Föl nem fedezett bolygó

...a Pontozóban mindvégig a helykeresés, a saját hely megteremtésének vágya dolgozik, így a törekvés az identitás meghatározására és a környezet leírására nem is különülnek el egymástól, azok egyetlen értelmezési folyamat szétszálazhatatlan aspektusainak látszanak. A versek eredményei tehát — hogy nyelvet találnak világunk egy olyan szeletének leírására, mely eddig szinte egészen hiányzott a magyar irodalomból, és hogy kidolgoznak egy hasonlóan unikálisnak látszó világnézetet, valamifajta okos és bizonytalan, félős és körültekintő konzervativizmust — elválaszthatatlanok és egymást erősítik: a visszafogottnak látszó szövegekből ritka határozott arcélű, fontos eseménynek bizonyuló bemutatkozó kötet bontakozik ki végül.

Szelíd, jól nevelt, izgalmaktól mentes költészet; egyenletes színvonalú, szerethető, ám könnyen megunható gyűjtemény — különböző tónusban és hangsúlyokkal, de minden kritikusa nagyjából erre az ítéletre jutott a Pontozó kapcsán; és valóban, valami ilyesmi volt az én első benyomásom is, miközben keresztülsiklottam a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt problémátlannak tűnő verseken. Pál Sándor Attilát leginkább az látszik foglalkoztatni, milyen volt gyereknek lenni és felnőni — és az is hamar kiderül szövegeiből, hogy erről a kérdésről, minthogy nem csupán közömbös háttérnek látja, lehetetlennek gondolja a környezet konkrétumainak rögzítése nélkül beszélni; ezért azután központi fontosságúvá válik a kötetben a család, meg az, ahol és amikor élnek: egy rendszerváltás utáni alföldi település képe. Vagyis a „falu”, a „vidék”: e szavakat azonban nemigen lehet anélkül leírni, hogy eszünkbe ne jusson, mennyire aláaknázta ezt a terepet a magyar irodalom- és eszmetörténet — erre gondolva viszont már egyre kevésbé látszottak számomra magától értetődőnek a kötet eredményei, egyre kevésbé triviálisnak a tény, hogy szerzőjének sikerült nézőpontokat és nyelvet találnia mondanivalójához, és komoly intellektuális teljesítménynek inkább, mint visszafogottságnak, hogy következetesen ki tudott tartani azok mellett egy egész könyvön keresztül. Pál tehetségének legfontosabb vonása alighanem tényleg a középút megtalálására és feltérképezésére való képessége — ahol azonban jóval kitaposottabbak, sőt akár kizárólagosnak látszanak a szélső ösvények, ott ez talán éppen nem valamiféle langyosságnak a szinonimája.

