Vaderna Gábor első monográfiájának főcíme sokak számára ismerősen cseng: felidéz egy kortárs hetilapot — s a XIX. századi magyar irodalom történetében járatosak számára egy folyóirat címét is: Élet és Literatúra. Ez utóbbihoz — az élet és a literatúra kapcsolatára vonatkozóan — ma már terjedelmes lábjegyzet kívánkozna, s több forrás is utal rá:[1] jelentésükről s folyóiratcímként megjelenő funkciójáról már a kortársak véleménye is megoszlott. Vaderna könyvének címe felidézi, s maga kötet kitágítja e két fogalom asszociációs körét.
A bevezető fejezet Kazinczy Ferenc nevezetes tanulmányának egyik kevésbé ismert passzusával, s egyúttal történeti perspektívával indít: „Valahol a’ Literatúra virágzásra fakadt, a’ Nemzeti Nyelv mindenkor szenvede változást, mert az Élet’ nyelve Könyvek’ nyelvévé válván, az új ideákhoz magában nem talála készen szókat ’s az Író kénytelen vala a’ gondolatot és érzést élesbb vonásokkal kirajzolni, ’s azoknak gyakran alig-érezhető különbségeiket kijegyezni.”[2] Az élet és a könyvek nyelvének megkülönböztetése egy rendkívül összetett nyelvelméleti és nyelvfilozófiai hagyomány segítségével interpretálható. A Kazinczy-szöveg kontextusában ez csupán annyit is jelenthet, mint amire Vaderna utal: az élet nyelve alatt a köznyelv, míg a könyvek nyelve alatt egy igen tágan értelmezett — a tudományokra és a szépirodalomra egyaránt kiterjedő — irodalomfogalmat értett. A szerző szerint azonban ennél többről van szó. A monográfia egyik tétje az, hogy választ keressen a Kazinczy-idézetben is érzékelhető szemléletváltásra, az élet és a könyvek nyelvének megkülönböztetése mögött meghúzódó premisszára, s a két fogalom lehetséges kapcsolatára. Kérdésfeltevése arra vonatkozik, hogy az irodalom miként fonódik össze a különböző antropológiai diskurzusokkal. Célja egy kevéssé ismert kulturális világ kutatása, amely egy „olyan utópiát képzelt el, mely a könyvek nyelvének az élet nyelve felett gyakorolt uralmában látta az emberiség jövőjét.”[3] Tudománytörténeti szempontból ez azt is jelenti, hogy az „élet” és az „irodalom” együttes vizsgálata ismét megpróbálja összekötni azt, amit két önállósuló diszciplína tárgyát és módszereit tekintve is egyre inkább szétválasztott. Vaderna megfogalmazása szerint az élet nyelve inkább a történettudomány, míg a könyvek nyelve az irodalomtudomány, az esztétika és az eszmetörténet illetékességi körébe tartozott.
A kötet módszertani szempontból részben a mikrotörténetíráshoz, részben a mindennapok történetének histográfiai előzményeihez kapcsolódik. Könyvének főhőse a magyar felvilágosodás kevéssé ismert figurája. Póór János tanulmányának[4] állandó jelzőjét kölcsönözve: a „politizáló, művelt főúr”, Dessewffy József gróf, akinek figuráját két kismonográfia és néhány tanulmány állította középpontba. Bár főszereplőként viszonylag ritkán tűnik fel Dessewffy alakja a magyar irodalom- és művelődéstörténetben, mellékszereplőként rendszeresen — többek között — a Kazinczyról szóló könyvtárnyi szakirodalomban. Mint Vaderna megjegyzi, korábban Dessewffy figurája afféle bemérési pontként szolgált, hozzá képest mutatkozhat meg a többiek (Kazinczy vagy gróf Széchenyi István) nagysága. Azokban az írásokban, amikor értékelése is megtörténik (vagyis nem mentalitástörténeti adalékként lesz egy-egy elbeszélés része), hol pozitív, hol negatív beállításban kerül elénk. A sajtószabadság történetében például egyértelműen pozitív szereplő, aki elsőként kezdeményezte az előzetes cenzúra teljes eltörlését. Másutt a szűk látókörű konzervatívok vezéralakja, aki társadalmi-rendi korlátai miatt nem is értheti Széchenyi reformterveit vagy Bajza romantikus stílustörekvéseit. E most olvasható monográfia azonban szakít ezzel a hagyománnyal: a szerző olyan fókuszpozíciót talál, amelyből szemlélve Dessewffy pályafutásának szerteágazó területei megérthetővé válnak: „Nála ugyanis a társadalmi szerepből adódó társadalmi és diszkurzív gyakorlatok szervesen épülnek rá egy olyan antropológiai modellre, ahol élet és irodalom egymás összefüggéseiben mutatkozhat meg.”[5] Vaderna meglátása szerint ugyanis Dessewffy az esztétikai tevékenységet társadalmi gyakorlatok összefüggésébe helyezi, miközben a (családi, baráti vagy nyilvános) társaságban megmutatkozó művelt, graciózus ember a klasszikus erénytanok elveit az esztétikai természetű érzékenységen keresztül érvényesíti.
