I.
Talán túl korán indultam el
a fekete kagylókból kirakott mólón,
még sótlan nyelvvel a szótlan Adriákon.
Térképek nélkül mértem le a távolságot:
hosszú utak, hosszú nők.
Gyenge végtagok hajói vittek,
meszes héjú csípőkre húzott széles vitorlák
és mindig másik, új szigetek jöttek,
kék és fehér márványok,
rövid partok és még rövidebb válaszok,
pesti öblök és budai zátonyok,
a kedd esték a tágas Astorián.
És csak el, talán előre,
követve az aluljárókba tévedt ámbraszagot.
II.
Lassan vetkőzik csak le az illatod,
betűről betűre, gombról gombra,
csattól csatig. Sós levegőn érett gyümölcsök,
fűszeres levek, mind széles csípőd rakománya.
Aszfalt, beton, sínek, beton — hullámzik a város.
A mélységekben lassan úszik a hatalmas test,
szigonyokkal bekent szerelem.
Betűről betűre, csattól csatig,
karcsapást karcsapás követ,
de senki nem fullad meg hiába.
III.
Sokszor hiányzik még az a móló,
a széles kagylók, az üres térképek,
a partra vetett fiú és a hideg víztől lila ajka.
Tenyeremben tengernyi bőrök, teleírt füzetek,
iránytű helyett a neonfénnyel zizegő csillagok.
Mögöttem a tengereim, előttem az óceán,
az út mentén hídpillérek, teleírt oszlopok
— képzelt híd a cetek és a parfümszag között.