„Az emlékező megmarad a maga fiúi pozíciójában, emancipációs harcnak nyoma sincs. A kötet tónusa ezért békés” — írta Schein Gábor (Élet és Irodalom, 2013/48), és szavai alapján valamiféle tradicionalizmust, tökéletes otthonlétet feltételezhetnénk mint a kötet alapállását. Én azonban úgy látom, hogy a Pontozó szövegei kifejezetten törekszenek távolságot tartani a reflektálatlan azonosulástól, a gondtalan folytonosság illúziójától — igaz, olyan módon, hogy ebből tényleg nem következik alapvetően kritikus beállítódás, nem az elszakadás vágya dominál. „Apámmal mi fradisták vagyunk. Nem program volt, csak / hagyomány” — ez a Fradi című vers kiinduló tétele; a történetben azonban, amelyet elmesél, a tulajdonságok továbbörökítésére való vágy, az elvárások, a nevelés korántsem mutatkozik feszültségmentes folyamatnak: „Egy időben / sokat jártunk a sportpályára focizni, próbált apám efelé / terelni […] / Űzött-hajtott szóban, nem kímélt, ha összefutottunk a / pályán, és mindig a haverjaimat dicsérte. […] / Egyszer aztán, amikor otthon még én / aludtam felül az emeletes ágyon, eltört a mécses. Engem / apu soha nem dicsér meg, mondtam anyámnak, és aztán / apám megvigasztalt, hogy ügyes vagyok. Nem voltam az.” Ezt a sírást azonban egy másik ellenpontozza, amelyet a családtagok elvesztésétől való félelem táplált — és a vers által felvázolt út vissza is fordul a közelség újjáalkotása felé; valóban nem a szakítás, az eltávolodás tehát a végpont, a traumatikus epizód emléke azonban e nézőpont dacára sem tűnik el. Így látható marad az is, hogy az apai viselkedésminta — melynek a szöveg szó szerinti ismétlései is szerepszerűségét hangsúlyozzák — kölcsönös kompromisszumoknak köszönhetően válik folytathatóvá: „Láttam a vehemenciát, a boldogságot, a / dühöt, hallottam a vagány káromkodásokat. […] / Aztán a focit nem / vettem tovább olyan komolyan, fradista lettem, boldog voltam, / vehemens, dühös, és vagányul kezdtem el káromkodni.” Jellemző, hogy a vers konklúziója éppen az azonosságban rejlő különbözőségre irányítja olvasója figyelmét; ami a narratív ívet végigkövetve látszódhat ugyanakkor a különbözőségben megteremtett azonosság jelének is: „Szóval / apámmal mi fradisták vagyunk, de csak apa tud focizni.” És ugyanez a szimbólum szolgál máshol a család mint nem homogén, ám különnemű tagjait összekapcsolni képes csoport leírásának alapjául: „A dédpapa, / akit én nem ismertem, az Újpestnél volt szertáros egy ideig. / Engem apa fradistává nevelt. A rokonait és a csapatát nem / választja az ember. Úgy látom, nagyapa már elfogadta ezt” (Mesék) — az identitásválasztás szabadságát olyan módon utasítja el tehát, hogy ügyel rá, a tagadás lendülete ne sodorja át a túlpartra, a teljes determináltság vagy valamiféle „tősgyökeresség” elfogadásához. „Istentagadó vagy, azt mondta a nagyapja” (Mezítláb) — ez a mondat épp olyan fontos sarokköve a Pontozó világának, mint azok, amelyekben a beszélő megtalálni látszik helyét a leszármazás rendjében: „Felváltva hordom apám és nagyapám kabátját. […] / Apám nagyapám fia, én apám fia vagyok. […] / Azt mondják, az ember nagy / részben a nagyszülők génjeit örökli, vagy legalábbis nagy a / valószínűsége, hogy közel addig él, ameddig ők. Este apa / kabátját vállfára teszem, becsukom a szekrénybe, nagyapáé / a fogason lóg.” (Kabát)

A ciklusokra nem tagolt kötet gerincének három azonos című vers látszik. A Séta (1)-ben „a férfi” „két kis cigánygyerekkel” találkozik, akik csókolommal köszöngetnek, ám mivel épp olyan lila „lábbal hajtós műanyag” kismotoruk van, mint neki volt, könnyen oda tudja képzelni magát közéjük; a boldog beolvadásnak ez a képe azonban elveszettséget sugalló zárósorokhoz vezet el: „mosoly- / gott, mint a vadalma, akkor is, amikor hazaért, és senki sem volt / otthon rajta kívül, és nem is lett, és nem tudta, miért ment haza.” A Séta (2)-ben egy négyéves kislány sziát köszön neki, „mint aki / felismerte, mosolyogva”, „a férfi” azonban ettől a közvetlenségtől „leblokkolt”; ahhoz hasonlóan, ahogy az ügyetlenkedő „szomszéd öregurat” is megbámulta csupán, de nem segített neki. A Séta (3)-ban pedig megszokott, emlékekkel teli útvonalon jár, „arrafelé, amerre az apjával”, ahol azonban távollévő kedvesére gondol, majd önmagát kezdi eltűntnek érezni, távolinak, mint egy „föl nem fedezett bolygó”. Ezen szövegek nyomán különösen szembeötlővé válik, milyen erősen is ragaszkodik a kötet a köztesség pozíciójához: ez jellemzi „a férfit”, aki úgy tűnik fel, mint aki eltévedt gyermek- és felnőttkor határán, és így egyik szerep sem bizonyul kényelmesen betölthetőnek számára; de ugyanerre jutunk, ha megpróbáljuk meghatározni, vajon az otthonosság vagy az idegenség írja le inkább viszonyát a faluval, és rájövünk, hogy azok egyaránt a helyzet pontatlan, elégtelen leírásának bizonyulnak. És mindkét ambivalencia meghatározónak látszik a kötet egészében is.

