friss műút

Legfrissebb

Holtsáv

Babos Orsolya: Ha felforr az Ősi Vér

Andrzej Sapkowski műveinek világát teljességgel áthatja a fentebbi sorokban érzékelhető machiavellista attitűd. Az 1986-ban a Wiedźmin című novellával indult Vaják-sorozata az elmúlt három évtizedben komplex transzmédia-univerzummá nőtte ki magát, az ezredfordulón egészestés film és tévésorozat készült a könyvek alapján, majd 2007-ben egy mára már háromrészes videojáték-széria is indult a szerző munkái nyomán, amely jelentősen hozzájárult a franchise nemzetközi elismertségéhez. A játékok az írásművek szereplőit és egyes motívumait felhasználva önálló, a könyvek ismerete nélkül is élvezhető interaktív interpretációját nyújtják Ríviai Geralt kalandjainak. Azóta több, az univerzumban játszódó önálló képregény is napvilágot látott, továbbá készült a karakterek felhasználásával egy dobozos, valamint digitális társasjáték is, emellett a sorozatban megjelent Gwent kártyajátékának online, nyílt bétatesztje is folyamatban van.

Tovább »
Dunajcsik Mátyás: Az Istenek új ruhája

Hatalmas várakozás, és szinte már a megjelenés előtt zajos világsiker és zsúfolásig megtelt rendezvények kísérték Neil Gaiman új könyvének megjelenését, ami nem csoda, hiszen a szerző a 20–21. század egyik legnagyobb hatású mesélője és azon kevesek egyike, akik túllépve a fantasy-irodalmat máig körülvevő sznobériakaranténon képesek voltak jóval szélesebb rajongótábort gyűjteni maguk köré.

Tovább »
Nemes Z. Márió: Hibrid (ellen)forradalom

A China Miéville pályakezdését (is) meghatározó kilencvenes évekbeli brit sci-fi boom egyik fő jellegzetessége a sci-fi és a fantasy határainak újrarendezése, ugyanis a vezető szerzők — Miéville mellett M. John Harrison, Jeff Noon, Philip Pullman, Michael Marshall Smith — munkái egyaránt olvashatók mindkét hagyomány felől. Ennek a jelenségnek az okát több kutató az angol spekulatív fikció geokulturális helyzetével magyarázza, miszerint az amerikai és európai tradíció közé szorulva eleve az átmenet, a közvetítés és a határhelyzet határozza meg. Ez a határhelyzet a fantasztikus műfajok történeti szemléletébe is beleírja a heterogenitás igényét, hiszen az angol sci-fi — az amerikai műfaji puritanizmus egyes képviselőivel szemben — olyan esztétikai értelemben is hibrid elődökhöz vezeti vissza magát, mint Mary Shelley, illetve az egyébként amerikai Edgar Rice Burroughs.

Tovább »
Makai Máté: Techno-karnevál az űrben — avagy a „bazi nagy delta vé”

„Nem a bátorság, a sportosság vagy bármi olyasmi tart minket életben, ami egy őskori társadalomban értékesnek számított, hanem az, hogy bonyolult technikai készségeket tudunk elsajátítani” (555) — olvasható Neal Stephenson regényében, amely lényegében a Seveneves tételmondataként is érthető. És távol álljon tőlem, hogy a technikai fejlődésünk szolgálatában (is) álló tudomány ellen buzdítsak, de nehezen tudok azzal a szélsőséges pragmatizmussal egyetérteni, ami ebben a könyvben gyakorlatilag minden szinten megvalósul. Bár szokás megkülönböztetést tenni soft és hard sci-fi között, és A hét Éva határozottan az utóbbihoz tartozik, valójában annak klasszikus példája, amikor egy komoly tudományos ismeretekkel —  és megalomániával — megvert író annyira beleszeret a saját ötleteibe, hogy azok leírása mellett döntve végső soron száműz mindent a könyvéből, ami irodalminak volna mondható. Mert elvileg irodalomról beszélünk, nem pedig tudományos-ismeretterjesztő szövegről. (Vagy mégis?)

Tovább »
Sepsi László: Apa iszonyatos könyvespolcai

Scott Hawkins első regényét nem pusztán az alapkonfliktus szintjén szervezi a tudás elérhetetlensége, és így a világmagyarázó könyvtártemplomból való kirekesztettség. Ahogy elrabolt kisgyerekekből felcseperedett hőseinek sincs róla sok fogalma, pontosan miért is neveli és kínozza őket pótapává lett fogvatartójuk, úgy az első néhány fejezet alapján Az Égett-hegyi könyvtár azonnali értelemadásra törekvő olvasójának sincs könnyű dolga. A filmszerű nagyjelenetek — egy kihalt országúton baktató, vérző, fiatal nő; egy bizarr barbecue-délután; egy milliomos rapper elszabadult kabalaoroszlánjai — mentén szerveződő elliptikus cselekményvezetés mintha egy Rube Goldberg-gépezet irodalmi megfelelője lenne, amely nagyon egyszerű végcélokhoz (például egy tolvaj felkérése, hogy törjön be a címbeli könyvtárba) igen bonyolult kerülőutakon jut el (az említett tolvajt a hősnő először elcsábítja, meggyilkoltatja, feltámasztja, kimenti a börtönből, majd csak a kötet közepe tájékán közli vele a tényleges feladatot).

