Most éppen ez a legfontosabb kérdésem — úgy látszik, nem sokat változom az évek során:
„Rajta marad-e az álarc, amikor naplót ír? Ő maga belát-e az álarc mögé? Énképe erre a szituációs játékra épült, melynek persze voltak ördögi vonásai is, szenvedéssel, önváddal, sőt halálvággyal terhelt fordulópontjai, mégis ennyiben maradt élete végéig. Legfeljebb órákra oldódik a tanácstalansága, minden pillanatban lehetőségek tucatjait vonultatja fel, hogy nyomásuk alatt aztán csendes sírásba hajló egykedvűséggel összeomoljon. Majd feltámad: ilyenkor förtelmesen hisztérikus, betegesen önző, irigy és számító, s bár értelmes lány ő, az álarcosdi játékszabályai ellenében mindent rögzít a naplójában. Vagy ez is a játék része? Amikor álarccal nézünk a tükörbe, ahogy azt Louly Peacock Konz a könyvében megkísérelte kifejteni? Ezért olyan sokszínű egyéniség ő, mert sok-sok álarca volt, mint ahogy, tudjuk, oly különböző karakterű önarcképeket festett magáról. Konz is ír erről a kreációs eljárásról (disguise-disclosure), és szerinte nem történik más, mint hogy Marie ilyenkor is alkot — a művész egész élete a műalkotás.”
(Muszja és Marie, Jelenkor, 2006/11, 1141.)