A Repülésben például egy gyerekkori szokásról van szó — ami felnövekedvén abbamarad, ám hangsúlyosan anélkül, hogy ez a megtagadását is jelentené egyben: „A temetésen beszélgettem először a halottakkal. Később / aztán ez rendszeressé vált. Úgy csináltam, hogy fogtam / egy kavicsot és azzal kopogtattam a szótagokat a / sírköveken. […] / Nemsokára / aztán abbahagytam, lelkiismeret-furdalásom volt, néha / oda-odakopogtam egy-egy bocsánatot vagy neharagudjot, aztán / ez is elmaradt. Nem kerestük egymást azóta sem.” Ez a képlékeny határ elrekeszti a versbeli személyiségeket a múlttól, zárványszerűnek (Nyárutó), folytathatatlannak (Nap) mutatva az egykori barátságokat, és elbizonytalanítva az emlékek valószerűségét (Metró), viszont nem elég masszív ahhoz, hogy egy zavarmentes új férfiidentitást jelölhetne ki: „nem vagyok ötéves, huszonhárom vagyok […] / […] holnap / nincs ovi, én tanítok, de az kicsoda” (Ház). Ez a lebegő önazonosság teszi hitelessé az attitűdöt, mely egyszerre köti hozzá a faluhoz és választja le arról a központi figurákat: ennek a viszonynak látszik összefoglaló szimbólumának a Napfogyatkozás, amelyben a beszélő tökéletesen plauzibilisnek látja, hogy „hatvanvalahány” év múlva a falu melletti tanyán haljon majd meg, úgy képzeli azonban, hogy a falusiak nem fogják tudni, ki is volt, aki meghalt — nem a falu életében való természetes részvétel ez tehát, viszont a falu választását jelenti minden mással szemben. A Torony pedig a múltból vázol fel egy ellentmondásos viszonyt: a helyi normák nyomatékos elfogadását egyfelől („Minden falubeli gyerek álma feljutni / a víztorony tetejére. […] / Vannak íratlan kötelezettségek. Például egyszer / az életben átúszni a Dunát”); annak elismerését másfelől, hogy ez valóban külső norma csupán, és ennek ő nem is felel meg — sőt már példájának retorikája is üres utánzás volt („Nekem nem szóltak, mikor mentek, egyedül / pedig nem volna értelme, nem látja senki. / [… ] És nem tudok úszni”).

A Pontozó végig efféle finoman ambivalens emlékek és tapasztalatok felidézésén keresztül ábrázolja a falut, és ez az onnan kissé kilógó, ahhoz alapvetően mégis szeretettel viszonyuló attitűd lesz az, ami jellegadóan meghatározza a kötet nézőpontját: a versek beszélői és alakmásai azonosulnak ugyan a hellyel és a közösséggel, ám nem tudják azonosnak magukat vele. A szubjektivitásnak és a reflektáltságnak ez az együttállása teszi lehetővé, hogy a kötetnek ne kelljen csatlakoznia a témájáról szóló beszéd legelterjedtebb nyelvjárásaihoz: a falu ezúttal nem látszik sem butuska idillnek, sem lerombolt édenkertnek, sem isten háta mögötti barbár tájnak, csupán a megszólaló alakok egyetlen életének esetlegesen adott, ám mélyen meghatározó környezetének — az, hogy valamely magasabb szempontból helyes-e vajon, hogy ilyen ez a környezet, kívül esik a szövegek látóterén, így azok távolságot tarthatnak a rezervátum- és hanyatlásnarratíváktól egyaránt. A Fák beszélője tánccal kapcsolatos emlékein keresztül foglalja össze röviden életét, ez a történet pedig természetesen vezet el odáig, hogy időskorában — az amúgy a hagyományoktól való elidegenedettséget és az azokhoz való ragaszkodást egyszerre reprezentáló — „táncfesztiválra” megy táncolni: világos példája lehet ez annak, ahogyan a kötetnek személyessége révén látszólag különösebb erőfeszítés nélkül sikerül saját hangot találnia a „posztautentikus” vidék leírásához. Jól látszik például a már említett Ház című versben, hogy „az elvadult facsoport” „a disznóólakhoz vezető útnál”, a „lépes méz és zsír” „a kamrában” egyenrangú tényezője a gyerekkor rekonstruált világának, mint a Maszk-videókazetta, vagy hogy „Karcsibácsi videóz, tortát akarok, / apa betesz nekem valami rockzenét táncolok rá nevetnek” — a szöveg csendes radikalitással egyáltalán nem vesz tudomást ezek igen eltérő konnotációiról, arról, hogy a magyar irodalomban igencsak csökevényesnek látszik az a paradigma, amelyben ezek neheztelés nélküli észlelése nem zárja ki kölcsönösen egymást.