A bevezető fejezet szinte mise en abyme formában rögzíti, mit is jelent ez a vizsgálódási mód a gyakorlatban. A klasszikus detektívtörténetet idéző cím (Egy holttest Gróf Dessewffy József birtokán) arra az eseményre utal, amelyről a gróf egy Kazinczy Ferencnek szóló levélben számol be: „A’ minap egy szerentsétlen fel akasztotta magát eggyik Erdőmbe; nem lévén itthon, Tótjaim nem akarták el temetni, és 8 napig büdösítette a’ levegőt, végtére ló farkára kötötték, ’s úgy húzták és három határ közöt temették el, hogy a’ mennykő és rivants ne látogassa ki rekesztőleg Határomat, hanem mindeniknek jusson a’ fátumból…”[6] A levél még viszonylag hosszan folytatódik, s Vaderna ennek segítségével tárja fel a korabeli öngyilkosságok diszkurzív rendjének csomópontjait.
A későbbi fejezetek részben megtartják, részben — a határozott nézőpontnak megfelelően — átszabják a hagyományos monografikus kereteket. A korábbi szakirodalom és a forrásszövegek tradicionális áttekintése az életpálya kutatási lehetőségeinek problémáival is szembesíti az olvasót. Bár többnyire érvényesül a biográfiák és monográfiák megszokott kronológiai rendje, Vaderna könyvében más összefüggésrendszerbe kerülnek az életpálya eseményei. A családtörténeti kutatások például a Családi nyilvánosság főcímet, Nevelés és Bildung alcímet viselő fejezetben olvashatóak. S a későbbiekben is a különböző nyilvánosságtípusokhoz való viszony strukturálja a kötetet: a harmadik fejezet a baráti nyilvánosság, a negyedik fejezet az irodalmi nyilvánosság, az ötödik fejezet az intézményesülő nyilvánosság keretei között vizsgálja az életművet. A szerző mindeközben természetesen figyelembe veszi a XIX. század elején átalakuló magyarországi nyilvánosságszerkezetnek egy, a nyugat-európai mintáktól eltérő sajátosságát. E szempontból Sándor István[7] (sokáig úgy tűnt, tudománytörténeti zárványként fennmaradó) irodalomtörténeti vállalkozására támaszkodik: hiszen a szerkezetváltás Magyarországon nem egy polgári-értelmiségi rétegre épül, hanem részben a bene possessionati rétege által, részben a folyamatosan alakuló főúri művelődésszerkezethez tapadva alakul ki a XIX. század első évtizedeiben. E kulturális regiszterek azonban nem egymástól elválasztva működnek, hanem egymással szoros kapcsolatban.
