Kertész Imréről, mezzoszopránra és altra
— Van néhány író, aki miatt az irodalom nagyszerű, örömteli, elegáns jelenség, s nem hatalomból-kiszorult nárcisztikus pszichopaták homokozója.
— Egyáltalán, miért lesz valaki író?
— Azok, akik miatt az olvasás nem menekülés az élettől, hanem felszabadulás; akik segítenek tisztábban látni és nem félni, ezt a kettőt együtt, föltétlenül együtt; hát ők nem is írók, hanem írnak és kész.
— „Végigásása a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a felhőkbe, a szelekbe, a semmibe.”[i]
— Még csak az elején vagyunk, húgom, hogyan fogjuk így kibírni?
— Nem fogjuk kibírni. Nem lehet kibírni, akkora boldogság. Megsemmisít. Megmutatja az L alakú folyosó rövidebb szárában, hogy a világ zsibongása káprázat, én is káprázat vagyok, látom, és elpusztulok ebben a zsibongásban. Mindenképpen elpusztulok, de ez egyébként is már megtörtént.
— L alakú folyosó?
— Választhatok, hogy bárgyún lépkedek-e a pusztulásom felé, kicsit kihúzva magam az örök Mengelék előtt, így, a kis Moskowitz után, vagy dezertálok, tudva, hogy amint kiléptem a sorból, lelőnek, mint egy kutyát.
— L mint Lót.
— Nincs épeszű ember, aki ez utóbbit választaná.
— L mint Love’s Labour Lost, William Shakespeare, vagy nevezd, ahogyan akarod, egyetlen olyan komédiája, amelyik nem végződik happy enddel. Ezt zenésítette meg Adrian Leverkühn a Doktor Faustusban, az Auschwitz versus szeretet-regényben, abban a regényben, amelyik a Felszámolás szerencsétlen narrátora, Keserű számára akkora reveláció volt, hogy ha nem is író, de olvasó akart lenni.
— Húsz perced van a döntésre.
— Te se mernéd megtenni.
— Jean Baptiste Clamence csak álldogál a Szajna hídján.
— Köves az L alakú folyosón ugrik a Szajnában fuldokló lány után.
— Teljesen össze vagyunk zavarodva.
— Dehogyis, figyelj csak: „Minden perc elkezdődött, tartott, befejeződött, mielőtt a következő kezdődött volna ismét.”[ii] Van időnk, míg utoléri Akhilleusz a teknősbékát.
— Még neved sincsen. Még nevünk sincsen.
— Van neved és van nevem, örökre föl vannak jegyezve az élet és a halál atonális könyveiben.
— Lót lányaiként emlegetnek. Milyen könyvekről beszélsz?
— Olyan könyvekről, amelyeket nem azért találtak ki, hogy eltakarják előlünk az emberi világ pusztító működését. „A jellemek itt olyan tematikus motívumok, amelyek a regényen kívülről uralkodó totalitás struktúrájában jelennek meg; minden ilyen témát a Struktúra nivellál, az individuum minden látszatmélységét megszünteti, és e témák kizárólag a kompozíciós vezérelvhez: a sorstalansághoz való viszonylatukban »fejlődnek« és variálódnak.”[iii]
— Négy szóért kezdtem írni. „Talán ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely — nagyon is valószerűen — a hatalmában tart; alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett.”[iv] Alannyá változtatni örökös tárgyiságomat.
— Tárgyból alannyá válni lázadást jelent, még ha a lázadás szemtanúi egyre inkább csak a közvetlen közelünkben élő Steiner bácsi és a Fleischmann házaspár.
— Alannyá válni kilépés a valóságot káprázó közmegegyezésből.
— A Gályanaplóból olvasom: „A konformista maga is ténnyé, képtelenséggé válik. Elveszti szabadságát, felrobbantja centrumát, és szétszóródik a tények űrjében. Az ismeretlen, vészesen távolodó darabkákból soha többé nem tudja összerakni idegen életét. Az ember ellentétévé válik: géppé, skizofrénné, szörnyeteggé. Áldozat lesz és hóhér.”[v]
— Mindketten azt a patetikus szerepet játsszák, amit egy pusztításra berendezkedett világ rájuk mért.
— Lót azt jelenti, lepel.
— Lót idejében még nem volt törvény. Ártatlansága értelmezhetetlen. Bűne is értelmezhetetlen. Semmi értelme semminek. Miért akar valaki egy életen át róla írni?
— Jól van na, nyugodjál már meg, nem is az értelemről van szó.
— „Lót az el nem követett bűnei fertőjében él.”[vi] Miért akar valaki, aki véletlenül nem pusztult el Auschwitzban, Lótról írni?