A terepnek ez az előítéletektől való előzetes megtisztítása teszi lehetővé az olyan versek létrejöttét, mint a Búcsú, amelyben a „tekergethető végtagú akciófigurák” és „dinoszaurusz-figurák”, vagy a dodzsem és a láncoshinta a gyerek őszinte vágyainak, örömeinek és félelmeinek közegeként tűnik fel, és amelyeken keresztül a családi érzések is artikulálódhatnak kis léptékű ellentmondásosságukban: ezek lesznek az összetartozás és az elkülönülés („a kókuszos / tekercset mindenki [szereti], viszünk haza, a mamáknak, / a dédiknek is”, „A mamáéknál nagy / ebéd, vöröslevű pacal, de engem csak a forgatag / érdekel”, „Mit kapok apuéktól, mit kapok a papáktól”), vagy az aggódás és a lázadás jelképei is („egyetlen trófeám a művámpírfog. Hetekig / mindennap beteszem, azt mondják, ne, ki tudja, milyen / emberek fogdosták össze”) — a szövegben csak ez a részletgazdagságában revelatívan megörökített belső ambivalencia jelenik meg; az legfeljebb az olvasó kérdése lehet például, mit gondol a játékárusok műanyagtengeréről, az itt felnövő gyerek szempontjából ez a fajta zavar érdektelennek mutatkozik. És ez a világérzékelés vezet az olyan, egészen újszerűnek látszó ötletekhez is, mint hogy a Mozgólépcső című vers a csak időnként a városba látogató falusi gyereket és városba költözött, kissé elveszett későbbi önmagát például egy Tom és Jerry-epizód képét felhasználva kapcsolja össze, ezzel is ismét aláhúzva, mennyire felemás a felnőttséghez való odatartozása is („csak az utolsó pillanatban léphetek le róla, mint a / felnőttek”).

A Pontozó időnként nekilóduló mitizáló vagy világmagyarázó lendületét állandó ellenpontként kíséri — néhol ugyanazon versen belül, néhol távolabb — a bizonytalanságok, az ellentmondások, a korlátozottság jelzése: „Nem tudom, mi lett a gedivel aztán” — zárul az emlék és álomleírás között vibráló Gedi, és hasonlóan farol ki végül a tériszony analízisében nagyzoló közhelyekbe bonyolódó Kút is: „Nem tudom, miről beszélek”; a legendássá stilizált családi-falusi emlék felidézésével nyitó Barackfa pedig azonnal leír egy kaszáló férfit is második versszakában, akinek számára nemcsak az ilyen történetek, de általában a „külvilág” és a magát a faluba beírni igyekvő beszélő sem látszanak létezni — az odatartozás két, egymást relativizáló módját mutatva fel. Az így megteremtett dinamikus egyensúly teszi a kötetet egy jelentős érzelmi erőket mozgósító, ám célt érni nem képes kísérlet igazán hiteles és érzékeny ábrázolásává: a Pontozóban mindvégig a helykeresés, a saját hely megteremtésének vágya dolgozik, így a törekvés az identitás meghatározására és a környezet leírására nem is különülnek el egymástól, azok egyetlen értelmezési folyamat szétszálazhatatlan aspektusainak látszanak. A versek eredményei tehát — hogy nyelvet találnak világunk egy olyan szeletének leírására, mely eddig szinte egészen hiányzott a magyar irodalomból, és hogy kidolgoznak egy hasonlóan unikálisnak látszó világnézetet, valamifajta okos és bizonytalan, félős és körültekintő konzervativizmust — elválaszthatatlanok és egymást erősítik: a visszafogottnak látszó szövegekből ritka határozott arcélű, fontos eseménynek bizonyuló bemutatkozó kötet bontakozik ki végül.

Megjelent a Műút 2014047-es számában