A baráti nyilvánosságot középpontba állító fejezet arra a különös jelenségre próbál magyarázatot keresni, hogy miként maradhatott Kazinczy és Dessewffy olyan sokáig (a körülményekhez képest) szoros baráti viszonyban, miközben sem esztétikai, sem politikai, sem pedig nyelvfilozófiai nézeteik nem egyeztek meg. (E lehetőségek persze jobb esetben nem zárják ki a barátság lehetőségét, de Kazinczy körében ezek gyakran egyenként is fesztültséget teremtettek). E különbségek részletes feltárása, s a mögöttük meghúzódó előfeltevésrendszer szembesítése e monográfia nagy erényei közé tartozik. Grammatikai nézeteik különbségét részben az egyéni és a közösségi nyelvhasználat eltérő hangsúlyokkal történő értelmezésében, részben a nyelv géniuszáról alkotott eltérő felfogásban kereshetjük. Esztétikai nézeteik összehasonlításával két alfejezet foglalkozik: az első (Ábrázolás és imitáció) a Kisfaludy Sándor költészetének megítéléséről szóló vitát értelmezi részletesen. Dessewffy kritikusi normarendszerének elemzése kapcsán rendkívül tanulságos (és szórakoztató) a dietetikai exkurzus: avagy miért is zavarta a grófot a pipa-motívum Himfy költészetében? Vaderna remek elemzése számot vet a pipázás korabeli, egymással szorosan összefonódó diskurzusaival: az egészségtani megfontolásoktól kezdve a gazdaságtörténeti körülményeken át egészen a poétikai hagyományokig. Megjegyzendő, hogy a szerző módszere (itt — és másutt is) olyan típusú szoros olvasás, amely akár oldalakon keresztül részletezi egy-egy félmondat, utalás lehetséges korabeli kontextusát. Mindent (sőt annál is többet) megtesz egy-egy szöveghely tisztázása érdekében, ám nem kívánja lezárni mindenáron. Ezért gyakran e kulturális világ megismerhetőségének határival szembesíti az olvasót.
A második alfejezet (Kontextusok és értelmezések) a Csokonai-líra eltérő értékelésének hátterét tárgyalja. Kazinczy és Dessewffy vitájának egyik csomópontja a Muzarionban publikált Kazinczy-féle Csokonai-átírásokhoz és -értelmezésekhez kapcsolódott. Az eltérő vélemény egyik oka — mint Vaderna megállapítja — abban keresendő, hogy mást jelent a kritika Kazinczy és mást Dessewffy gyakorlatában. Míg Kazinczy egyértelműen a recenziókban látja az irodalmi kritika jövőjét és az irodalmi ízlés csiszolásának útját, addig Dessewffy jóval szkeptikusabb ezzel kapcsolatban. Amikor kritikáról beszél, akkor többnyire egy kritikai gondolkodásmód mellett teszi le a voksát: kritikán a folyamatos korrekció eszközét érti, nem pedig az esztétikai és ízléskategóriák ütközési terepét. Óva int a kritika kirekesztő modorától, amelyet nem az esztétika, hanem az etika és az illemtan körében értelmez.[8] Vaderna cizellált érvelését itt most aligha lehet reprodukálni. Jelentőségét elsősorban abban látom, hogy jóval árnyaltabban jelennek meg a kazinczyánus recenziótípussal szemben kialakuló alternatívák, amelyet először Csetri Lajos korszakmonográfiája[9] tett opcionálissá.
Az Irodalmi nyilvánosság főcímet viselő fejezet az életpálya szépirodalmi termésének értelmezésére vállalkozik. Mint a szerző megállapítja, attól, hogy Dessewffy 1818-ban publikált regénye (Bártfai levelek) nem hagyott túl mély nyomot az irodalmi intézményrendszer világában, olvasóközönsége és sikere még lehetett. De nem volt sem ez, sem az. Az irodalmi kudarc története azonban ezúttal sem egyéni, egzisztenciális tragédiaként cselekményesítődik. Vaderna kérdésfelvetése arra vonatkozik, hogy miként lehetett a könyv tágan értelmezett szerzői gárdája és az olvasóközönség reakciója között ilyen ellentmondás, illetve arra, hogy milyen keretek között értelmezhető az a jelenség, hogy a mecénásként is tevékenykedő Dessewffyt érdekli saját könyvének befogadástörténete: tehát nem csupán reprezentációs céljai, hanem irodalmi ambíciói is vannak.[10] Ennek része az alkalmi költészet, amelyet a monográfia következő fejezete tárgyal. Vaderna célja ezúttal sem az esztétikai szempontú rekanonizációs kísérlet, s attól a lehetőségtől is óvakodik, hogy kortörténeti dokumentumként kezelje. A Dessewffy-versek egyébként egy korábbi fejezetben is fontos forrásszövegeknek bizonyultak, itt azonban egy sokat kárhoztatott költészeti szerepminta mérlegelése kapcsán válnak fontossá. A szerző meggyőző érvelése szerint a gróf verseskötete sajátos helyet foglal el a különböző tradíciók metszéspontján. „Egyeztetési kísérlete” arra vonatkozik, hogy számba vegye mindazt, ami egy tradícióban értékes, s mindazt, ami e tradíciót az újabb követelményeknek megfelelően átformálja.[11]
Az ötödik fejezet kronológiai szempontból az 1820-as évek végén, a harmincas évek elején vizsgálja az életpályát. Azt az időszakot tehát, amikor Dessewffy irodalmi és politikai viták főszereplőjévé válik. Ezek közé tartozik a vita a sajtószabadságról, az úgynevezett Hitel-vita, illetve a Conversations-lexiconi pör.
