friss műút

Legfrissebb

Tanulmány

Kőrizs Imre: Számvetés és számolás

Az Egy nap élet a kortárs költészet egyik klasszikusa, Kemény Istvánnak pedig alkalmasint egyenesen a legnépszerűbb verse. A harmadik helyen végzett azon a listán, amelyet 2017-ben egy irodalmi folyóirat állított össze huszonkét kritikusnak, szerkesztőnek a legutóbbi harminc év verseire leadott szavazatai alapján.[1] Az első a Hogy elérjek a napsütötte sávig lett Petritől, pályahossznyi előnnyel, több mint kétszer annyi – összesen négyszáztizennyolc – ponttal, mint Parti Nagy Lajostól a másodiknak befutott Rókatárgy alkonyatkor. A Parti Nagy verse által begyűjtött kétszáz és a Kemény-vers száznyolcvanhét pontja közti különbség olyan csekély, hogy alighanem el is olvad, ha tekintetbe vesszük, hogy a szavazást az a Jelenkor szervezte, amely az erős pécsi kötődésű Parti Nagynak, aki egy fontos időszakban a lap szerkesztője is volt, úgyszólván hazai pálya

Tovább »
Kőrizs Imre: „Minden zajról tudod, hogy mit jelent”

Kosztolányitól Tandori a Szeptemberi áhitat és a Hajnali részegség legfőbb evidenciáin kívül is több mint húsz verset sorol a félhosszú kategóriába, a bemutatkozó kötetet leszámítva költői pályájának minden szakaszából, még úgy is, hogy a Számadással és a Száz sor a testi szenvedésről  című verssel érthető módon nem foglalkozik, mert az előbbit „inkább hosszú verssel rokon együttesnek”  az utóbbit pedig „dalnak, füzérnek” érzi. A Most elbeszélem azt a hónapot… kezdetű versről, Kosztolányi leghosszabb lírai alkotásáról sem ír, mindössze annyit, hogy hosszú versnek tekinti. Annál érdekesebb, hogy Szép Ernőről írva az Itt volt bent a szívemben című, Kosztolányiénál másfélszer hosszabb versével és a szintén – ha nem is ennyivel – terjedelmesebb Adjátok visszával kapcsolatban megengedőbb: „a félhosszú versek elemei legföljebb bővebben sorjáznak, de – terjedelmük ellenére – vitatható a művek kategóriája”.

Tovább »
Kőrizs Imre: „A csoda nem jön, és te elmégy”
Heltai Jenő

Heltai emlékezetét leginkább a színdarabjai tartották fenn, például A néma levente, amely – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – mintha egy szavakból épült Halászbástya lenne: akár róla is elmondhatta volna Szerb Antal, hogy „giccs, de gyönyörű”. Olykor, bár ma már egyre ritkábban, regényei és novellái is megjelennek, verseit viszont szinte elfelejtették, többnyire ezt az egy strófát idézgetik tőle: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / – Minek tagadjam gyöngeségem – / Kegyedhez írtam, kis Kató.” Ha a Magvető néhány éve nem indítja ismét útjára Tények és tanúk című sorozatát, Heltai 2017 őszén megjelent nagyszerű háborús naplója is bizonyára még sokáig kéziratban maradt volna.

Tovább »
Lengyel Imre Zsolt: Az etika olvashatóságáról Esterházy Péter kései prózájában

A Javított kiadás emlékezetes és sokat tárgyalt paradox gesztusa, amellyel egyfelől alárendelte magát a Harmonia caelestisnek, annak előzetes ismeretét kérve és várva el, másfelől viszont ki is kezdte azt, nem csupán tematikusan, de a szubjektumfelfogás és a poétika szintjein is — általában véve az Esterházy-próza ezzel megnyitott kései szakaszának is egyik jellegadó tulajdonságát exponálta: hogy bár viszonyuk alapjává sok tekintetben a különállást és a széttartást tették, ezek a szövegek kiemelt fontosságúnak mutatták azt a párbeszédet, amelyet az életmű egyéb szövegeivel folytattak…

Tovább »
Balogh Gergő: Áthuzalozni az embert

Elmondható, hogy mivel az irodalomtudomány nézőpontjából a médiatudomány nem egy — nem is igen titkoltan offenzív, ám kétségtelenül elgondolásra érdemes — megállapítása atrocitásként érthető, a hazai kulturális önleírás (diszciplináris) kódjaiba való beágyazódásának története egyúttal annak története is, hogy a professzionális magyar irodalomértés miként, milyen stratégiákat alkalmazva kezelte és kezeli ezeket az atrocitásokat. Ennek a történetnek a középpontjában — egészen a Tiszatáj tematikus számáig — Friedrich Kittler és az ő munkássága áll.

Tovább »
Szili József: Nyilas Atilla „Az ékesszólásról” című önéletrajzi nagy töredéke

Egy önéletrajz teljessége mindig relatív, talán a végső leheletig az. Egy ilyen teljességtávlat kedvéért Szabó Lőrinc Az elképzelt halált iktatta be a Tücsökzenébe. S nem zavarta, hogy volt még ideje folytatni is. A most ötvenéves költő, Nyilas Atilla Az ékesszólásról című műve egyelőre „work in progress” és az eddig megjelent fejezetekben a történet előadása még valahol a szerző húszas éveinek az elején tart.