Tovább »
Fekete I. Alfonz: A női szív gyökereinek fantasztikus mibenlétéről

Naomi Novik Nebula- és Locus-díjas, tavaly megjelent regénye, a Rengeteg arra mutat rá, hogy a megjelöltség maga, legyen az hősi vagy áldozati minőségben, végül is egyetlen választáson is múlhat. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor a felborult korábbi rend át- és visszarendeződése során a felszínre bukkanó részletek között éppen nyílik egy csapás, amelyen az újsütetű hős elindulhat abba a tér és idő-keresztmetszetbe, ahol mindezek a változások végül tündérmeseszerűen kisimulnak, elrendeződnek és lehiggadnak.

Tovább »
Fekete I. Alfonz: A lengyel eklektika diadala

Az ismeretlen, fiktív világ kiismerésének örömteli pillanata késik. Nem túl gyakran, de elő szokott fordulni, hogy ez a megvilágosodási pont időben csak később bukkan fel. Ennek ellenére a kíváncsiság tüzelte olvasó menetel előre, falja az oldalakat, háttérbe szorítva megdöbbenését a narratív tér nagyságán és annak még számára ismeretlen szegletein. Tudatos, remekül felépített stratégia ez a lengyel származású Jacek Dukaj részéről, akinek az Extensa és a Zuzanna és a világmindenség után a Más dalok a harmadik magyarul megjelent könyve.

Tovább »
Somogyi Gyula: A(z ön)csonkítás esztétikája

Nemrégiben érkezett a Libri és a JAK közös világirodalmi sorozatának harmadik darabjaként Clive Barker legfrissebb kötete, A vér evangéliuma (2015), amelyben a szerző továbbírja két, az 1980-as években megalkotott karakterének sorsát, így folytatva a korábban megkezdett, leginkább a horror és a dark fantasy műfajkategóriáival leírható fikciós világ építését.

Tovább »
Sepsi László: Pogány adatbázis erdőkerülőknek

Csábító a gondolat, hogy az emberi kultúrában feltűnt megannyi elvarázsolt erdő és misztikus rengeteg valójában egy és ugyanaz a tér. Dante ugyanabba a „sötétlő erdőbe” érkezett, ahol Piroska a farkassal kergetőzött, ahol Robin Hood és vidám haramiái megfeszített íjjal várták a következő nottinghami mézsörszállítmányt, és ahol csak idő kérdése, hogy egy korhadó kabin pincéjében óvatlan kempingezők felolvassanak a Necronomiconból. Bár ritkán jutnak tovább egy-egy jól behatárolt műfaj motívumkészleténél és csekély a valószínűsége, hogy a vérszomjas hillbillyk mellett Dante Alighieri is felbukkanjon, az olyan művek, mint a Ház az erdő mélyén virtigli metahorrorja vagy az Egyszer volt, hol nem volt… a Maine állambeli rengeteg sűrűjében eldugott kisvárosának mese-szappanoperája épp ezt a gondolatot fűzik tovább. Legyen szó mesehősöket halmozó tévésorozatról, ravasz zsánerjátékről vagy épp Robert Holdstock mitikus fantasy-folyamáról, ezekben a művekben a varázserdő afféle kreatív petricsésze, szabadon feltölthető tartály, amelyben a legváltozatosabb kulturális hagyományokból összehordott vándormotívumok léphetnek reakcióba egymással.

Tovább »
Nemes Z. Márió: „Az istenek is űrhajósok voltak”

Dan Simmons poszthumán Homérosz-parafrázisáról beszélve A felvilágosodás dialektikája egy másik összefüggésben is fontossá válhat, hiszen az Ílion a sci-fi hagyományt és az európai civilizáció egyik „klasszikus” teljesítményét olvassa össze, vagyis a kulturális és műveltségi regiszterek közti hibridizációt hajt végre. A tömegkultúrával kapcsolatban politikai okokból (is) rendkívül gyanakvó Horkheimer és Adorno szerint ez a gesztus minden bizonnyal egyfajta újbarbárságnak minősülne, olyan remitologizálásnak, mely a kultúripar, vagyis a tömegámítás és a manipuláció világába „aljasítaná le” a homéroszi műveket.

Tovább »