Elsőként Dessewffy kéziratban maradt naplótöredékét veszi szemügyre, figyelembe véve a műfaj XIX. századi variációit. Vaderna (a pszichologizáló olvasatokkal szemben) a naplót társadalomtörténeti forrásként interpretálja. A főúri naplók (amilyen gróf Dessewffyé) egyfelől a társadalmi gyakorlat és reprezentáció személyes átélésének dokumentumai, másfelől a közösségtől elvonult privát én írásgyakorlatának lenyomatai.[12]
A következő fejezet a Dessewffy-életmű sajtószabadságra vonatkozó írásait elemzi. E szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni a kivételes forrásadottságokat, hiszen a gróf a levelezésben többször is foglalkozott a sajtószabadság elvi kérdéseivel, s a Tudományos Gyűjteményben egy rövidebb értekezést kívánt megjelentetni a cenzúra eltörlésének előnyeiről.[13] A gróf argumentációját elemezve Vaderna arra a következtetésre jut, hogy a cenzúra intézményét jogi és antropológiai (az emberi lélek szabadságára vonatkozó) érvekkel egyaránt támadta. Dessewffy azonban alapvetően ugyanazt a politikai nyelvet beszélte, mint ellenfelei, s ugyanazt, mint a vármegyék, még akkor is, ha a hangsúlyokat nyilvánvalóan máshová helyezték.
Vaderna a Hitel-vitát tárgyaló fejezetben nem lát antagonisztikus ellentmondást Dessewffy Taglalat címen ismert reagálása és Széchenyi munkája között. Arra az intencióra hívja fel a figyelmet, mely szerint a „taglalás” által Dessewffy jobbítani kívánt a Hitelen, nem pedig elvetni azt. Ugyanakkor fontos kéziratos források birtokában értelmezi újra a Széchenyivel folytatott polémiát, felvetve azt a lehetőséget, hogy kéziratos formában terjesztett szövegek nem pusztán előkészítői a nyilvánosságra kerülő szövegváltozatoknak, hanem a rendiségre épülő politikai rendszer jól bejáratott kommunikációs formájáról beszélhetünk. Az ebből származó konklúziót érdemes szó szerint is idézni: „Mindez azt is jelenti, hogy az irodalom underground világa már önmagában is tagolt, s nem pusztán a reprezentatív nyilvánosság köréből vagy az induló polgári nyilvánosságszerkezetből kizártak élnek vele, hanem azokkal mintegy párhuzamosan, azokat kiegészítve hosszabb távon is számolhatunk azzal, hogy olyan figurák használják, mint például Dessewffy — aki habermasi terminusokkal — jól ismeri a reprezentatív nyilvánosság formáit, aki bizonyos tekintetben (például a sajtószabadság ügyében) a polgári nyilvánosság megteremtésén fáradozik, s aki a korabeli sajtónyilvánosságnak is aktív szereplője.”[14]
A kötetzáró nagy fejezet a Conversations-lexikon körül kirobbanó polémia „sűrű leírásaként” olvasható. A vita — Vaderna szóhasználatát idézve — a magyar kritikatörténet „állatorvosi lova”: „Amilyen egyértelműséggel került be Bajza József és társainak Döbrentei és társai [ez esetben Dessewffy is — T.O.] feletti fényes diadala a magyar irodalomtörténetbe, olyannyira zavarba ejtő, hogy a szépen megkonstruált történethez mily mértékben találhatunk olyan adatokat, amelyek éppenséggel egy másik történetet támaszthatnak alá; hogy voltaképpen az egymás ellen viaskodó felek, miközben látszólag semmiben sem, azonközben szinte mindenben egyetértettek egymással; s hogy mily nehezen ellenőrizhetőek olykor az egyes állítások, különösen azok, amelyek az opinio publicára vonatkoznak; s hogy a szóbeli pletykák, az esettel kapcsolatos anekdoták mily változatos képet mutatnak.”[15] Vaderna ismét bővíti a vita értelmezésébe bevonható kéziratos források körét, s az egyes hozzászólásokat több szempontból is kontextualizálja: mert ha nem csak arra figyelünk, ki mit mondott, hanem arra is, hogy ezek a kijelentések milyen nyilvánosság számára váltak hozzáférhetővé, akkor láthatóvá válnak azok az aszimmetrikus érdek- és normarendszerek, melyek a feleket összekötötték vagy elválasztották egymástól.[16]
A befejezés — megőrizve a biográfia hagyományos menetrendjét — eljut az életút lezárásáig. Maga a könyv azonban a pályakép ellentmondásait firtató kérdésekkel, s az ezekre adható lehetséges válaszokkal zárul.