— Sonderberg doktor szerint „ha meg akarjuk érteni a világot, valamilyen bűntettet kell elkövetnünk.”[vii]
— Lót állítólag ott szúrta el, hogy ahelyett, hogy Zoárba menekült volna a lányaival, egy barlangba húzódott.
— Nem ez számít.
— Dehogynem. Nincs barlang. Még a barlanghasonlat is eltűnt. Auschwitz után Auschwitz van.
— Szabadpiaci társadalom? Szolgáltatások világrendje? Demokrácia?
— A, ia, cia, demokrááááácia.
— „Civilként Ilse Koch azt tanulta, hogy nem szabad ölni. Aztán amint Buchenwaldba került, megtanították neki, hogy ölni erény.”[viii] Történt valami, amitől a törvények csúfos megsemmisülése valahogy átfordult volna, visszazökkent volna a Ne ölj! világosságába? A Szeresd felebarátodat mint tenmagadat! örömébe?
— Nem.
— „A nyugat-európai országokban a társadalmi megegyezés úgy szól, hogy a hatóságok felügyelet alatt állnak és nem zaklathatják önkényesen az embereket. A lágerek és az internálótáborok rendszerétől garanciák óvják a lakosságot, diktatúra csakis törvénytelen úton… és mindvégig számolnia kell illegitimitásával. Itt, Közép- és Kelet-Európában azonban még nem bizonyosodott be, hogy a demokrácia létfeltétel volna; nem észlelhető az önkény ellen kialakult védekezési ösztön.”[ix]
— Nem történt semmi.
— Nem történt semmi, de szakadatlanul történik. Történik, mert ezt teszik „az állandó kudarcra ítélt emberjogi harcosok”.[x] Sonderberg doktor afféle emberjogi harcosnak képzelte el Lótot.
— Közben meg telt az a szerencsétlen, az az ostoba, az a nyavalyás, az az elkápráztató idő.
— Nem történt semmi, állt egy helyben az idő, mint Lót felesége, midőn visszatekinte Szodomára.
— Jó-jó, de telt is. Az öregkorról olvastam A végső kocsmában, hogy már jobban becsüli a logikánál a metaforát.
— Ha a K-dosszié életrajz, A végső kocsma halálrajz.
— A mindenit, hogy keresztberakta! Az életről dosszié, a halálról kocsma.
— Az élet logika, a halál metafora.
— Butaságokat beszélsz, de azt mintha érteném, hogy a halálra várakozva a jó metaforát keresnénk, mármint jó átvitelt a Styxön.
— Lót történetét annyi idő után már nem Corot drámai festménye alapján képzeli el, hanem mint egy dráma utáni tájképet Turnertől, fátyolos színekkel.
— Azt mondja Sonderberg, hogy a dráma kihalt, a drámai ember megszűnt létezni. De ha mégis létezne, akkor a bűnbeesére kéne magyarázatot keresnie. „Mert hogyan magyaráznánk Lót ártatlanságát a körülötte tomboló bűn ismerete nélkül?” Lót lepel, más szóval: fátyol.
— A végső kocsma úgy szól az egyetlen igaz emberről, hogy az csak nyomaiban van jelen, egy régen lejátszott, nem happy enddel végződő komédia itt maradt díszletelemein néhány maszatos, kifakult szín.
— A Trivialitások kertjében olvasom: „A Végsőben eljutottam a személytelenség tovább nem fokozható szintjéig.”[xi]
— Rögtön utána: „Halálközel. A tegnap esti rosszullét.” Nem részletezi. Dortmundban meglát egy mellszobrot, Pasolini mint Krisztus. Nem részletezi, de annyit odaír, hogy rendben van.
— Talán ez a személytelenség.
— Meurseult az anyja menhelyéről állapítja meg, hogy arrafelé az est olyan, mint egy bánatos fegyverszünet. Sonderberg azt mondja, hogy a hajnal olyan, mint egy bánatos fegyverszünet, itt.
— Tájkép, amin se ember, se állat, se növény, de érzem, hogy valaha ott voltak. S hogy ma is élhetnének.
— Ott voltam, amikor egy kisfiút az édesanyja odaküldött hozzá búcsúzni, ő nézte a gyereket, a gyerek csak állt mellette szótlanul, testtartásával mondta csupán, hogy ő legszívesebben itt maradna örökké, emellett a különös ember mellett, mert itt jó neki.
— Ott maradnék mellette én is.
______________________
[i] Kaddis, 185.
[ii] Sorstalanság, 206.
[iii] Gályanapló, 22.
[iv] A kudarc, 94–95.
[v] Gályanapló, 14.
[vi] A végső kocsma, 380.
[vii] A végső kocsma, 380.
[viii] http://nol.hu/kultura/a_teljes_kertesz-interju___holokauszt-bohoc_voltam_-1412999.
[ix] A végső kocsma, 187.
[x] A végső kocsma, 380.
[xi] A végső kocsma, 361.