Tovább »
Somogyi Gyula: A komparatív szemlélet intermediális lehetőségei Krasznahorkai László Északról hegy… és Peter Greenaway Párnakönyv című alkotásainak tükrében

Úgy gondolom, hogy mind Krasznahorkai László prózája, mind Peter Greenaway filmművészete tartalmaz olyan alkotásokat, amelyek célja a keleti kultúra megjelenítése és megértése. Azért érzem kettejüket különösen jó példáknak egy olyasfajta komparatisztikai kutatásnak a témájaként, amely különböző kultúrák („Nyugat” és „Távol-Kelet”), médiumok (irodalom és film) közötti határterületek metszéspontjait vizsgálja, mert egyrészt mindketten érdekeltek a textualitás és vizualitás kölcsönviszonyaiban (közismert Krasznahorkai közös munkája Tarr Béla filmrendezővel, a Kárhozattól kezdve egészen A torinói lóig), Greenaway filmjei pedig többször nyúlnak innovatív módon irodalmi témákhoz (Prospero könyvei; Párnakönyv). Másrészt mindkettejükre nagy hatást gyakorolt a japán kultúra és irodalom, s erről a hatásról Krasznahorkai Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) című könyve, illetve Greenaway Párnakönyv (1996) című filmje tesz a leginkább tanúbizonyságot.

Tovább »
Csehy Zoltán: A kegyetlen tengerfenék (3. rész)

„Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út” — idézi mottóként Nagypál István Richard Rohr-t Keserűmandula című novellája elején. Ez a felismerés, illetve megcélzott norma azonban nemcsak az említett novella egyik központi elve, hanem Nagypál A fiúkról című kötetében is meghatározó szerepet játszik. Ez a kötet első látásra a költői kommentár műfaját sugalmazza, hiszen a három egységre bomló mű (Demián; Arne; Törless) három regény (Herman Hesse: Demián; Siegfried Lenz: Arne hagyatéka és Robert Musil: Törless iskolaévei) központi alakja köré szerveződve fürkészi az önformálás, az identitáskeresés, az agresszió és a gyöngédség viszonyrendszereit. Az értelmezéstriptichon elvét azonban el kell vetnünk: e szövegek nem megvilágosítani vagy árnyalni készülnek egy architextust, hanem hálózatszerűen továbbszövik, motivikus szálakon indulva tévútra viszik vagy tovább terelik a regényírók által érvényesített beszédmód karakterjegyeit vagy motívumait. Az összeolvasás termékeny lehet ugyan, de sokkal inkább elbizonytalanít, mint megerősít. Ez a leginkább nem is a motívumrendszer vagy egy-egy szólam párbeszédképességén múlik, hanem azon a narratív bizonytalanságon, mely rendszerint nyitva hagyja például a nemiség vagy a karakter behatárolhatóságának kérdéseit. A szöveg ilyen irányú semlegesítése viszont a szöveg mozgékonyságát és az értelmezhetőség olvasati dinamikáját nagyban növelheti.

Tovább »
Csehy Zoltán: A kegyetlen tengerfenék (2. rész)

Madarász Imre szerint Pasolini életművét csak „torzító túlzás és csonkító banalizálás révén” lehetne besorolni az úgynevezett homoszexuális irodalomba, ugyanakkor megengedi, hogy a „Pasolini-œuvre és a homoszexualitás képzettársítása nem alaptalan”.[1] Természetesen rosszul exponált problémafelvetésről van szó: ugyanis messze nem az a kérdés, hogy Pasolini művészete része lehet-e egy gay vagy queer interpretációs stratégiának vagy egy elképzelt meleg kánonnak, ugyanis tetszik, nem tetszik, annak már evidensen része, és tanulmányok sorai bizonyítják az ilyen olvasatok életképességét. A homoszexuális irodalom kategóriája, jelentsen bármit is ez a fogalom, nem jelent kisajátítást: inkább csak a sajáttá tétel lehetőségét kínálja fel, és (olykor meglehetősen radikális) olvasati ajánlatokkal bombázza az úgynevezett magas irodalmi értelmezésvariánsok kinyilatkoztatásait.

Tovább »
Csehy Zoltán: A kegyetlen tengerfenék

Ez az írás a mellékszálakra figyel, azokra, amelyek részt vesznek egy-egy kötet hálózatának összeszövésében, de nem feltétlenül a leglátványosabbak: az ambivalenciák, tudatos poétikai metódusok feltérképezése az olvasati irányulások megsokszorozódásához is vezethet, de akár egy-egy ciklus vagy szövegegység rejtett, alig regisztrált alapértelmezését, vágymintázatát is rögzítheti. Hart Crane illetve Pasolini szövegvilágának és életmítoszainak elválaszthatatlan elemei a homoszexuális (ön)reflexió, a létszorongatottságig fokozódó belegabalyodás a test biológiailag kötött vágyhálózataiba. Krusovszky Dénes Hart Crane-je, Nagypál István Törlesse, illetve a magyar Pasolini-recepció költői oldala a mártírium szakralitásának gesztusrendszerével éppúgy szembesíti a homoszexualitást, mint a másságból fakadó elutasítás szorításában fellelhető szabadsággal. Ez a tendencia a homoszexualitás szabadságmisztifikációjának retorikáját követi.

Tovább »