szubjektumként identifikálta magát. Merthogy ugye, mi az például, hogy „fajmagyar bunkóság”? Honnan is szólal meg ez a megbélyegző és kirekesztő, elitista idegenség-toposz? Stb.)

A Kitömött barbárban voltaképp azt fedezhetjük fel, hogy a „többségi” talán csak egy olyan felszíni effektus, amit ugyan az aktuális hatalmi normák praxisa kreál és legitimál, ám amit valójában az „idegen”, a „kisebbségi” folyamatok éltetnek. A politikailag determinált, mesterséges ellentétpárok mögött mintha az idegenség megannyi kreatív formája lüktetne, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy bármikor megváltoztatja a fennálló („többségi”) viszonyokat.

A regény e tekintetben egy folyamatos mozgás az idegenség alakzatai közt, állandó tekintettel arra, hogy mindig van egy másik másik, aki figyelmünket követeli, aki a „látva és látva lenni” egzisztenciális alapképletét új erővonalak felé mozdítja el. Amennyiben Péterfy szövege etikai kérdéseket vet fel, akkor azt sugallva teszi ezt, hogy az etika nem megoldja, hanem strukturálja a problémákat. A másik mint strukturáló elv eddig érintett megmutatkozása mellett a regény narrációs megoldása is hasonló sémára szerveződik. Az elbeszélő hang ugyan Sophie-é, ám az ő hangján keresztül jut szóhoz Kazinczy, akinek elbeszélésén át viszont — e kettős közvetítettségben — Soliman kap hangot. Az egymásba rétegződő szólamok (nem a bahtyini értelemben, mert a regény nyelvezete szinte teljesen homogén) tulajdonképpen az „(ön)azonos”-ba rétegződő „idegen” nyelvek kölcsönös függését, feltételezettségét, az „én” és a „másik” nyelvileg is konstitutív összefüggését jelzik. Ez a narrációs megoldás, ami azért már korántsem mondható újszerűnek a regényműfaj történetében, ez esetben mégis jelentésteli, hiszen formailag reprezentálja azt az etikát, mely a szöveg történetmondásában is megmutatkozik.

Nem csupán a regényforma, hanem a nyelv is olyan értékválasztások reprezentálója, amelyet etikai és ideológiai döntések prefigurálnak, s melynek felülete, tagolása nem egyszerűen láthatóvá teszi, de közvetíti is ezeket az értékeket. A Kitömött barbár szolid, elegánsan művelt prózanyelve látványosan tartózkodik a (poszt)modern kísérletezéstől, gazdagon áradó elbeszélői stílusa mintha a XIX. századi regénynyelvben gyökerezne, beleértve annak időnkénti didaxisát, a túlmagyarázás veszélyét nem mindig elkerülő retorikáját is.

A nyelvi felület átláthatóvá csiszolása, letisztult formává alakítása talán azzal magyarázható, hogy ezen belül lehet legegyszerűbben megjeleníteni azokat az eltérő nyelveket, beszédmódokat, amelyek mint egymással polemikus viszonyban álló, eltérő életformák, vagy kulturális értékhordozók a regény kitüntetetten fontos tárgyai. A regény nyelvvel kapcsolatos elméleti bázisát Kazinczy eszmefuttatásai jelölik ki, melyekben a nyelv mint életforma, mint kulturális lenyomat jelentkezik, s ahol a nyelv mintázata a kultúra grammatikáját jelenti. „Ez az ország nincs kész, és a nyelv, amellyel le lehetne írni, az sincs kész” (64) — fogalmaz egy helyütt, tulajdonképpen okozati összefüggést tételezve nyelvi és társadalmi fejlettség közt. (Nincs most alkalom, és talán nem is érdemes azt vizsgálni, vajon a Kazinczy szájába adott nyelvelméleti megfontolások hol és mennyiben anakronisztikusak, mennyiben viselik magukon XX. századi nyelvelméletek filozofémáit, hiszen a regény szövetében még a széphalmi mester egy helyütt [259] előadott radikálisan anti-esszencialista jelfelfogása is zavarmentesen simul a szöveg értelmezhetőségi keretei közé.)