Vaderna munkája nem csupán Dessewffyről szól. Éppúgy nem, mint ahogy Carlo Ginzburg könyve[17] sem csupán a Menocchiónak mondott Domenico Scandella nevű friuli molnár történte, hanem olyan esettanulmány, amely a részletek gazdagsága segítségével tud hozzászólni a korszakra vonatkozó legáltalánosabb problémákhoz. Mert miközben a szerző látszólag csak a Dessewffy-életpályát elemzi, olyan fogalmak, kategóriák le- és újjáépítését is elvégzi, mint az érzékenység és a felvilágosodás. Ez a lehetőség azonban — minden erénye mellett — néhol mégiscsak feszültségekhez vezet. Az elbeszélés üteme erősen gyorsul, másutt megszokott kontextualizáló igénye pedig óhatatlanul csökken, amikor például az élet és irodalom összefüggéseinek tudománytörténetét vázolja néhány oldalon keresztül. Az Élet és Irodalom éppen ezért számomra három könyv: egyben. Benne van a rendkívüli alapossággal feldolgozott forrásanyag: a Dessewffy-hagyaték mindmáig kiadatlan dokumentumaival. Kérdéses, hogy lesz-e igény és forrás a kiadására. Benne van egy Dessewffy-monográfia. Erről próbáltam nagyon röviden írni. És benne van egy felvilágosodás-monográfia. Ezt pedig szeretném egyszer elolvasni.
Megjelent a Műút 2014047-es számában
____________________________________________
[1] Vö. Ferenczy Lajos Szemere Pálnak, 1826. november 19., Élet és Literatúra, 1827, 409–410; Szalay László: Észrevételek a’ Muzarion’ III. és IV. kötetéről, Landerer, Pest [1830].
[2] Kazinczy Ferenc: Orthológus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél, Tudományos Gyűjtemény, 1819. XI. 1.; Vaderna, 11.
[3] Vaderna, 17.
[4] Poór János: Politizáló, művelt főúr. A fiatal Dessewffy József = Klasszika és romantika között, szerk.: Kulin Ferenc – Margócsy István, Szépirodalmi, Budapest, 1990, 148–158.
[5] Vaderna, 34.
[6] Dessewffy József Kazinczy Ferencnek, 1815. április 17. = Kazinczy Ferencz levelezése, XII., s. a. r. Váczy János, MTA, Budapest, 1902, 490–493.; Vaderna, 20.
[7] Sándor István: Író és társadalom. Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. I. rész: Főúr és nemes, Szeged, 1945.
[8] Vaderna, 151.
[9] Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában, Akadémiai, Budapest, 1990, 252–253.
[10] Vaderna, 175.
[11] Vaderna, 197.
[12] Vaderna, 214.
[13] Vaderna, 233.
[14] Vaderna, 265–266.
[15] Vaderna, 296.
[16] Vaderna, 345.
[17] Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe, Európa, Budapest, 2011; l. Klaniczay Gábor utószavát, 461.