Máshol pedig arról beszél, azért kell új nyelvet teremtenie, hogy ezzel „kihúzza alóluk a szőnyeget: saját evilági kalandozásuk igazolásának egyetlen eszközét. […] A saját nyelvük, amelyben tegnap még otthon voltak, egyszerre idegenné lesz körülöttük, és ott maradnak hebegve-habogva, tátogva és mutogatva, és minden, amit mondanak, a többiek fülének csak bla-bla lesz, ahogy a görögök fülének értelmetlen zagyvaság, bar-bar volt a barbárok hadoválása.” (67)

E rövid idézet több érdekességet is tartalmaz. Elsőként az a szembeötlő, hogy milyen pontosan visszhangozza Barthes maximáját a helyéből kimozdított beszéd és a forradalmi változások közti szoros összefüggésről, amiből is a regény világán belül az következik, hogy Kazinczy nyelvi programjának megvalósulatlansága egy forradalmi jelentőségű társadalmi-kulturális paradigmaváltás elmaradását eredményezte. A másik a „barbár” fogalmának megjelenése a nyelvfilozófiai kontextusban, ami ismét a „többségi–kisebbségi”, „idegen–birodalmi” ellentétpárjait írja be a nyelvjátékok és kultúrák tagolásába, mintegy tükreként az eddig érintett, a test médiumán keresztül megjelenített idegenség-változatoknak. Ennek értelmében Kazinczy ilyképp felfogott nagyszabású nyelvi programja, amely egy nem provinciális, magasb szellemiségű társadalom megteremtését tette volna lehetővé, maga is a meghaladott nyelvi struktúra dichotómiáit forgatta volna át a maga malmába, éppen csak az előjeleket változtatva meg. Péterfy Kazinczyja a maga kisebbségi keretei közt a többség hatalmi logikáját képezi le nyelvújítással kapcsolatos forradalmi terveiben.

A Kitömött barbár a Kazinczy-féle nyelvi eszményt egyfajta ideális fenoménként természetesen csak hasonlatokon, elméleti körülírásokon keresztül tudja megjeleníteni, ez az ideális nyelv mintha a regény diszkurzív világának felettes énje lenne.

A szadista/pedofil Herbert abbé magánnyelve, ami Kazinczy nyelvteremtő ambícióinak groteszk pandanja, szintén a jelölők „forradalmi” újrakonfigurálását hajtja végre, ám ennek mélyén saját perverz és álszent valóságának elleplezése munkál: „Herbert abbé ezért átgyúrta a nyelvet magát, s a székletet, kakát, szart, fost, és minden ezzel rokonértelmű szót »rózsa«, a vizeletet, pisit, pisát, húgyot az »arany« szóval kellett helyettesíteni.” (112)

Talán nem jelentőség nélkül való, hogy Kazinczy nyelvteremtő víziója ehhez hasonlóan szintén csupán a magánéletében valósul meg, mintegy a „nyelvjátékaink és életformáink egyek” tételének fényes igazolásaképp. Arra a jelenetre gondolok egyrészt, amikor szexuális szerepjátékaik során Kazinczy — Herbert abbé nyelvének fordított tükreként — a legvaskosabb szavakkal nevez meg testrészeket és cselekvéseket, illetőleg amikor az egyre inkább elhatalmasodó nyomor szomorú tényeit egyre eufemisztikusabb kifejezésekkel jelöli: „már évek óta kölcsönnek nevezte az alamizsnát, és ragaszkodott a színjátékhoz […] Így kaptak lassan új jelentést a szavak, vagy új szavakat a dolgok, ahogy a nyomorunk egyre nyilvánvalóbbá és elviselhetetlenebbé vált.” (127)

Ahogy az idegenség-szerepek, úgy az ezekkel nyilván összefonódó nyelvi szerepek is valamiféle tükrös, ellenpontozódó rendbe tagolva jelennek meg a regényben, melynek szerkesztettsége láthatóan igen nagyfokú tudatosságról árulkodik. A szubjektivitás interszubjektivitásként történő megmutatása, a személyközi kapcsolatokba íródó érték alapú konfliktusok oppozíciótermelő, a nyelv tagolását formáló erejének demonstrálása, a nyelvek, életformák, ideológiák és ellenségképek egymást értelmező viszonyrendbe állítása — ahogy erre már utaltam — mind-mind olyan formaeleme a regénynek, ami tulajdonképpen az olvasó megszólítását végzi, saját személyes és kulturális diszpozícióival kapcsolatos szembenézését sürgeti.

Nem tudom, hogy a Kitömött barbár körüli előzetes hírverés, az interjúk sora, vagy a művet már idejekorán az Év Könyveként beharangozó lelkesedés hullámai mennyire tettek jót a regénynek, hogy tehát a mesterségesen felkorbácsolt olvasói elvárások terében hogyan tud majd teljesíteni a szöveg, mindezzel együtt úgy gondolom, Péterfy regénye — ha nem is feltétlen és kizárólag szűkebb értelemben vett irodalmi szempontokból — mindenképpen fontos, igazi örömmel olvasható mű.

Megjelent a Műút 2014048-as számában